Neha undorodtok a sajat külsőtöktől? Vagy van hogy tök szépnek érzitek magatokat? Nálam e 2 váltakozik

Ugye tudjátok, hogy ez pszichológiailag abszolút nem normális dolog?

Sosem undorodom magamtól, de nem is vagyok beképzelt a külsőmre. Egyszerűen igyekszem mindig elfogadhatóan kinézni, így jól érzem magam.

Én soha nem undorodom a külsőmtől. Pszichológiailag nem is rendes dolog ez.

Persze, mindenkinek vannak olyan napjai, hogy úristen, hogy nézek ki, vagy jézusom, felszettem pár kilót, de az nem egészséges dolog, ha utáljuk azt, ahogyan kinézünk. Ilyen esetben pedig nem önsajnálatba kell zuhanni, hanem akkor kimenni a parkba, futni, kevesebbet enni, satöbbi. Tenni ellene, mert akármennyire is szeretjük hangoztatni, hogy úristen, ilyen csúnya és kövér vagyok - ez saját magunkon kívül senkit nem érdekel.

Én elégedett vagyok azzal, ahogyan kinézek, és ezzel nem azt mondtam, hogy tökéletes az alakom, mert lenne min formálni, de megtanultam szeretni azokat a dolgokat magamon, amik kevésbé szépek. Én tornáztam azért, hogy így nézzek ki, és hiába imádom a csokit, a bőrömnek abszolút nem tesz jót, csúnya lesz tőle és ezért nem is eszek (ugyanezértmondtam le a kóláról, karamellről, mogyóróról, dióról, magvakról, kakaóról).

Ahhoz, hogy elégedettek legyünk magunkkal, nem kell tökéletesen kinézni, elég, hogyha a fejben nekünk sikerül elfogadni magunkat, és ez kívülről is látszik, hogy magabiztosak és vidámak vagyunk, ezáltal a környezetünk is sokkal jobban elfogad minket.

Csak áldozatokat kell hozni, ahelyett, hogy a tükör előtt bőgünk, és ennyi.