A magyarság őstörténet alapja a szkíta-hun őstörténet?

"szkíta hunokkal minden szempontból bebizonyított már az azonosság"

Nagyon nem, a szkíták meg a hunok két, nyelvileg és antropológiailag is nagyon eltérő nép, elég nehéz lenne mindkettővel azonosnak lenni.

Nem.

A nyelvünknek finnugor gyökerei vannak.

A mai magyar nép pedig egy germán-kelta-szláv keveréknép mindössze 5% nyi ősmagyar génállománnyal.

[link]

Ennek ellenére ha az ősmagyarok eredettörténetét valljuk magunknak akkor javaslom nézz bele a,, Magyar mondák,, című ismeretterjesztő rajzfilmbe.

"Nagyon kevés forrás van erről, főleg írott. "

Mondjuk úgy hogy az ezirányú kutatás eddig tabunak számított.

De azért a valóság lassan belopódzni látszik a tudományosabb körökbe is.

A fő bizonyítékok és érvek a következő tudományterüeltek eredményeihez köthetők:

1. Genetika:

A legfőbb érvet a SZTE genetikusainak legújabb kutatási eredményei jelentik, amelyek főleg dr. Neparáczki Endre PhD-disszertációja ( [link] ) révén (valamint ennek kapcsán a HVG-ben a témavezetővel készített riport) váltak ismertté. A honfoglaláskori magyar sírok leleteit ázsiai hun (hsziungnu) populációkkal tudta rokonítani. A szerző a PhD-ját nyilvános vitában megvédte, innentől elég komolytalan, ahogyan bizonyos fórumokon a genetikához dilettáns nyelvészek, történészek és régészek próbálják elbagatelizálni az eredményt (hozzáteszem, nekik is lehetőségük lett volna kérdéseket és kritikákat megfoglamazni a PhD-védés nyilvános vitája során, azért nyilvános). Akkor nem tették, így a disszertációt a szerző a követelményeknek megfelelően megvédte. Az utólagos bírálatok általában kimerülnek stilisztikai és formai elemekben. A bírálók egyetlen olyan érve, amellyel egyáltalán érdemes foglalkozni, az az, hogy a hun sírleletekre valóban nincs ráírva, hogy ezek "hun sírok", azonban a genetikusok csapatával dolgozik régész is, és a hunnak azonosított ázsiai sírokat a szakma széles körben elfogadta hun síroknak. Kíváncsi leszek, az mekkora “felhördülést” fog kiváltani, amikor majd megjelenik a disszertáció irodalomjegyzékében már “manuscript in preparation” fázisúként feltüntetett „Genetic data imply Xiongnu origin of the Hungarian Conquerors, who were considerably admixed with germans of Scandinavian origin” írás.

2. Nyelv:

A hunok nyelve nem ismert, az ismert szavak azonban lehetővé teszik, hogy a nyelvészek mégis megpróbálják rokonítani más nyelvekkel. Ezek alapján a 19. században egyértelműen altaji nyelvnek tartották (ezen belül valamilyen török nyelvnek). Pont ez teremtette meg az alapját annak, hogy a magyarok hun származását (amely a 19. századig mindenki tényként kezelt) egyáltalán megkérdőjelezzék, mivel a finnugor nyelvrokonsággal látszólag nem fért össze. Hozzáteszem, akkoriban zajlott az ugor-török háború, amiről terjed ugyan az a mítosz, hogy az ugor oldal megnyerte volna, azonban Vámbéry érveit (aki nem a finnugor nyelvrokonság ellen érvelt, csupán a magyar nyelv kettős, uráli és altaji jellege mellett). Érveit sosem tudták érdemben cáfolni. Ma is sok szakember valami hasonló mellett érvel, ilyen pl. leginkább a Sándor Klárához köthető „török-magyar kétnyelvűség” elmélete. Az 1960-as évekig elfogadott volt az urál-altaji nyelvsalád elmélete, ma pedig ezt felváltotta a leginkább a Greenberg által leírt formában elfogadott eurázsiai nyelvcsalád elmélete. Emellett igen komoly statisztikai bizonyítékokat is felhoztak (Pagel 2012, Jäger 2015):

[link]

[link]

Részletesebben ld: Joseph H. Greenberg: Indo-European and Its Closest Relatives: The Eurasiatic Language Family. 1: Grammar. 2. Lexicon. Stanford: Stanford University Press. 2002.

