Valaki adna tanácsot eme keszekusza helyzetben?

Sziasztok!

Elég összetett problémával állok szemben. Először is azzal kezdeném, hogy 20 éves meleg fiú vagyok. Akit ez zavar, kérem, hogy ne válaszoljon.

A helyzet a következő: fél éve költöztem Olaszországba egy jó munkalehetőség miatt. Eddig csak döglődtem a kapcsolatok és az ismerkedés terén. Néha azt gondolom, hogy vagy az egész országban nincs olyan fiú akivel boldog lehetek, vagy nekem vannak olyan elvárásaim ami már túl sok. Igazából nem vagyok nagyravágyó. Írtózom a lányos fiúktól, a hisztériáktól. Nincs szükségem egy agyon gyúrt vademberre sem, csak egy átlagos srácra aki megért, nem ver át és tudja, hogy mit jelent szeretni (tehát a szerelem fogalma nem merül ki nála egy fél órás dugásban). 3 hete albérletet kellett váltanom, amit gyűlölök, de megkönnyíti a hétköznapjaimat, ergo: közelebb van a melóhoz és jóval olcsóbb is. Azért nem szeretem, mert érzem, hogy nem kedvelnek. Mivel külföldi vagyok és az egész társasház egy család. Mindenki valakinek a valakije. Ha köszönök valakinek vissza sem köszön, inkább elfordítja a fejét. Persze mint mindenhol, itt is vannak kivételek, mint pl egy kínai pár, akik nagyon kedvesek voltak velem, mindig segítettek, ha valami kérdésem volt. Ők persze nem tartoznak a családhoz. Van egy olasz pasi is, és itt jön a fő vonal - aki szintén nem ellenszenvesedik velem. Mindig előre köszön, mosolyog. A "gondom" az, hogy kezdek vonzódni hozzá. Vagy 15 évvel idősebb nálam, fogalmam sincs, hogy hívják, vagy hogy egyáltalán lehetne-e közöm hozzá (meleg-e). Amit tudok, hogy bár van autója, mégis szeret buszozni (szürreálisan sokszor összefutunk. A múltkor például nagybevásárlást tartottam és jöttem haza a busszal, ott volt, és felajánlotta, hogy segít hazacipelni a pakkokat.), lovakkal foglalkozik -ezt is csak az öltözékéből szűrtem le, amiben minden reggel elmegy. És ennyi. Én viszont egyre jobban és jobban meg akarom ismerni, és azt akarom, hogy közöm legyen hozzá. Tudom, hogy ez így fura, hogy szinte semmit nem tudok róla, de ha meglátom, valahogy mindig azt érzem, hogy nekem rá van szükségem. Arról sem tudok semmit, hogy egyáltalán van-e valakije. Mindig egyedül látom, stb. Egyszerűen "akarom őt." Nem csak szexuálisan, mert ugyan az is fontos, de nekem nem az az első. Valahogy mindig azt érzem, hogy a sok párkapcsolati és családi szenvedés után vele boldog lehetnék. Úgy vonz, mint vas a mágnest, de egy "Ciao." Vagy egy "Come stai? - Hogy vagy?"-on kívül sosem beszéltünk többet. Félek megszólítani, vagy elmondani neki, hogy mi a helyzet. Ha rosszul sül el, az a lakásomba is kerülhet, és az nem lenne épp a legjobb. A héten addig fajult a helyzet, hogy ráírtam egy papírra, hogy "Tetszik a mosolyod.", összetekertem és éjszaka az autójának a nyitójára, ahol biztos észreveszi. Reggel felkeltem, reggel 5-kor, hogy lássam amikor megtalálja. Vigyorgott egyet, aztán elment. Persze fogalma sem volt, hogy ki küldte. Azóta minden reggel felkelek, hogy lássam elmenni, és minden délután kiülök a teraszomra, abban az időben amikor jön, csak hogy annyit mondjon nekem, hogy "Ciao" én pedig visszaköszönhessek és lássam a mosolyát. Többször elhatároztam már, hogy "Na akkor most beszélek vele.", de mindig olyan rettegés van rajtam, amit képtelen vagyok legyőzni... Szánalmas vagyok? :D Néha annak érzem érzem magam, de bízom a tanácsokban, tapasztalatokban.. :)

Üdv, Z.

Ps.: bocsi a kisregényért..