Bírósági határozatok. Oké, de itt most mire gondolt?

Örömmel szolgálhatok!

Íme a teljes szöveg.

Először egyik, aztán másik, külön hozzászólásként:

BH1988. 98.

Sajtó-helyreigazításra ad alapot az olyan tartalmú sajtóközlemény, amely az elitélt, de rehabilitált személynek csupán az elítéltetéséről ad hírt. [Ptk. 79. § (1) bek., Btk. 100. § (2) bek.]

Az alperesi hetilap 1987. február 18-i számának 4. oldalán Legyőzhetetlenek!? címmel közlemény jelent meg, amely az Ipari Szövetkezetnél indult vizsgálattal összefüggésben a szövetkezet tevékenységével foglalkozik. A cikk a felperest név szerint is megemlíti, mint aki a szövetkezettel üzleti kapcsolatban levő S. Gmk. gazdasági szaktanácsadója volt, egyben a szövetkezet tagja is, .. . akit egyébként egy korábbi NEB-vizsgálat alapján akkor egy szövetkezet elnökeként 1 év 8 hónap szabadságvesztésre ítéltek el...

A cikk ugyancsak a felperes személyével foglalkozó megjegyzésekkel zárul: beszámol arról, hogy egy új kisszövetkezetet alakít, ahol pénzügyi vezetőként dolgozik... Arról nem szól a fáma, hogy megmaradt-e tanácsadói minőségében is ...?

Tény, hogy a felperest a bíróság 1975-ben különféle vagyoni bűncselekmények miatt 1 év 8 hónapi szabadságvesztésre és mellékbüntetésekre ítélte. A Sz-i Járásbíróság azonban a felperest az elítéléshez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól bírósági mentesítésben részesítette. Ez utóbbi tényt a cikk nem említi és nem is utal rá.

A felperes az alperes szerkesztőséghez nyilatkozatot intézett, amelyben sajtó-helyreigazításként a saját írásbafoglalt nyilatkozatának a közzétételét kérte. E nyilatkozatban - egyebek között, - a cikk sértő megállapításával szemben - kijelenti: büntetlen előéletű vagyok, továbbá: tanácsadói minőségben nem tevékenykedem.

Az alperes a sajtó-helyreigazítástól elzárkózott; a felperes a bíróságtól kérte a helyreigazító nyilatkozat közzétételének az elrendelését. A tárgyalás során csupán a büntetlen előélet-re és a tanácsadói minőség-re vonatkozó helyreigazítási igényt tartotta fenn.

Az alperes a kereset elutasítását kérte.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Az ítélet indoklása szerint a felperes szabadságvesztés elítéléséről szóló állítás való, és ezt nem teszi valótlanná az utólagos bírósági mentesítés sem. A tanácsadó minőség szövegrész pedig nem tényállítás, csupán kérdés felvetése. Ezek tehát nem szolgálhatnak helyreigazítás elrendelésének alapjául.

Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, a szabadságvesztés büntetésről szóló állítás helyreigazításának elrendelése végett. Álláspontja szerint való tény hamis színben való feltüntetése történt a sérelmes közleményben. A Btk. 100. §-ának (2) bekezdése értelmében ugyanis a mentesített személy büntetlen előéletűnek tekintendő, és nem tartozik számot adni olyan elítéléséről, amelyre nézve mentesítésben részesült.

Az alperes az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Azzal érvelt, hogy sem a cikk megírásakor, sem a helyreigazítási igény megismerésekor nem volt abban a helyzetben, hogy a felperes bírósági mentesítéséről meggyőződhetett volna. A közleménynek a büntetés megtörténtére vonatkozó állítása nem valótlan, és nem is tünteti fel a valóságot hamis színben.

A fellebbezés helytálló.

