Magyarország miért nem olvasztotta be a népcsoportokat akár eroszakkal?

Az egyik legfőbb probléma 1848-ben az áprilisi törvények tökéletlensége volt. Az Ausztriával való kapcsolatunkat éppen a kulcsfontosságú külügy és hadügyi igazgatás területén nem szabályozta megfelelően. Nem adott felhatalmazást arra, hogy a kormány önálló külpolitikát folytasson és a hadügyi függetlenség tekintetében sem fogalmaz tisztán. A homályos törvényi rendelkezéseket úgy is lehetett értelmezni, hogy gyakorlatilag csak V. Ferdinánd személyében megtestesült perszonálunió marad fenn a két ország között, de lehetett úgy is, hogy a Pragmatica Sanctio idevonatkozó szabályai mellett a magyar kormány csak belpolitikai önállóságot kapott és a külügy és hadügy egységes központi irányítását nem érintik az új törvények. Figyelembe véve az ország előtt álló nehézségeket a Batthyány-kormány súlyos hibát követett el azzal, hogy egyoldalúan az előbbi, a magyar önállóság szempontjából – legalábbis rövidtávon – kedvezőbb állásponthoz ragaszkodott. Ezzel azt kockáztatták, hogy a nagy társadalmi változások reményét tápláló alsóbb néposztályok és a nemzetiségi nacionalisták, valamint a Habsburg-ellenes radikálisok által támasztott nehézségek megoldása során nem számíthatnak Bécs támogatására sem. Batthyány elgondolása az volt, hogy kormánya lojális magatartását látva a szorult helyzetbe került Bécs a gyakorlatban is el fogja fogadni Magyarország nagyobb önállóságát. Másképpen fogalmazva Batthyány mindazt meg akarta adni Bécsnek, amely a Pragmatica Sanctio alapján bennünket terhelne (elsősorban a közös védelemről volt szó), csak nem a szerinte már hatálytalan jogszabály kötelezése, hanem kormánya illetve az Országgyűlés autonóm döntése alapján.Azonban az észtől kevésbé, ámbár a pillanatnyi közhangulattól és a (szalmaláng) lelkesedéstől annál inkább befolyásolt képviselők keresztülhúzták Batthyány terveit. Az Országgyűlés határozatban mondta ki, hogy nem nyújtunk segítséget az uralkodónak az olasz felkelés legyőzésére és tovább menve azt is kimondták, hogy amennyiben az egységes Németország megalakul, akkor szintén nem fogjuk segíteni Bécset, amennyiben az új egységes német állam osztrák területeket is magához akar csatolni. Az előbbi esetben a nemzetközi világforradalom (pedig kommunista nem is volt köztük) romantikus lázálma, az utóbbi esetben pedig Ausztria megsemmisülésének vágya és így a magyar függetlenség megszerzésének lehetősége befolyásolta döntésüket. Az alattvalói hűség megsértését csak akkor tekinthetjük az öntudat megnyilvánulásának, ha azt összekeverjük az ostoba rövidlátással. Az olaszoknak semmivel sem tartoztunk, az uralkodónak viszont az áprilisi törvények alapján is hűséget fogadtunk. Arra pedig, hogy inkább választottuk volna szomszédnak az egységes és hatalmas Német Birodalmat Ausztria helyett, már nehéz szavakat találni.

Mindezek alapján Bécs számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy ha Magyarországon múlik, a Birodalomnak vége. Azt nem róhatjuk fel, hogy ezt nem nézték ölbe tett kézzel: ha a mi hűségünkre nem számíthatnak, a velünk elégedetlen, ellenünk lázadó nemzetiségek lesznek a szövetségeseik: a politikai szervezettség legmagasabb fokán álló horvátok Jellačić bán vezetésével, a harcias szerbek és az Erdélyben többségben lévő románok. Itt rá kell mutatnunk, hogy mennyire elsietett volt Erdély és Magyarország uniójának kimondása; azelőtt történt meg mielőtt a kormány katonailag biztosította volna a területet. Az unió kimondása azonnal ellenünk fordította a románokat, akik a magyarirtást úgy kezdhették el, hogy kormányunk a lecsillapításukra semmilyen erővel nem rendelkezett.Jellačić szereplése jól mutatja a Habsburg udvar bizonytalanságát, hogy mennyire nem voltak magyarellenesek és azt is, hogy az utolsó pillanatig a kiegyezés lehetőségét keresték. Jellačić horvát bán és altábornagy Bécs hűséges embere volt, de minden hűsége ellenére az Udvar nem támogathatta az általa képviselt horvát nacionalizmust, mivel ezzel a horvátnál erősebb magyar nacionalizmust fordította volna önmaga ellen. Jellačić 1848. szeptember 11-én úgy lépte át a Drávát és támadta meg Magyarországot, hogy erre vonatkozóan nem rendelkezett egyértelmű felhatalmazással. A magyar sereg, változó főparancsnokokkal, de folyamatosan visszavonult. Harc nélkül nem derülhetett ki, hogy a bán serege bár létszámban nagy, harcképessége korántsem annyira félelmetes. Mindenesetre úgy tűnt, hogy nincs erő, amely megállíthatná. Néhány hét és Jellačić már Pesten fog dirigálni.

