Verembe vagy kupacba érdemesebb allokálni az igen/nem értékeimet?

"De hát a bool 1 byte-ot foglal, nem egy bitet. Vagy a kupacon más tárolási-konvenciók lennének?"

A bool egy biten fér el, mivel az értékkészlete nulla vagy egy. Ez meg egy biten ábrázolható.

A PC-n azonban egy bithez költséges hozzáférni, így a bithez legközelebb eső tárolási egységet, a byte-ot alkalmazzák boolean tipusok tárolására.

De ha sebességkritikus alkalmazást ír valaki mondjuk 32 bites rendszerre, akkor jobb ha saját tipust hoz létre, ami a gépi szóval megegyezik, mert az a leggyorsabb, ugyanis a byte értékéhez egy 32 bites rendszeren költségesebb hozzáférni mint a gépi szóhosszal egyező integer értékéhez.

Ha a sebesség nem fontos, és memória is kevés áll rendelkezésre, mondjuk egy 8 bites rendszeren, akkor kap értelmet az, hogy egy byte-ba nyolc boolean értéket bepakol az ember. Mert ha az alkalmazás igényel mondjuk 80 boolean változót, akkor ahhoz 80 byte helyett elég 10 is. Spóroltunk 70 byte-ot, ami sokszor életmentő lehet.

Köszönöm kérdező:

"bool* bulen = new bool(true);"

Akkor mit látunk itt:

Létrehozol egy pointert. Ez 4 vagy 8 bájt.

És létrehozol egy osztálypéldányt, ami szintén több bájt.

Ez egy tucat bájt azért, hogy heapen tárolj, és ezen felül így felelősséged lett felszabadítani a memóriát, figyelned kell, hogy a pointer mindig valid legyen (felszabadítás után ne legyen elérhető), és ezen felül plusz költség hogy a pointert minden használatkor dereferálni kell (bejárni).

Ha ezután megmondod, hogy miért jobb neked a heap-en, visszaadom a diplomámat, és felmondok a munkahelyemen.

Megnevezed azt a professzort? :D

Mondjuk szerintem sejtem ki az...

Oda jártam én is, kiváncsi vagyok, meg a kontextusra is.

Amúgy nem "haragszom" rád, csak volt pár kérdés-válasz itt közted és mások között, ami alapból felhúzott.