A Ptk. 79. §-ának (1) bekezdése értelmében a sajtó-helyreigazítás nemcsak valótlan tények állításával történt valóságsértés orvoslására szolgál, hanem a való tényeknek hamis színben való feltüntetése esetére is. A való tény elferdítésére, hamis színben való feltüntetésére vezethet az, ha a közölt ténnyel összefüggésben levő, a valóság kifejezésére szolgáló más tényeket elhallgatnak.

A szabadságvesztés büntetésről szóló híresztelés, a cikk tartalmával összefüggésben, a felperes személyéről ad képet. A felperest azonban mentesítették az elítélés hátrányos jogkövetkezményei alól, ezért a Btk. 100. §-ának (2) bekezdése szerint büntetlen előéletűnek tekintendő, és nem tartozik számot adni elítéléséről. E körülmény elhallgatása a valóságot elferdíti, mert a hiányosan közölt tény a büntetett előéletűséget sugallja az olvasónak. A felperes tehát joggal kérhetett sajtó-helyreigazítást a való tények pótlólagos közlésének formájában.

A sajtó-helyreigazítási felelősség objektív természetű, nem mentesül tehát a felelősség alól a jogsértő azzal, hogy a valóságsértő magatartása egyébként nem felróható. Jogilag közömbös ezért, hogy az alperes a cikk megírásakor nem tudott róla, vagy éppen nem volt kellően meggyőződve arról, hogy a felperes az elítélésre nézve mentesítésben részesült.

A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletnek a fellebbezéssel meg nem támadott rendelkezéseit nem érintve, az ítéletet részben megváltoztatta. A sajtó-helyreigazítást elrendelte, és az alperest a Pp. 81. §-ának (1) bekezdése alapján az első és másodfokú eljárásban felmerült perköltségek nagyobb részének a viselésére kötelezte. (Legf. Bír. Pf. IV. 20 548/1987. sz.)

BH1991. 21.

I. A házastársak között a közös szerződés vélelme érvényesül abban az esetben is, ha a megvásárolt ingatlan tulajdonjogát kizárólag az egyik, a haszonélvezeti jogot pedig a másik házastárs javára jegyeztetik be [Csjt 27. § (1) bek., 28., § (1) bek. d) pont].

II. Az ily módon történt bejegyzésből a tulajdoni részesedésről való joglemondás nem állapítható meg [Ptk 207. § (2) bek.].

A felperesek az 1985. május 25-én végintézkedés hátrahagyása nélkül meghalt örökhagyó gyermekei, az alperes pedig az örökhagyó második házastársa volt.

Az örökhagyó és az alperes 1972-ben megvásárolták az Érden E. utca 42. szám alatt levő ingatlant, amelyre az együttélésük alatt OTP-kölcsön igénybevételével kétszobás lakóházat építettek. 1977 áprilisában a házastársak az ingatlant értékesítették, az eladási árból kiegyenlítették a hátralékos hiteltartozást, és Nagybajomba költöztek, ahol családi házat vásároltak. Az ingatlan tulajdonjogát az 1977. június 7-én kelt adásvételi szerződés szerint kizárólag az alperes javára jegyezték be, az örökhagyó pedig holtig tartó haszonélvezeti jogot szerzett. A házastársak az ingatlanhoz utóbb melléképületeket is építettek.

Az alperes az örökhagyó halála után az ingatlant 160 000 Ft-ért eladta, s abból az anyósának 40 000 Ft-ot az ingatlanból való elköltözése fejében kifizetett.

A felperesek keresete annak megállapítására irányult, hogy az ingatlan eladási árának fele (80 000 Ft) - az alperes özvegyi haszonélvezeti jogával terhelten - a házastársi közös szerzés jogcímén a hagyatékhoz tartozik, az ezzel ellentétes szerződés ugyanis az akkor hatályos Csjté.. 8. §-a értelmében közokiratba foglalás hiányában semmis. Figyelemmel arra, hogy a haszonélvezeti jogot meg kívánják váltani, kérték, hogy a bíróság az alperest - a megváltás címén őt illető összeg, valamint a hagyatéki terhek levonása után - a javukra 25 000-25 000 Ft megfizetésére kötelezze.

