Egyetértetek, hogy a mostani fokozódó munkaerőhiány jó lecke az ország munkáltatói társadalmának és megérdemlik?

Hogy miért élnek sokan külföldön?Hiába drága az élet és egy szoba 120.000 forint. Mégis színvonalasabb, élhető életet biztosít . Mi van otthon ? Egy cikk jól rávilágít a dologra . ........ Az elmúlt hetekben sokat jöttem-mentem, és még többet beszélgettem. Egy idő után feltűnt, hogy egy bizonyos dolog újra és újra felbukkan. Akár vidéken voltam, akár a fővárosban jártam, szinte mindenhol transzparensekbe, kirakatra ragasztott, sokszor pecsétes, sietős betűkkel odavetett feliratokba botlottam: konyhai kisegítőt keresünk! Azonnali kezdéssel futárt keresünk! Recepcióst, kőművest, felszolgálót, eladót, hentest, takarítót, burkolót. És még sorolhatnám.

A beszélgetések során is felbukkant a munkaerőhiány, mint téma. Nincs ember. Nem tudunk kit felvenni. Pedig jó a fizetés. Persze, dolgozni is kell, de jó a pénz, amit kapnak. Az egyik vállalkozó nem is leplezte elkeseredettségét: nem érti, de az emberek nem akarnak dolgozni. Fogják magukat, és inkább kimennek külföldre, legyintett, ő ezt tényleg nem érti.

Elgondolkodtam.

Az országból a válság óta rengetegen mentek el, még mindig csak becsülni lehet a pontos adatokat. Ezt sokáig senki nem vette komolyan, pedig kitartóan kongatták a vészharangot néhányan. Kevesen voltak és nem is túl hangosak. Két-három évvel ezelőtt az építőipar és a kereskedelem őrült csodálkozásba kezdett, gyorsan csatlakozott hozzájuk a vendéglátás is.

A csodálkozás abbamaradt, most már a túlélés a cél.

Hajlamos vagyok a moralizárására, valóban, és elég tapasztalatot gyűjtöttem eddig, szóval megpróbálom más szempontból megközelíteni a munkaerőhiány problémáját. Erről nem esik sok szó, kényelmetlen téma. De én nemcsak a moralizálást, hanem a kényelmetlen témákat is felvállalom.

Nem akarnak dolgozni, pedig jó a pénz.

Hát, most, bizonyos helyeken, bizonyos ágazatokban. De nem volt mindig így. Nagyon sokáig nem volt jó a pénz. A negyvenesek számára rohadtul ismerős lehet a mondat, amit én is megkaptam nem egyszer. Hogy ha sokat pofázok, vagy ha nem csinálom meg, nem baj, négyen állnak a kapu előtt a helyemre várva. Hogy bármikor találnak helyettem valakit, aki dalolva, ugyanezért a pénzért, de lehet, hogy bruttó ötezerrel kevesebbért is.

Elfelejtettük, hogy voltak idők, mikor a munkáltatók olyan hatalommal bírtak és úgy éltek vissza ezzel a hatalommal, hogy a munkavállalónak nem maradt más joga, mint összeszorított foggal tűrni. Mindent.

Hogy harmadikán nem érkezik meg a fizu, majd tizedikén, a hivatalos része. Amit zsebbe’ kap, az megérkezik, mert azt a főnök osztja, borítékban, úgy, mintha kegyet gyakorolna. Hogy az építőiparban, a kereskedelemben és a vendéglátásban mindig is fekete színe volt a gazdaság szónak és sokan évekig dolgoztak úgy, hogy nem voltak bejelentve, nem volt tébéjük, nem tudtak betegszabadságra és táppénzre menni. Ha munkahelyi baleset érte őket, legszívesebben elásták volna a munkaterületen, hogy több gond ne legyen vele.

