21 éves fiú vagyok, még nem voltam lánnyal. Ilyenkor már lélektani okok miatt nehezebb elveszteni, nem?

Úgy értem, kb. semmibe se nézem magam, amiért ez így alakult. Nem elsősorban mások véleménye érdekel - bár elég megalázó tudni, hogy egy 15 éves kis p*c$ is volt már lánnyal, én meg még nem -, hanem az, hogy már évek óta van erre egy iszonyatosan erős igényem, és nem érzem magam férfinak, amiért nem tudom kiélni magam. Számomra a férfiasság többek közt azt jelenti, hogy az ember megharcol azért, és megszerzi, amit akar. Ezért kvázi úgy érzem, csődöt mondtam, mint férfi. Tudom, hogy fiatal vagyok, meg minden, de már akkor is későnek érzem. Úgy értem, mi változna? Ennél sokkal magasabbra már nem növök, a személyiségem is már kezd eléggé végleges lenni, és ahogy telnek az évek, egyre nagyobb frusztrációt okoz a csajhiány. És az a gond, hogy tisztában vagyok már egy-két dologgal, amit régen nem tudtam, pl. hogy pontosan mit várnak el valójában a csajok és mi az, amihez vonzódnak, és úgy érzem, ez alapján kb. semmi esélyem. Akik tetszenek, azoknak pedig rendszerint van egy két méter magas jóképű $eggfejük. Nem érzem versenyképesnek magam, pláne nem úgy, hogy ilyen lelkiállapotban vagyok (depresszió). Úgy érzem, ebből nem jövök ki addig, amíg nem találok végre egy komoly lányt, akivel nem csak hülyülés megy, hanem felnőtt emberek módjára megbízhatunk egymásban (engem pl. a hideg kiráz az olyan kapcsolatoktól, amikor szakítás után a felek megutálják és elkezdik lejáratni egymást - ez szerintem nem szerelem, hanem hanem egyfajta közmegegyezés arról, hogy "én is szeretlek, amíg te is szeretsz, de amint nem adod meg, amit akarok, megutállak), csak hát azt látom, hogy bármilyen komolyak is az ilyen lányok, ők is csak az ösztöneik után mennek, és ők is az akutális Domináns $eggfejeknek adják oda magukat. Tehát egyrészről úgy érzem, nem jövök ki ebből a gödörből, amíg nem lesz kapcsolatom, amiből életerőt meríthetnék, de addig nem látok módot erre, amíg nem jövök ki a gödörből. Ördögi kör. Mi ennek a feloldása? Eldöntöttem két napja, hogy ha harminc napon belül nem jön össze semmi, elmegyek k*rvázni, nem várok tovább a sült galambra. Ez lenne a megoldás, hogy lenyugodjak? Úgy érzem egyébként, hogy a külsőmmel nincs baj (legfeljebb kicsit izmosodnom kellene), a fejemben vannak a gondok. Erre az egészre úgy tekintek, mint teljesítendő feladatok sokaságára, ahol nekem mindenféle próbatételeket ki kell állnom, meg mindenféle szerepnek meg kell felelnem - magyarán rástresszelek. Nyilván azért van így, mert abból indulok ki, hogy mivel eddig nem jött össze semmi, ezért valamit meg kell változtatnom, úgyhogy valaminek meg kell felelnem.

Egyébként a legrosszabb az az egészben, és ez okozza a legtöbb szenvedést, hogy bár nem látszik rajtam, és nem is mutatom ki sehogy, óriási nemi vágyam van, ami nagyon korán kialakult - már jóval a nemi érésem előtt. Úgy látom, vannak olyan emberek, akik, bár akarnak barátnőt, alapvetően nincsenek kétségbeesve, ha nincs, megvannak csajok nélkül. Nos, én nem ilyen vagyok, engem iszonyatosan megvisel a csajhiány. És nem csak a szexet igényelem, hanem érzem magamon, hogy magára az intimitásra, a bizalomra is szükségem van. Meg hát iszonyúan maximalista és sikerorientált vagyok, nem bírom elviselni a kudarcot, márpedig ezt totál annak élem meg. Ez rámegy amúgy a többi dolgaimra is - olyan ez, mintha koncentrálnod kéne egy konferencián, miközben majd felrobbansz, annyira kell pisilned. Amíg egy ilyen alapvető igény nem elégül ki, addig nem érdekel se a tanulás, se más.

Szóval mi a kiút ebből az ördögi körből? Kérlek, ne gyertek azzal, hogy várjak, abból már elég volt. Inkább valami olyasmit várok, hogy hol találok hozzám illő lányt (nem, nem a könyvtárra gondolok), aki már átesett lelkileg egy-két dolgon, aki már kicsit komolyabb.