Beszélgettem egy anyaországival, azt mondta, hogy neki nem fáj Trianon és sosem fájt, mert ő akkor nem élt, már tényleg nem fáj?

Jó kérdés. Nem fáj, mert nekem ez már csak történelem, de valajol mégis "fáj" (nem tudok rá jobb szót).

Nem azért, mert átéltem, hanem azért, mert ha nincs Trianon, akkor talán nem hajszoljuk bele magunkat a második világháborúba, nem jön 40 év szovjet diktatúra, terror, gazdasági lemaradás.

Lennének hegyeink, bányáink, ásványkincseink, normális vasúti fővonalaink, erdőink, és talán nem az lenne, hogy van egy vízfejű országunk, amely Budapesten, Fehérváron, Győrön és Sopronon kívül halálra van ítélve.

Néha belegondolok, milyen életünk lehetne most, ha ez a fránya XX. század nem ennyire szigorú velünk.

Én azt látom problémának, hogy nem dolgoztuk fel érzelmileg a történelmünket.

Nem néztünk szembe azzal, hogy milyen szerepünk volt a világháborúk kirobbantásában és lefolyásában, milyen szerepünk volt a népirtásban. Nem éreztük át és nem vállaltuk fel a felelősségünket a kormányaink bűneiért, hanem mindig csak mentegetni igyekszünk magunkat. Így nyilván a következmények is úgy tűnnek, mintha minket valami igazságtalanság ért volna és ezért "nemzeti fájdalmunk" van.

Emberek! Disznók voltunk, gazemberek voltunk és ezért kaptunk a fejünkre.

Persze nem személyesen mi voltunk a disznók, hanem a vezetőink, de hát mi támogattuk őket, megtűrtük őket, nem lázadtunk fel ellenük így hát ez a mi felelősségünk is.

A világháborúk, trianon és a holokauszt fajdalma bennünk van, de ezt gyógyítani nem siránkozással lehet, hanem bűnbánattal és bűnbocsánattal.

1. Ha régi nacionalista bűneinkkel szembenézünk és végleg leszámolunk azzal, akkor méltók lehetünk egy új békés és biztonságos Európa felépítésére.

2. Ha nem követünk el újabb emberiesség elleni bűnöket ostoba és gonosz önzésből, hanem emberként bánunk minden embertárunkkal, akkor egy jobb világban fogunk élni, ha nem akkor minden marad a régiben.

3. Ha közös akarattal létrehozzuk az Európai Egyesült Államokat, mint egy szabad, demokratikus, szolidáris és fenntartható jogállamot, amelyben minden nemzetnek és nemzetiségnek megvan a helye, akkor Trianon sebei begyógyulnak, mert tanulnunk történelmi hibáinkból.

Historia est magistra vitae. A történelem az élet tanítómestere, ha készek vagyunk tanulni. Ha viszont újra elkövetjük régi bűneinket, akkor újra átéljük annak következményeit is.

"Eltelt azóta száz év, és a mai napig sem voltunk képesek ezen a kisebb területen élhető, működő, erős társadalmat létrehozni."

Pont az ilyen emberek miatt nem voltunk rá képesek.

Néha elmegyek Partiumba és Erdélybe (más lecsatolt területen még nem jártam), és ha látom a régi magyar városainkat, ami most tele van románnal, látom a szép tájakat, akkor a szívem szakad meg. És az ott élő emberekben van valami olyan magyarságtudat, amit én az itthoniakban ritkán látok meg. Egyszer egyetemi csoporttal mentünk egy leszakított városba, és a város magyar alpolgármestere fogadott minket, és tök szépen megvendégeltek, vártak minket, mert mi az anyaországból jöttünk. És benne volt a levegőben, hogy szeretnek minket, várnak minket, és várnak valamit, de hogy mit, azt nem tudom (sajnos, ismerve az itteni magyarokat...).

Na mindegy, nem ragozom, aki volt már a határon túli magyaroknál, tudja szerintem, hogy miről beszélek.

"Még a nagyszüleim sem éltek akkoriban"

Hát lehet, hogy ez a különbség, az enyémek még éltek, és amikor láttam nagyapám arcát, amikor Kassán jártunk és minden szlovák felirattal volt tele, akkor belém nyilallt, hogy ő ezt még látta magyar városként. Akkor felejtődik el minden, amikor már nem élnek, akik beszélhetnének róla... mert én hiába mondom majd a saját unokámnak, az már nem lesz ugyanaz...