Mi ez a szivárványos mizéria, a focimeccseken, mostanság ?

Késő van, eléggé fáradt vagyok, úgyhogy ne haragudjatok meg, de nem ítom le újból, hanem bemásolom egy ezelőtti válaszom, amúgy az 5-ös válaszoló vagyok.

Rengetegszer írtam már le az életem, ami egyáltalán nem volt egyszerű. Sok rossz ért gyerekkoromban. Úgy-ahogy, de átvészeltem mindent, hagytak bennem nyomot, de tudtam normálisan élni.

Egy idő után beindult a fantáziám. Kíváncsi lettem, hogy milyen a szex, úgyhogy rákerestem. Egy idő után csak a pasikat/fiúkat néztem, úgyhogy elkezdtem csak rájuk keresni. Fel sem fogtam, hogy ez mit jelent. Mikor rájöttem teljesen összetörtem lelkileg. Magamat hibáztattam. Elkezdtem magam büntetni valahányszor erre gondoltam, reméltem, hogy „kigyógyulok”.

A szexualitásom nem változott, de én igen. Egy összetört roncs lettem, holott azelőtt már annyi mindent elviseltem. Egyre mélyebbre süllyedtem, utáltam magam, utáltam mindent. Mindennapossá váltak az öngyilkossági gondolataim, nem tudtam boldog lenni, egész nap csak csöndben sírtam, könnyeztem. Esténként nem tudtam aludni, helyette azon járt az eszem, hogy mennyire elcseszett egy életem van. Nem volt könnyű.

Utólag visszatekintve idióta voltam, amiért büntettem magam, amiért utáltam magam és amiért senkitől sem kértem segítséget.

Végül egy tanárom, akinek a szavára sokat adtam, mondott egy történetet egy volt tanítványáról, aki meleg volt. Sokat segített, mert pont jókor és pont jól mondta, pedig nem is tudta rólam. Ha ő nincs, lehet, hogy én sem lennék már.

Mi is emberek vagyunk, vannak érzéseink, vágyaink, álmaink. Sok álmomról kellett már lemondjak, mert beláttam, hogy úgysincs esélyem. Viszont van, amiről nem tudok lemondani. Nem akarok lemondani a szerelemről, a boldogságról és a családról. Tudom, hogy még az is csoda, ha ezek közül akár egy is összejön. Nem könnyű ennek tudatában élni, nem könnyű motivációt szerezni arra, hogy fel tudjak kelni minden reggel.

Már ezt is leírtam több helyen, de én erősnek éreztem magam ez előtt, ahogy sokan mások is így gondolták és mégis mire feleszméltem minden napom abból ált, hogy sírtam és meg akartam halni. Hány ilyen gyerek lehet még, mint, amilyen én voltam? Vajon hányuknak van ott valaki, mint nekem a tanárom és hányuk vész el az örök süllyesztőben, csupán emiatt? Nekem jól jött volna egy pszichológus, de nem mertem kérni. Szerencsére ott volt a tanárom. Mostmár illegális a tanároknak és a pszichológusoknak is a melegek elfogadásáról beszélni, nem tehetik többé. Tudom, hogy ez sokak életébe fog kerülni. Fáj belegondolni abba, hogy hány gyerek lesz majd öngyilkos a kormány miatt és miattatok, a homofóbok miatt. Ezt nem tudjátok csak úgy lemosni magatokról, ezek olyan emberek, gyerekek, akik végső elkeseredésükben, az általatok terjesztett mocsok miatt ölik meg magukat. Mindezt a gyerekek védelme nevében...

Senki sem lesz meleg, csak azért, mert hall róla. Én semmit sem hallottam róla, míg magamtól rá nem kerestem. Senki sem akar csak úgy meleg lenni. Rengeteg fájdalommal, lemondással és vívódással jár. Rengeteget ábrándoztam azon, hogy milyen jó is lenne heteróként. Sokkal könnyebb lenne. A családom, a barátok mind homofóbok. Amint elmondom majd nekik valószínűleg nagyrészük elvesztem (pedig így is alig vannak). Ha nem mondom el, akkor a boldogság csekély esélyéről is lemondhatok. Bele sem gondoltok, hogy mekkora kín eközött választani, pedig nekünk mindannyiónknak meg kell hoznunk ezt a döntést. Tudom, hogy bárhogy is döntök majd úgy is megbánom később.

Szerencsére én lelkileg relatív jól vagyok. Már nem gondolok komolyan az öngyilkosságra és tudok boldog lenni. Sajnos nem mindenki vészeli ezt át.