Közben a hun nyelvet kínai forrásokban fennmaradt szvak alapján Ucsiraltu a mongollal találta rokonnak, amely szintén eurázsiai nyelv. Felmerült még, hogy esetleg indo-európai vagy uráli nyelv lett volna. Akárhogy is, a hun minden rokonítási kísérlet alapján eurázsiai nyelv volt, ugyanúgy, mint a magyar (amelynek alapszókincse nem csak a finnugor, hanem nagyrészt az altaji nyelvekkel is közös, sajnos a közös alapszókincset az etimológiai szótára kegyszerűen „finnugor erdetűnek” nyilvánítják, elhallgatva a más eurázsiai nyelvekkel kimutatható párhuzamokat és szabályos hangmegfeleléseket). Az eurázsiai elmélet egy közös eurázsiai alapnyelvre vezeti vissza ezeket a párhuzamokat, a másik lehetőség a Kalevi Wiik által képviselt elmélet, amely ugyanezeket a párhuzamokat areális kölcsönhatásokkal magyarázza. Akárhogy is, a fentiek alapján úgy tűnik, hogy a hun és a magyar nyelv rokonok.

A „svájci hun völgy” lakóinak (akik a hunok leszármazottainak tartották magukat) nyelve sajnos mára nem maradt fenn, azonban Kiszely tanulmánya ( [link] alapján Anton Karl Fischer 1896-ban a magyartól csak kevéssé különbözö nyelvjárásnak minősítette. Ez szintén támogatja a hun-magyar nyelvrokonságot.

3. Kultúra:

A kulturális rokonság nyilvánvaló (lovas nomád kultúra), ezt soha senki nem is szokta vitatni. Sőt, még fel is szokták használni ellenérvként, hiszen ez okot adhatott volna a krónikásoknak ezen népek összekeverésére.

4. Külföldi történeti források:

Számos külföldi forrás azonosítja egymással a magyarokat az avarokat és a hunokat. Iordanes (6. század) Gothica című munkájában a hunokat az onogurokkal azonosítja, ezek ugyanazok az onogurok, akikről a leginkább elfogadott nézet szerint a magyarok külföldön használt ungar, hungar elnevezése is ered. Az Annales Bertiniani a 9. században szintén egyenlőséget tesz hunok, avarok és magyarok között. Viterboi Gottfried szerint (bár ő nem kortárs) a magyarok (akiket a hunokkal, illetve avarokkal azonosít) már 561-562 körül megjelennek Pannoniában. Ez nagyjából megfelel annak, amit László Gyula kettős honfoglalás elmélete is állít.

Ezt ugyan szeretik egyes történészek elbagatelizálni azzal, hogy ezek a krónikások egyszerűen összekeverték egymással a különféle nomád népeket, és „forráskritika” címén komolytalannak nyilvánítani, de mivel számos független (és ráadásul kortárs) forrásban is megjelenik a gondolat, így igen valószínűtlen, hogy mindenki rosszul tudta volna.

5. Kicsi a tér- és időbeli távolság a 2 nép között. Iordanes alapján valószínűsíthető, hogy a hunok és az onogurok legalábbis keveredtek a 6. századig. A magyarok valamikor szintén keveredtek az onogurokkal. A hunok, avarok és magyarok azonosíása, valamint annak a lehetősége, hogy a magyarok már 561-ben megjelentek a Kárpát-medencében, még tovább csökkenti ezt. Egyesek mégis a túl nagy távolságot látják a fő ellenérvnek (amely akkor is csak 400 év, ha minden történeti forrás és genetikai érv teljesen komolytalan lenne). Ahhoz képest a finn-permi nyelvektől való nyelvi szétválást az Urál-hegység környékére és 6000 év távlatára teszik, de itt bezzeg nem merül fel, hogy túl nagy lenne a távolság...

6. Magyar források:

Már a legelső magyar krónikában (Anonymus, 13. század) megjelenik a hun-magyar rokonság. Kézai a 2 népet azonosnak tekinti. A későbbi források (pl. Thuróczi) szintén. Pray György a 18. században írta meg a hunok, a magyarok és az avarok első tudományos igényű történeti összefoglalóját, amelyben szintén nem tartotta kérdésesnek a rokonságot.