Elfelejtettük, hogy volt idő, mikor a munkáltató válogatott, mert volt miből. És nem vett fel pályakezdőt, nem vett fel harmincéves férjezett asszonyt, nem vett fel kisgyerekes anyukát, nem vett fel ötvenéves férfit. Mert ezek problémás munkaerők, a pályakezdő hülye és be kell tanítani, a harmincéves férjezett nő elmegy szülni, a kisgyerekes gyerekeinek meg egybefolyik a taknya-nyála és többet lesz velük otthon, mint a melóhelyen. Az ötvenéves meg lassú, hülyül és egyre több baja lesz.

Elfelejtettük, hogy voltak idők, mikor a cégek csak úgy, huss, eltűntek. Egyik napról a másikra. Vagy megették őket a nagyhalak. Vagy a főnök be bukta az alvállalkozóként vállalt melót, nem fizették ki és elúszott a cég. Ha szerencséje volt, ki tudott annyit menteni, hogy ő meg a családja eltengődjön, de legalább a kecó meg a két kocsi megmaradjon, ha nem volt szerencséje, felakasztotta magát a padláson.

Elfelejtettük, hogy a magyar piacgazdaság azt jelenti, hogy nyolc óra munka helyett tízet kell lehúzni a melóhelyen és a plusz két órát nem fizeti ki senki. Jobb helyeken a főnök háromhavonta adott egy tízezrest. Annak örülni kellett, mint majom a farkának. Vagy azzal hálálta meg a napi két óra ingyen munkát, hogy csinált a telken egy bográcsozást és elnevezte összetartásnak.

Elfelejtettük, hogy voltak idők, mikor a munkavállaló szó teljes anyagi felelősséget jelentett, persze lepapírozás nélkül, és ha nem stimmelt, behorpadt, leesett, leégett, összedőlt, aztán süllyedt el, akkor levonták a bérből. Abból, amit zsebbe kapott. És ha nem tetszett, még ki is rúgták.

Elfelejtettük, hogy voltak idők, mikor a dinamikus, lendületes, fiatalos csapatban dolgozni azt jelentette, hogy a saját autóval kellett járni, a saját laptoppal dolgozni, a saját telefont nyüstölni és ezért nem fizettek egy forintot sem, mert ez természetes volt. Örüljön, hogy ebbe a fantasztikus környezetbe került, ami néhány IKEA bútort jelentett és giccses szobaszökőkutat az iroda sarkában.

Elfelejtettük, hogy voltak idők, mikor a fizetés annyi volt, amennyit a munkáltató gondolt. És a kőműves, az ács, a bolti eladó, a pincér sose voltak megbecsült szakma. A szakmunkást és a szakmunkát lenézték, nem értékelték. Se a tudást, se az embert. A bolti eladó nettó kilencvenért ment szombat-vasárnap is a garázs abc-be meg az éjjel nappaliba melózni, az építőiparban kicsit többet fizettek, megvolt az százötven is. Amíg volt munka.

Elfelejtettük, hogy voltak idők, mikor vállalkozónál, káefténél dolgozni egyáltalán nem volt életbiztosítás, mert a tulajdoni viszonyokat úgy keverték, mint egy pakli kártyát, ha a főnök felesége félrekúrt, ha a főnök infarktust kapott vagy rákos lett, baleset érte vagy a fia elkártyázta a családi vagyont, a húsz-huszonöt alkalmazott ment a levesbe.

Elfelejtettük, hogy ezek az idők sokáig, nagyon sokáig tartottak. És ebbe k_rvára bele lehet fáradni, bele lehet unni,hogy ez alatt az idő alatt elveszett a bizalom, hogy az embereknek nemcsak a jó pénz kell, hanem a biztonság, az, hogy tudjon két-három évre előre tervezni és ne személyi kölcsönt kell felvenni, ha bedöglik a hűtő.

Szóval, lehet, hogy most már jó a pénz és adnának,csak már késő. Negyed évszázadot nem lehet büntetlenül megúszni. És az egyáltalán nem biztos, hogy az emberek nem akarnak dolgozni,akarnak, csak nem így, mert ebből elég volt,elegük lett.

Valami mást kéne kitalálni,például felelősséget vállalni, tisztességesnek lenni, felnőni a feladathoz, átérezni, hogy nemcsak egy cég tulajdonosa vagyok, hanem húsz család sorsa függ a döntéseimtől, meg effélék.