Más, szétroncsolt lelkű és érzelmű férfi hogy éli meg a mindennapjait?

Lassan 30 leszek. Sose kelletem a nőknek mert mindig érzelmes voltam, aki őszintén szeret. Sétákról és gyertyafényes vacsorákról álmodoztam... Mindhiába. Sokat olvastam, szerintem szépen, választékosan és folyékonyan beszélek, sok témát kedvelek, szeretek. Mégsem beszélget velem senki sem.

A szépnek vagy "elfogadható"-nak mondott nőktől mindig nemet vagy alázást kaptam. Mert nekik a tökéletes kell...

Sose öleltem meg lányt, vagyis pontosabb ha azt mondom lány sose ölelt meg, kedvességből, szerelemből vagy csak barátilag.

Nem tudom milyen megosztani valakivel az életedet aki nem családod béli... Úgy élek mint egy szerzetes, a szexuális energiámat sporttal, fizikai munkával vezetem le.

Sokszor próbálkoztam, hosszú levelezések vannak mögöttem aminek a végén benyőgi hogy bocs amúgy nem. Vagy levelezünk és fényképet küldök és letilt. Ha nyomulok az a baj, ha nem akkor miért nem.

Más hasonló helyzetben lévő ember hogy viseli ezt el? Hogy tudja megemészteni a helyzetét? - Egy ideig dühös voltam a társadalomra de már kb lszrom az egészet. Nyűg minden nap, bár nem élek rosszúl, de mégis van egyfajta lelki teher, hogy lassan harminc évesen soha semmi nem jött össze.