Az alperes a kereset elutasítását kérte. Védekezése szerint az érdi ingatlanon folytatott építkezéshez 50 000 Ft különvagyonát is felhasználták, ezért került az érdi ingatlan eladási árából vásárolt nagybajomi ingatlan az ő (alperes) kizárólagos tulajdonába, az örökhagyó pedig - a kisebb vagyoni hozzájárulása és arra tekintettel, hogy az ingatlan melléképületet ugyancsak alperesi különvagyonból (anyai örökségéből származó 23 000 Ft-ból) emelték - ez okból illette meg csupán az ingatlan holtig tartó haszonélvezeti joga.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Ítéletének indoklásában kifejtette, hogy a házastársak a nagybajomi ingatlant az alperes különvagyonának felhasználásával vásárolták meg, és annak különvagyoni jellegét fenn is tartották. Az örökhagyó tudott az alperes különvagyonáról, és az ingatlan különvagyoni jellegét a szerződéses haszonélvezeti jog alapításával elismerte, a törvényes örökösöknek a Csjt 27. §-a (1) bekezdésére alapított keresete ezért alaptalan.

A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Ítélete indoklása szerint az alperes kellően bizonyította, hogy a házastársak a nagybajomi ingatlant a korábbi (érdi) ingatlanukra fordított alperesi különvagyon felhasználására tekintettel utalták az alperes különvagyonába. A jogügylet közokiratba foglalás nélkül is érvényes, az ugyanis a házastársak egymás közti viszonyában adásvételt, ajándékozást, cserét, illetőleg házastársi közös vagyoni megosztást nem tartalmaz. A házastársaknak az az egymás közötti megállapodása tehát, amely szerint az alperes tulajdonjogot, az örökhagyó pedig holtig tartó haszonélvezeti jogot szerzett, érvényes, és az örökhagyó által megszerzett haszonélvezeti jog az egyidejű tulajdonszerzést kizárja.

A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.

A Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése szerint a házasság megkötésével a házastársak között a házassági életközösség idejére házastársi vagyonközösség keletkezik. Ennek megfelelően a házastársak osztatlan közös tulajdona mindaz, amit a házassági életközösség fennállása alatt akár együttesen, akár külön-külön szereztek, kivéve azokat a vagyontárgyakat, amelyek valamelyik házastárs különvagyonához tartoznak.

A Csjt. említett §-a az 1977. június 7-i adásvételi szerződés létrejöttének időpontjában ettől a szabálytól való eltérést - az ez idő szerint hatályos törvényi rendelkezésekkel ellentétben - szerződéssel sem engedett. A törvény tehát a házastársi életközösség fennállása alatt szerzett vagyontárgy tekintetében - függetlenül attól, hogy azt melyik házastárs vásárolta meg, illetőleg a vagyontárgy (pl. ingatlan) melyikük nevén van nyilvántartva - közös tulajdonszerzés mellett állít fel vélelmet. Ez a vélelem érvényesül abban az esetben is, ha a házastársak a megvett ingatlan tulajdonjogát kizárólag az egyikük nevére íratják, a másik házastárs javára pedig holtig tartó haszonélvezeti jog bejegyzésére kerül sor.

A közös vagyon vélelmével szemben a különvagyont állító házastársat terheli annak bizonyítása, hogy az életközösség fennállása alatt szerzett vagyontárgy egészben vagy részben az ö különvagyona. A bíróság az adott esetben helyesen állapította meg, hogy az érdi ingatlanon közösen végzett építkezéshez az alperes 50 000 Ft különvagyonát is felhasználták. Ez az ingatlan azonban ezáltal nem vált teljes egészében az alperes különvagyonává, hiszen az alperes sem vitatta, hogy az érdi ingatlant 1972-ben az örökhagyóval közösen vették és az 1/2-1/2 arányban került a tulajdonukba. Az sem volt vitás, hogy az építkezéshez 60 000 Ft közösen felvett OTP-kölcsönt is felhasználták. Az érdi ingatlan eladási árából vett nagybajomi ingatlan ennélfogva a Csjt. 28. §-a (1) bekezdésének d) pontja alapján csak annyiban tekinthető az alperes különvagyonának, amilyen arányban annak megszerzéséhez, valamint értékn

övelő beruházásához az alperes különvagyonát felhasználták.

