Miért nem bizonyítja Magyarország etnikai egységességét (magyarságát) az a tény, hogy a magyar állam még mindig létezik?

A nemzet fennmaradásának az alapja az önfeláldozás a nemzetért. Azoknak a hősöknek az önfeláldozása, akik a nemzetet (vagy a nemzeti érdekeket szolgáló államot) maguk elé helyezik. Nem kell ehhez feltétlen háború, hiszen ez békeidőben leginkább a munkában (mennyiség, minőség, stb.) nyilvánul meg.

Tehát önfeláldozás. Ennek az ellentéte az önzés, te pedig azt akarod mondani, hogy pl. a török ellen (vagy a példádnál maradva, 48-ban) a parasztok nem valamilyen ideológiáért (pl. szabadságért) mentek harcba, hanem a "tyúkszaros életükért" (életük = házuk, diófa, a környezet épsége, ahol élnek). Ha erre alapozunk, akkor már eleve búcsút mondhatunk a halált megvető bátorságnak, amiről viszont elmondhatjuk, hogy mindig is népünk sajátja volt.

Mert miért küzdene valaki halált megvető bátorsággal a diófáért? Vagy a házáért? Ha meghal, akkor ki élvezheti ezeket a földi javakat? Ez arra késztetné, hogy bizony sunyuljon, elkerülje a halált ahol és amikor csak lehet, nem pedig arra, hogy Dugovics Titusz (akár létezett, akár nem) leugorjon a törökkel, vagy Zrínyi kitörjön, vagy Bocskai Bécsig vonuljon, vagy a pesti srácok kiálljanak a tank elé. Olyan ez, mintha azt mondanák a politikusok, hogy "menjél, küzdjél a kenyérért!" (értsd: gazdaságért). Persze, háborút lehetne indítani ennek ürügyén, de ki akarná az életét adni kenyérért, amiből már rég nem ehet, ha meghal? Mindenki igyekezne megóvni az életét. Mindenkinek drágább lenne rongy élete, mint a haza becsülete, csak hogy témánál maradjunk. :)

Az ember alapvetően nem hal meg földi dolgokért (diófa, kenyér, gazdaság). Főleg nem az egyszerű ember. Alapvetően csak ideákért vagyunk hajlandóak feláldozni az életünket (szabadság, haza, szerelem, stb.), valamiért, amit szeretünk, viszont semmit nem szerethetünk, amit nem tisztelünk, és semmit nem tisztelhetünk, amit legalább nem ismerünk.