Hogyan teheti a nemi erőszakon túl magát az áldozat?

Lehet, hogy ez most offolásnak tűnik, de nem annak szánom!

Szerintem kóstolj bele valamelyik harcművészetbe! Direkt nem küzdősportot írtam, az más a harcművészet sokkal több, mögötte spirituális és/vagy szellemi rendszer is áll.

Sohasem késő elkezdeni, és hihetetlen önbizalmat ad!

mindenképp küzdened kell, és nem szabad arra várnod, hogy ez majd úgy feldolgozódik benned,hogy majd csak úgy valahogy megoldódik.

Meg kell tanulnod leküzdened a félelmet. Akár a fenti ötleteket használva, akár másképp.

Küzdj,ember, és bízva bízzál!

Nos, nekem nincs ilyen témában semmi tapasztalatom, de én azt mondanám, hogy meg kell tanulnod bízni az emberekben! Megint. Újra kell kezdeni. Ismerkedj meg rendes emberekkel, mikor utazol vmerre, vagy a városban vagy, figyeld az emberekkel, de a legnagyobb optimizmussal! Jó irányból nézd őket, ne azt lásd bennük, mint abban a bizonyos illetővel. Juss el odáig, hogy van "pár " ilyen szemét disznó a városban, mindig is lesz, de ezenkívül van nagyon sok rendes, normális, segítőkész ember is! Nekem volt egyszer egy autobalesetem (elütöttek, mint gyalogost) és legnagyobb meglepetésemre nagyon kedves és segítőkész volt mindenki! Tök ismeretlen emberek álltak ott mellettem, amíg meg nem jött anyu a helyszínre, pedig 16 voltam, mikor történt.

A másik ami tényleg nagyon jó, az az, hogy menj el egy önvédelmi tanfolyamra. Én is félek, betegesen, egyfolytában. Pedig nekem igazából nincs okom.

De ha erre elmész, legalább meg tudod magad védeni! Nyugodtabb leszel picit, és tényleg ott a párod is, ő vigyáz rád :) Mostmár minden rendben van, kevés az esélye , hogy megtörténik megint. És tényleg próbáld elfelejteni! VAn amit EL KELL felejteni. Csak felkészülni tudsz és tanulni a dolgokból. (habár egész pontosan ezt az utóbbit nem tudom kifejteni..) Talán annyi a tanulság, hogy jobb félni, mint megijedni, tehát önvédelem! Készülj fel.

Szia!

velem sem történt még ilyen, de csatlakozom az elöttem szólóhoz, szerintem keress fel szakembert. Én a NaNe egyseületet nem ajánlanám, sokkal inkább az Eszter alapítványt. Ők kimondottan nemi erőszak áldozataival foglalkoznak, vannak ambulanciáik. Bővebben utánuk tudsz nézni a honlapjukon, ott elérhetőségük is van:

[link]

Velem sajnos megtörtént,bár nem teljesen, utolsó pillanatban sikerült egyet kiáltanom,és elmenekülnöm. Még ha fizikálisan nem is történt erőszak,azért lelkileg kellően megviselt,mint irtad nem tudtam énsem hónapokig kimenni az utcára. Ráadásul ismertem is az illetőt,egy iskola,stb.

Én megpróbáltam a barátaimra,családtagjaimra hagyatkozni, mindig elkísértek haza, még a mai napig is(pedig évekkel ezelött történt.).

Az is sokat segíthet,hogyha megosztod egy olyan emberrel akiben megbízol, vagy ha egy kívülállót szeretnél,akkor pedig szakember, segíthet nagyon sokat is!

Pár éve történt (pontos időpontot és dátumot nem szeretnék mondani, de tudnék), konkrét testi kapcsolat nem lett belőle, de lehetett volna, mert egy nálam közel 24 évvel idősebb, izmos, magas férfi volt az illető, ráadásul teljesen részeg. Kínáltak alkohollal még mielőtt komolyabbra fordult volna a dolog, de nem kértem, talán ennek köszönhetem fizikai épségemet. Elég higgadtan tudtak kezelni a helyzetet, és szerencsémre nem menekültem, mert abból még nagyobb bajok származhattak volna.

Azonban, amikor nekivágott a falnak, rendesen sajogni kezdett a derekam, tett egy apró kijelentést, hogy „Jobb lenne kislány, ha ezt odabent a szobámban folytatnánk” ekkor elfogott az ideg, na meg előtte halásztam ki a kezét a bugyimból. Ennyit tudtam csak válaszolni neki:

- Nem szeretném! Nem vagyok rá felkészülve, nem itt, nem most és nem ilyen körülmények között szeretném elveszíteni a szüzességem.

(egyébként szűz vagyok a mai napig is)

több mint fél óra remegés és könnyekkel küzdős beszélgetés után lehiggadt, és békén hagyott. Másnap viszont újra találkoznom kellett vele, ugyanis egy táborban történt, és bár másnap délelőtt szinte végig remegtem és próbáltam elkerülni, mégis összefutottunk, és így szólt:

- Most mondták, hogy én… én tegnap… - elcsuklott a hangja. Könnyeivel küzdött, majd folytatta: - Köszönöm, hogy nem… nem történt meg…

Iszonyatos bűntudata volt, én pedig remegtem, majd folytatta.

- Bocsáss meg! Én nem… nem szerettelek volna bántani… - hangjában mérhetetlen bűntudat és aggodalom érződött.

Megsajnáltam, ahogy ott állt előttem egy nálam több, mint 20 évvel idősebb férfi megtörten és tele bűntudattal. Sírt, mint egy gyermek, bár próbálta leplezni, de előlem ekkor már nem tudta elrejteni könnyeit, túlságosan ismertem már.

- Nem haragszom! Kezdjünk mindent tiszta lappal! „…” vagyok! – kicsit könnyes szemekkel nyújtottam neki kezet.

- Jajj! – csak ennyi szakadt fel belőle.

Ekkor már szent volt a béke. Aznap este ismét egy asztalnál ültünk. megint iszogattak, ekkor már módjával.

A büfés kihozott egy üveg piát, lerakta az asztalra.

- Egészségetekre! – mondta egyikőjük, és magukhoz vették a poharat.

Barátai rá néztek, aki csak ennyit felelt:

- Köszönöm nem! Én ma nem iszom!

Aznap este úgy ültünk ott a kerti asztalnál, mintha évek óta ismernénk egymást, nevettünk, és beszélgettünk az élet dolgairól. Barátságunk így kezdődött és tart a mai napig.

Szerintem ezen nem lehet túltennie magát az embernek, vagy elfogadja és ha más nem, magában megbocsát az illetőnek (vagy megbeszéli vele, ami persze az esetek 99%-ban nem járható út) vagy szenvedni fog tőle.