A fentiekből következik, hogy az 1977. június 7-i adásvételi szerződésnek az a rendelkezése, amelynek értelmében az alperes kizárólagos tulajdonjogot, az örökhagyó pedig haszonélvezeti jogot szerzett, a házastársak egymás közötti viszonyában legfeljebb az örökhagyó részéről történt ajándékozásnak volna tekinthető. Önmagában azonban abból, hogy az ingatlannyilvántartásba az alperes javára tulajdonjogot, az örökhagyó részére pedig haszonélvezeti jogot jegyeztek be, nem vonható le olyan következtetés, hogy az örökhagyó a törvény alapján őt illető tulajdoni részesedéséről lemondott, mert a joglemondás ilyen kiterjesztő értelmezésének a Ptk. 207. §-ának (2) bekezdése értelmében nincs helye. A haszonélvezeti jog ugyanis - jóllehet valóságos vagyoni érték - a tulajdonjoggal nem egyenérétkű, mert a jogosult számára csupán a tulajdonjog egyes részjogosultságainak időleges gyakorlását teszi lehetőv

é. A házastársak egymás közti viszonyában a haszonélvezeti jognak az életközösség fennállása alatt egyébként sincs valóságos tartalma, a házastárs ugyanis haszonélvezeti jog hiányában is, kizárólag a házasságra tekintettel jogosult a másik házastárs különvagyonában levő lakásingatlan használatára is.

A másodfokú bíróság álláspontja mindazonáltal akkor is téves, ha az örökhagyó a tulajdonszerzésről a számára biztosított haszonélvezeti jog ellenében bizonyítottan lemondott volna. Ebben az esetben ugyanis - a másodfokú bíróság álláspontjával ellentétbenn - nem csupán a közös vagyonnak a különvagyonba utalásáról, hanem a házastársak egymás közötti ajándékozásáról volna szó. A különvagyonba utalás - ingatlan esetén - a kötelező alakiságok nélkül, ráutaló magatartással ugyanis csak akkor érvényes, ha az ilyen nyilatkozat jogcíme nem tekinthető sem adásvételnek, sem ajándékozásnak, sem pedig cserének (pl. a házastársak a közös vagyonból a különvagyonra megtérítési szándék nélkül költekeznek, vagy a közös célra elhasznált különvagyon megtérítéséről lemondanak stb.) Ha tehát az 1977. június 7-i adásvételi szerződés a volt házastásak egymás közötti viszonyában az örökhagyó

nak az öt illető közös vagyoni részesedésről az alperes javára való lemondásnak volna tekinthető, ez a jogügylet a kettejük viszonyában az örökhagyó részéről történt ajándékozásnak minősülne, amely az akkor hatályos Csjté.. 8. §-ának (1) bekezdésében meghatározott közokirati forma hiányában érvénytelen.

Tévedett tehát a bíróság, amikor a nagybajomi ingatlant részben sem tekintette az alperes és az örökhagyó házastársi közös vagyonának és ennek alapján az ingatlan, illetőleg a helyébe lépett eladási ár hagyatékhoz tartozásának megállapítására, valamint az özvegyi haszonélvezeti jog megváltására irányuló keresetet teljes egészében elutasította.

A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az óvással támadott jogerős ítéletet - az elsőfokú ítéletre is kiterjedően - a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján - hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (P. törv. II. 21 031/1989. sz.)