A horvát sereg már Székesfehérvár környékén volt, amikor Kossuth peckesen, karddal az oldalán (sosem volt katona) jelent meg az Országgyűlés ülésén és bejelentette, hogy toborzókörútra indul az Alföldre. Nem Jellačić felé, ahol akár még értelme is lett volna a nép „felkeltésére”, hanem éppen az ellenkező irányba, ahonnan sikeres toborzás esetén is leghamarabb csak hetek múlva érhetett volna vissza, miközben Jellačić Pestre érkezése már csak napok kérdése volt. Kossuth teljesen érthetetlen lépésén már a kortársak is meghökkentek. Akár menekülési szándékkal, akár szimplán gyávasággal, akár a realitásérzék teljes hiányával magyarázzuk, semmiképpen sem vet jó fényt „nemzeti hősünkre”, a szabadságharc vezérére.

A pattanásig feszült helyzetben Batthyány gróf szeptember 26-án kapta meg V. Ferdinánd király saját kezű levelét, amelyben mindkét felet az ellenségeskedés beszüntetésére szólította fel és a viszály kiegyenlítésére gróf Lamberg Ferenc altábornagyot minden Magyarországon található fegyveres erő főparancsnokává kinevezte. Batthyány nagy örömmel vette a kinevezés hírét. Ő felismerte azt, amit Kossuth és a radikálisok nem, hogy Lamberg kinevezése nem a magyar kormányra nézve csapás, hanem Jellačić számára. A tényleges és nyilvános felhatalmazás nélküli bán mindeddig abban reménykedett, hogy Pest közelgő elfoglalása esetén, ha máshogy nem, akkor a fegyverek jogán ő fog irányítani. Lamberg gróf kinevezése azonban minden számítását keresztül húzta (volna). További hadmenetét már önmagában is értelmetlenné tette (volna). Ha kierőszakolja a harcot és a főváros elfoglalását, akkor ő lesz a békebontó, az uralkodóra nem hallgató zendülő.

Pesten a hír azért keltett felháborodást, mert a királyi kinevezésről hiányzott a miniszteri ellenjegyzés, ami érvényességi feltétel. Azonban úgy tűnik, hogy „hazafiaink” a haza megmentése érdekében még a logikus gondolkodásról is lemondtak. Mivel a kinevezés Bécsben történt, a kormány viszont Pesten volt ezért egyelőre esély sem volt az ellenjegyzésre. Batthyány viszont éppen azért utazott a hadsereghez, mert biztos volt benne, hogy Lamberg is odamegy és így ő maga miniszterelnökként ellenjegyezte volna a kinevezést. Lamberg azonban, az alkotmányos formákat messzemenően tiszteletbe tartva, ellenjegyzés nélkül jogköreit nem akarta gyakorolni. Ezért nem a hadsereghez, hanem Pestre utazott, hogy a kormány tagjaival találkozzon. Egyenesen a halálba ment. A pesti hajóhídon a felheccelt, vérszomjas tömeg brutális kegyetlenséggel meggyilkolta. Egyikükről, Kolosy Györgyről (nem biztos, hogy közvetlenül részt vett a gyilkosságban, de az biztos, hogy ő volt az, aki a leghangosabban dicsekedett vele) még egy teret is elneveztünk a fővárosban.

Lamberg gróf missziójának tragédiájával a békés kiegyezés politikája végleg megbukott. V. Ferdinánd, más lehetőség hiányában, kénytelen volt magát végleg Jellačić mellett elköteleznie. 1848. október 3-án felfüggesztette az Országgyűlés működését és a horvát bánt nevezte ki a magyarországi katonai erők főparancsnokává. Ekkorra már lezajlott a pákozdi csata, Jellačić már Bécs felé hátrált. V. Ferdinánd és magyar népe között kitört a nyílt háború.A márciusi forradalom egyik legfőbb vívmánya a szólás- és sajtószabadság kimondása, a cenzúra eltörlése volt. Sajnos azonban forradalmáraink miután hatalomra kerültek, miután ebből a vívmányból inkább káruk származhatott és nem hasznuk, már nem tartották annyira fontosnak. Mikor Jellačić bevonult Székesfehérvárra, akkor az éppen ott tartózkodó gróf Zichy Jenő, Fejér megye egykori adminisztrátora menlevelet kért tőle, hogy uradalmi központjába Kálózra utazhasson. Azonban egy felkelő szabadcsapat feltartóztatta és csomagjában megtalálták Jellačić menlevelét és más „gyanús” iratokat, valamint V. Ferdinánd király kiáltványát. A Görgey Artúr elnöklete alatt összeülő haditörvényszék szeptember 30-án hazaárulásért halára ítélte és kivégezte. Ha szólásszabadság lett volna, akkor akár még a kormánnyal szembeni politikát is lehetett volna képviselni. Pláne akkor, ha ez a politika egyben az ország törvényes uralkodójának is a politikája. Ha sajtószabadság van (ha ’48 szeptemberében sajtószabadság lett volna), akkor a kiáltványokat Zichy Jenő szabadon hirdethette, terjeszthette volna. (Ezt még Kossuth is hosszú időn keresztül büntetlenül megtehette még a forradalom előtti „elnyomás” korszakában). Az iratokat még elkobozni is törvénytelen lett volna. Ráadásul Zichyt nem azért ítélték el, mert a gyanús iratokat terjesztette. Nem azért, mert azok tartalmát nyilvánosan hirdette, hanem pusztán azért, mert ezek az iratok nála voltak. Zichy Jenő kivégzése történelmünk szégyenfoltja. Annak bizonyítéka, hogy a forradalom még saját meghirdetett elveit sem vette komolyan.