Miért éli reneszánszát a határon túli magyarok lerománozása?

Ez egyrészt egy történelmi okokra visszavezethető reflex: Magyarországtól, ahhoz, hogy a kommunista blokkon belül a legvidámabb brakk lehessen, elvárták, hogy a viszonylagos jólétért cserében ne csak a területi követeléseiről mondjon le, de a határon túli magyarokkal se foglalkozzon, ne forszírozza a témát.

Kádár, bár bizonyos értelemben maga is határon túli magyar volt (Csermanek János Zágrábból), és zsigerből, mélyen gyűlölte például Ceausescut és a románokat, úgy gondolta, ha ez a feladat, ez a feladat, és teljesítette.

Ennek következtében a határon túli magyarokról kötelezően kuss volt, generációk szocializálódtak úgy, hogy sem az iskolában, sem a sajtóban, sem a közbeszédben nem volt ez téma, és ha mégis meg kellett nevezni őket valahogy, akkor az számított "politikailag korrekt" megoldásnak, ha az állampolgárságukra hivatkoztak (románok, szlovákok stb.).

Ez mára sokakban reflex-szerűvé vált, jópáran nem is bántásból, és egyáltalán nem tudatosan csinálják, hanem mert így mondták már a szüleik is, hát ez jön a szájukra (sajnos).

Jóval kevesebben, de azért vannak, akik a fogalmat tudatosan használják, vagy azért, mert bántani akarnak, vagy azért, mert zavar van a fejükben a "nemzet" fogalmával kapcsolatban.

A "nemzet" fogalma egy szellemi konstrukció, egy fiktív valami, egy KONCEPCIÓ tulajdonképpen. A történelem folyamán sokféle nemzetfogalom és nemzetfelfogás létezett (például a feudalizmus korában "rendi nemzetfelfogás" létezett, a nemzet bizonyos rendek összessége, más rendek nem tartoznak a nemzethez, bár alattvalók, aki meg nem is alattvaló, az eleve nem is lehet része a nemzetnek).

Ma Európában döntően kétféle nemzetfogalom létezik: a francia eredető, politikai nemzetfelfogás és a nyelvi-kulturális nemzetfelfogás (német hatásra mi ezt követjük), mely utóbbi szerint, ugyebár "nyelvében él a nemzet", tehát a nemzet "határai" nem az állam határai, hanem a nyelvterület határai.

A franciák viszont politikai nemzetben gondolkodnak, kisebbségek gyakorlatilag "nincsenek", mindenki francia, aki francia állampolgár, akkor is, ha valójában baszk, breton, provanszál, arab, török, indiai, és fordítva: a franciaországon kívül élő francia identitású és francia nyelvű ember nem francia, hanem "FRANKOFON".

Ebben a felfogásban a határon túli magyarok nem magyarok volnának, hanem "magyarofonok", de mivel a mi kultúránkban és közgondolkodásunkban nem ez a modell honosodott meg, maga a szó is abszurd hülyeségnek tűnik ("magyarofon") - míg például a francia kulturális hatásoknak sokkal inkább kitett románok használják a fogalmat ("maghiarofon"), igaz, módosult jelentéssel (a magyarsághoz közel álló, rokon, a magyarságba beolvadt, vagy abból származó származéknépekre: pl. jászok, kunok, csángók, ritkábban székelyek, illetve magyar ajkú romák, svábok, zsidók esetében), tehát egy félig franciás, félig németes felfogásban.

A magyar nemzetfelfogás számára ezek az értelmezési paradigmák teljesen idegenek, akik erőltetik őket, meglehetősen nevetségesek. Tehát a határon túli magyarok a hagyományos nemzetfelfogás tükrében magyarok (nem románok, szlovákok, szerbek), a magyarországi németek, románok, szlovákok viszont németek, románok és szlovákok (nem magyarok attól mert magyar állampolgárok).

A lerománozás tehát egy, a magyar nemzetfelfogásból egyáltalán nem következő, de a nyelvhasználatban helytelenül meghonosodott kifejezési reflex.