Személyiségzavarosan hogyan lehetne ismerkedni?

Ezek a dolgok teljesen igazak rám is. Mindig is félénk, visszahúzódó, és érzékeny természetű voltam én is.

Egyébként nem tudom, hogy miért van különválasztva a szociális fóbia meg az aszociális személyiségzavar (ha ez egyáltalán zavarnak tekinthető). A kettő között szerintem igen nagy átfedés van, sőt szinte ugyanaz a kettő véleményem szerint. Bár én nem vagyok szakértő a témában.

Nekem is az a véleményem, amire már többen is utaltak, hogy az ilyen személyiség az talán nem is zavar, mi egyszerűen mások vagyunk, mint a nagy átlag. De ebben az abnormális világban ez már lehet, hogy zavarnak tűnik sokaknak, arról nem is beszélve, hogy az ilyen emberek az átlagnál jóval nehezebben boldogulnak és találják meg a helyüket az életben, ha ez egyáltalán sikerül nekik.

Szerintem a tulajdonságaink ellenére az ilyen magunkfajta emberek is vágynak egy bizonyos szinten társaságra, mert ugye, az ember társas lény. Csak sajnos éppen az a nagy probléma, hogy a személyiségünk, a tulajdonságaink miatt nem tudjuk, hogy ezt hogyan lehetne elérni. Sajnos itt zárul be az ördögi kör, mert ezek a dolgok éppen az ilyen emberek kapcsolatteremtő készségeit "vágják padlóra" a legjobban, ha lehet így mondani, és a legjobban talán ennek a hiányától szenvednek.

Ennyire azért én sem szeretek egyedül lenni, gőzöm sincsen, hogy hogyan és hol lehetne ismerkedni, még fiúk, barátok szintjén sem, nemhogy lányokkal. Tehát még rosszab a helyzet akkor, amikor egy ilyen ember felnő, és elkezd érdeklődni a másik nem iránt. Na, ekkor jönnek az igazán pokoli dolgok, legalábbis nálam ez a helyzet. Az évek meg csak telnek, rohan az idő az embernek a feje felett.

A "visszahúzódó, magának való" az tényleg jó kifejezés, általában otthon vagyok én is. Az biztos, hogy utálom a nagy zajokat, a nyüzsgést, a tömeget. Bár egy ilyen embernek, mint én, már 3-4 ember is tömeg lehet, legalábbis ha beszélgetni kell. Mindemellett nagyon félénk vagyok, és ezek a dolgok szerintem együtt is járnak egymással. Aztán, az is jellemző rám, hogy túlságosan aggódó természetű vagyok, nagyon félek a jövő miatt is. Ezt utóbbiakat lehet, hogy örököltem. Az is jellemző, hogy kíváncsi természetű vagyok. Sokszor elképzeltem, hogy milyen jó lenne láthatatlanná válni, és elmenni az embereket követve a lakásukba, megnézni, hogy hogyan élnek, mit hogyan csinálnak nap mint nap.

Ha kell, akkor persze beszélek én, nem arról van szó, tehát ez az egész kívülről talán fel sem tűnik. Csak közben sajnos általában nagy feszültséget és gátlást érzek. Ez mondjuk attól is függ, hogy kivel vagy kikkel kell beszélgetnem. Na, nem mintha ez velem olyan gyakran fordulna elő.

Azt tartom a legtragikusabbnak az ilyen magunkfajta embereknél, hogy szétszóródva és elszigetelten élnek, emiatt nem tudnak egymásra találni, hacsak nincsen valakinek szerencséje.