Amennyiben a dolgozóknak jobb volt a Kádár-rendszerben mint a Horthy-rendszerben illetve mint a rendszerváltás óta akkor mi a kérdés?

Rendben, csak a Horthy rendszer az első világháborút követő újjáépítés, a válság, és a második világháború előestéjének időszaka volt, és a kontinensen hasonló volt a munkások sora, mint nálunk.

A Kádár rendszerben megragadtunk a kora 50es évek színvonalán, majd amikor tarthatatlan lett, a 70es években vettünk nyugati licenseket.

Hogyan élt ekkor a nyugati átlagpolgár? Hát jobban, mint mi az elvtársakkal. Hogyan élnek ma? Hát mi még a lemaradáson dolgozunk, amit a Kádár rendszer épített.

Vagy esetleg őt, vagy valamelyik felmenőjét elvitte az ÁVH, mert másképp gondolkodott.

Vagy esetleg belátja azt, hogy abban az időszakban indult el az ország a végzetes eladósodás útján, mivel mesterségesen tartották fenn a viszonylagos jólétet. Nem azért volt ám akkoriban "mindenkinek" munkája, mert mindenki munkájára szükség is lett volna...

A Harmadik Birodalomban volt a legjobb a munkások sora, lehetne nevezni akár az első jóléti munkásállamnak is.

Egész Európa a német munkásokra irigykedett.Hiszen finoman szólva is jobban éltek, mint a Szovjetunió munkásai.

Akkoriban Magyarországon és a legtöbb európai országban nem volt valami jó sora a munkásoknak.

Bár sok tekintetben nem hasonlítható össze a '70 - es évek Kádár - rendszere a '30 - as évek Horthy - rendszerével, szerintem nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy rosszabb volt a dolgozóknak. Ezt honnan veszed? Nyilván voltak olyan tényezők, amik kedvezőtlenek voltak, felsorolták előttem, de akinek volt munkája annak nem volt olyan rossz sora Horthy alatt sem. Nem voltunk ugyan gazdag ország, a történelmi előzmények ismertek, vagonlakások, trianoni menekültek, '29 - es válság stb., de voltak fejlesztések akkor is, iskolák, kórházak, Bethlen, Teleki, Klebelsberg és sokan mások a megszűnés határáról hozták vissza az országot, amely Trianon után viszonylag hamar magára talált.

Egyébként ha mindenáron választani kellene, hogy ma éljek és dolgozzak vagy a Kádár - rendszerben - amiről vannak emlékeim - én az előbbit választanám minden hibájával együtt. Joggal panaszkodhatunk sok mindenre, de ma mérhetetlenül nagyobb a mozgásterünk, ha valaki hajtós és akar is dolgozni ma is van esélye, hogy jól éljen. Én a nem élnék olyan szinten mint most ha ma a '80 - as éveket írnánk. Én valószínűleg elhagytam volna az országot ha a szocializmus éveiben lettem volna felnőtt.

Sokan elmentek, de ide senki nem jött. Ezt magyarázza meg valaki. Ha annyira jól élt a magyar dolgozó a szocializmusban, ide miért nem disszidáltak az elnyomott francia, olasz, angol, nyugat - német dolgozók? Egy sem jött, és nem azért mert nem jöhettek - hiszen velünk ellentétben ők szabadon utazhattak. Mi voltunk bezárva, minket nem engedtek ki. Miért?

Ezt már kifejtettem a másik kérdésednél, ugyanazt tudnám itt is írni, de vélhetően ismét nem olvasnád el.

Röviden: a Horthy-korszak koránt sem volt népnyúzó, elnyomó rendszer. Erről bővebben írtam másik kérdésednél, most nem kezdek bele megint. A munkások életszínvonala egyforma volt Londonban, mint Pesterzsébeten. A szavazásra jogosultak száma a köztársasági Franciaországban sem volt nagyobb, sőt. A Horthy-korszakban csak a londonihoz hasonlítható erős ellenzékkel rendelkező országgyűlés, és szintén angol viszonyokba merülő szabad sajtó volt. A nők egyenjogúsítása az USA-ban sem történt meg. Ez így mind most csapongó gondolatmenet, de csak címszavakat írok. A Horthy-kor nem volt diktatúra, egy képet adott a kor Angliájával, ma valószínűleg a királyság intézményével együtt egy alkotmányos monarchia lenne, mint Norvégia, Belgium, Anglia, Luxemburg, Dánia, és a többi, nyugat-európai állam.

Nem azért "ment és teregetett némán" József Attila anyja, mert a Horthy-korszak sötét, elnyomó rendszer volt, hanem mert maga a kor volt sokkal küzdelmesebb és dolgosabb, ahol az asztalra tett vacsoráért napi tíz órát kellett a földeken lenni, míg a feleségre szakadt minden feladat otthon.

