Nincs elegetek a panaszkodásból?

"A hajléktalant nem neked vagy nekem kell beengedni a házunkba/lakásunkba, hanem biztosítani neki a feltételeket hogy ki tudjon kerülni a göndörből, nem?"

1. A biztosított feltételeket NEM veszik igénybe, mert nem. Még átmenetileg sem, míg pl. megtisztálkodna, mosna.

2. Igenis nagyon sok mindenben tudnának segíteni az átlag emberek is, de jobban szeretnek belesikoltani a világba, hogy az állam, vagy "valaki" (a valaki a kedvencem) segítsen már. Pl. most legutóbb terjedt a neten a vásárolj be egy szegénynek, és akkor beírja a paraszt, hogy "én is segítenék és bevásárolnék, ha tehetném, de sajnos nem tudok". Rámégy az adatlapjára és akkor teli van képekkel, hogy ő mikor hol nyaral meg ilyenek. És akkor van pofája beírni, hogy ő a nagy szent mártír oly szívesen segítene az elesetteken, de neki arra nem telik, hát segítsen már valaki más. Mert neki csak nyaralásra van. És fel se tűnik neki, hogy milyen álszent is ő. Na azzal van a baj, hogy tele van az ország ilyennel és ez se nem az Orbán, se nem a Gyurcsány, de nem is a Soros meg az új világrend hibája, hanem az egyszerű emberé, aki soha semmit nem tenne másért, pedig lenne rá lehetősége, de közben arról jajgat VALAKIMÁS azért igazán tehetne..

Ebben egyébként maximálisan egyetértek.

A helyzet az szerintem hogy a gazdagok segítenek a legkevésbé.

Szokták mondani hogy pont ezért (is) gazdagok, de szerintem igaziból aki volt már elesett, és rossz anyagi helyzetben, az tudja csak hogy (főleg a mai Magyarországon) milyen egy-kettő kinnt lehet aludni az utcán.

Aki pedig volt ilyesmi helyzetben, az ha egy picit is kikecmergett belőle, nem felejti el a sorstársait sem (természetesen nemtisztelet a kivételnek).

Akkor egy személyes kiegészítés: ezen a héten szerdán mentem időpontért az orrmanduláimat kiműttetni, jövőhét szerdára kaptam.

Amúgy a magyarok körében tényleg van egyfajta meghonosodott hagyománya a mindennel szemben protestáló szemléletmódnak. Nem is genetika ez, hanem szocializáció, ami viszont valós, nem nekünk tűnt fel legelőször. Ez volt ami talpon tartott minket, és ez az is, ami hátráltat.

A Magyarországon járó Regino apát így írja le: "Természetük dölyfös, lázadozó, csalárd és szemtelen, hiszen ugyanazt a vadságot nevelik bele az asszonyokba, mint a férfiakba. Mindig hajlamosak idegenek elleni vagy otthoni felkelésre [...]"

Kálti Márk a Képes Krónikában így: "[...]a magyarok állandóan igaztalanságtól háborognak, akár a sós tenger[...]"

Haynau pedig így: "A magyarok háromszáz év óta mindig lázadók, csaknem valamennyi Habsburg király idején törtek ki forradalmak."

Nem véletlen az sem, hogy a református hit - a lelkészeknek a közösségek általi leválthatóságával, a pápai főség elutasításával, sok más tulajdonságával együtt - annyira teret nyert Magyarországon, és hogy a katolikus osztrák befolyással szemben sokáig tulajdonképpen az identitást és a kultúrát megtartó erőt jelentette a magyar népességet tekintve ez az egyház, olyannyira elterjedt jelenségként, hogy egy korban a református papokat csak "magyar papoknak" hívta a köznyelv.

Hiába vegyült, hígult, keveredett és cserélődött a nép, a mentalitást nem sikerült kiölni, ezt a bővüléseket befogadó, és így továbbélő társadalom hordozta magán, és őrizte meg a mai napig is. Egymásnak adjuk tovább, tapad ránk a szüleinkről.