Ha Hunfalvy Pál nem veti fel a 19. században, hogy szerinte a hun-magyar rokonság nem fér össze a finnugor nyelvrokonsággal (amit akkor még automatikusan úgy értelmeztek, hogy genetikai rokonságot és közös ősnéptől való származást is jelent), senkinek eszébe sem jutott volna megkérdőjelezni a források hitelességét. Mivel azonban felvetette, felépítettek eköré egy kártyavárat, hogy mivel a rokonság nem magyar forrsáokban jelenik meg először, ráadásul csak a 13. században (Anonymus, Kézai) jelenik meg, ezért „bizonyára” küölföldről vettük át a hagyományt valamikor a 12. század környékén. Ez egy nem túl életszerű, spekulatív elmélet, amire ráadásul semmilyen bizonyíték nincs, mégis sokan úgy tekintenek rá, mintha ez elég lenne, hogy cáfolja a hun-magyar rokonságot... Ha előkerülne egy 12. századnál korábbi magyar krónika, amelyben meg sem említenék a hun-magyar rokonságot, a rokonságot magát még az sem cáfolná meg, de legalább érv lenne amellett, hogy a történészek jogosan hiszik, hogy a 12. század előtt nem volt jelen Magyarországon a hagyomány. De nincs ilyen, így valójában semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy jelen volt. Sőt, emeleltt inkább szólna is érvek: Hersfeldi Lampert (11. század) arról ír, hogy Salamon magyar király anyja 1063-ban Ottónak ajándékozta Attila kardját. Tehát a magyaroknál Salamon idejében is élt valamiféle hunokhoz kötődő identitás (ez bizonyítaná is, hogy nem Anonymus idejében alakult ki, ezt azzal védik ki az ellenzők, hogy biztosan csak a németek gondolták, hogy ez Attila kardja lenne, a míg a magyaroknak ez eszükbe sem jutott, ez szintén spekulatív és nem életszerű). A kard (már ha tényleg ezt aajándékozták akkor Ottónak) ma is megvan, valószínűleg 9. századi, így nem lehetett Attila kardja, de a hagyomány ez alapján már a 11. században is élt Magyarországon. Az ősgeszta nem maradt fenn, így nem tudjuk, hogy abban is megjelent-e már a hun-magyar rokonság, de valószínűleg igen. Tehát a magyar hagyományokban igen is élt ez, az pedig, hogy csak a 12. században vették volna át külföldről, csak egy igen nyakatekert, alaptalan spekuláció. De olyan sokan és olyan sokáig mondogatták ezt, hogy sokan ténynek hiszik...

Ezzel szemben a valóság az, hogy holisztikusan, multidiszciplináris nézőpontból értékelve, mivel valójában minden tudományterület eredményei arra utalnak, hogy a hunok és a magyarok rokonok, ráadásul mind a külföldi, mind a hazai krónikások is így tudták, innentől semmi értelme nincs ezeket a forrásokat komolytalannak nyilvánítani „forráskritika” címén... Occam-borotvájának elve alapján több elmlélet közül mindig a legegyszerűbb magyarázat az igaz, tehát a hun-magyar rokonságot komolyan kell venni, mert az annak cáfolására irányuló próbálkozások csak igen nyakatekert, bizonyíthatalan elméletek.

Sajnos amíg az oktatásban úgy van jelen a kérdés, hogy „sokféle legenda, néphit él a magyar nép emlékezetében, amely valamilyen módon azt sugallja, hogy a magyar nép a hunok leszármazottja... Mindez azonban csupán irodalmi alkotás, a középkor tudatos találmánya, ami semmivel sem igazolható.”

[link]

Szintén sokatmondó, hogy a fenti forrás a nyelvészetet ki akarja emelni a többi tudomány közül, mintha az fontosabb volna:

„A magyar nép eredetére elsősorban a nyelvtudomány ad választ, amely a múlt századtól aprólékos munkával derítette fel a magyar nyelv származását és rokoni kapcsolatait.”

Érdekes egybeesés, hogy szintén a nyelvészek azok (pl. a nyestről ismert „zegernyei”), akik mindenáron cáfolni próbálják a hun-magyar rokonságot, miközben pl. a genetikához dilettánsok, de még a saját tudományterületükön sem mindenhatók, mert egy finnugor nyelvész nem feltétleül ismeri a többi eurázsiai nyelvet, hogy véleményt tudjon alkotni az eurázsiai nyelvcsaládról. László Gyula fogalmazta meg a problémát:

„Az Akadémia által elfogadott finnugor származtatás száműzte a kutatók érdeklődési köréből mindazt, ami ellentmondott volna a tannak, és ez az egyoldalúság mind a mai napig uralkodik a magyar őstörténet kutatásában: a régészek szinte csak illusztrációkként szolgálnak a nyelvtudomány tételeihez.”

Azért is szomorú ez, mivel valójában nincs is ellentmondás a finnugor nyelvrokonság és a hun-magyar rokonság között...

Úgy értettem, hogy a nem keresztény honfoglalók bizonyára nem Jézus születésétől datált időszámítást használtak 677-ben.

Azt nem tudom, használtak-e más - az évek múlását rögzítő - időszámítást, de írásosat bizonyosan nem. Ennek hiánya pedig nem teszi lehetővé 350 évre visszamenőleg a pontos év meghatározását.