Első szerelem lenyomata?

Őszintén szólva tényleg nehéz volt először. Én valahol nagyon reális és úgymond elővigyázatos vagyok, de emellett iszonyatosan álmodozó is. Akit régen elképzeltem férfit, az lényegében tökéletesként élt a fejemben (legalábbis az én mércém szerint). És az én ideálom is kék szemű volt. Szóval jól elmerengtem róla, elábrándoztam, milyen jó életünk lesz. Elsőre összejövünk, boldogság, gyerek, stb.

Aztán mikor ismerkedős fázisban voltunk a párommal, nagyon durván elkezdtem ráébredni, hogy a valóság nem ilyen. Először nem is igazán jött be nekem, nem tartottam helyesnek, őrlődtem is sokat, hogy lehet, hogy nem kellene semmilyen kapcsolatot kialakítanom vele. Még az is zavart, hogy barna a szeme. Úgy éreztem az első időkben, hogy hiányzik valami. De valami más meg nagyon is vonzott hozzá. Így vele maradtam, és ahogy kezdtem megismerni, egyre jobban hiányzott, egyre többet gondoltam rá, és szép lassan beleszerettem. Rájöttem, hogy egy kapcsolat nem csak cukormáz, és nincs helye idealizálásoknak. Igen, megvannak a hibák és a gondok, de összességében azt kell mondjam, hogy tökéletesen megvagyok, megvagyunk, és jobb az egész, mint ahogy valaha képzeltem. De ez egy hosszú folyamat volt... :) És teljesen természetes, hogy van egy típus, ami kedvesebb a számodra a többinél, és lehet, hogy a te párod pont ilyen lesz. De nem feltétlen biztos, és csak azt akartam mondani azzal, amiket írtam, hogy adj esélyt mindenkinek, mert nem tudhatod, ki az igazi.