Nem azért lett a Kádár-rendszerben mosógép és tévé, mert ő volt az ország élén. Hanem mert az élet természetes folyamat, hogy egyre kényelmesebbé, komfortosabbá válik.

Ezért tehát soha nem korokat hasonlítunk egymáshoz, hiszen az tévútra vezet, hanem az országot saját lehetőségeihez - ilyen tekintetben pedig azt látjuk, hogy a Kádár-korszak Magyarországán messze nem volt olyan ütemű és terjedelmű technológiai fejlődés, mint lehetett volna -, illetve a szomszédaihoz (átvitt értelemben a versenytársaihoz) képest.

A Horthy-korszak pedig ilyen értelemben a szomszédos Csehszlovákiához, Lengyelországhoz, Romániához, Jugoszláviához képest átlagosan, vagy annál valamivel kiemelkedőbben teljesített 1920-1938 között, a kor szakértője, Romsics Ignác történész professzor pontos és részletekbe menő elemzése szerint. Megvoltak a maga hibái és botlásai, sőt, tévedései is. Maga a kormányzó is kritikával fordult például az elmaradt földreform miatt saját regnálása felé az emigráció idején.

De az érdemei, az analfebetizmus felszámolása a vidéki népiskola-programmal Klebelsberg munkásságának keretében, az egy főre jutó kórházi ágyak kiemelkedő száma a régióban, a korábban népbetegségnek számító tüdőbaj teljes eltüntetése, és a csecsemőhalandóság leszorítása, a tehetséges de szegény sorsú gyermekek taníttatása, egyáltalán a szétcsonkolt ország gazdasági stabilizációja - egy világválság közbeékelődése mellett -, majd prosperálásba fordítása Bethlen személyével, mind olyan, ami főhajtásra ad okot.

Beszéltem egy idős bácsival, aki mondta, hogy a háborút megelőzően még mindenki magának termelt, maga ura volt, szabad ember - hiszen már 1848-ban megtörtént a jobbágyfelszabadítás -, és ha esetleg túltermelt, mert jó volt az év, a gabonát jó pénzen átvették tőle.

Ezzel szemben '45 után államosítottak, a padlássöprés fogalmát pedig nem kell külön részleteznem.

Egy másik bácsi apja kétségbeesésében és dühében a disznók elé vetette a kenyeret, hogy legalább azok egyék meg, ne az ÁVÓ-sok. Apám mesélt egy másik történetet is egy férfiről, akit mindennap meglátogattak, hogy aláírjon a TSZ-be, majd egyszer úgy pofonvágták, hogy kiugrott az ablakon, és napokig a kukoricában rejtőzött. Nagyapám - ha jól tudom - vasvillával is megkergette a pártlegényeket.

*folyamata

Hozzáteszem azt is, hogy közhely, de a "mindenkinek volt szerény, de tisztes megélhetése, holnap is biztos munkája" már akkor is csak egy szappanbuborék volt. Szépen csillogó, de belül üres, és bármelyik pillanatban kész a szétpukkanásra és nyomtalanul eltűnésre.

Az, hogy deficitesen, veszteséget termelve alkalmaznak kötelezően előírva mindenkit, hogy olyanra adnak ki három bérezést, ami az elvégzett munka értékét tekintve egyet tett volna csak ki, hosszútávon nem volt fenntartható.

Részletesebben és több dologra kitérve írtam már ennél a kérdésnél erről is, és több másról:

http://www.gyakorikerdesek.hu/politika__magyar-politika__435..

A rendszerváltás folyamat valójában már belülről indulva, a '80-as évek elejétől, közepétől megkezdődött. Mert így volt rendeltetve.

Valójában jobban élünk, mint akkor. Igen, jobban. Nincsenek ugyan hamis, alibi-munkahelyek, de telített polcok a bevásárlóközpontokban, minden családban egy, vagy akár több, új autó, színes tévé, okostelefon, internet, ananász és banán, jó minőségű ruhák. Nem ez volt, amit irigyeltek a magyarok Bécs felé tekintve?

Eljött a nyugat. De ha nem jött volna el, a mesterségesen, kötelezően előírt "jólét" akkor sem maradhatott volna meg. Nem, mert természetellenes állapot volt. Még ha sokaknak, akik látszólag haszonélvezői voltak, hiányzik is. Bár gyanítom, hogy még mindig nem szívesen mondanának le a mai kényelemről azt visszacsinálandó - inkább egy kicsit ez is legyen, meg az is.

Ez nem azt jelenti, hogy az ország elérte a célját, és hátradőlhetünk. Sőt, még azt sem, hogy jó sebességgel haladunk az úton, vagy hogy akár úton vagyunk-e. Megint csak azt mondom: érvényesítettük a mánkban azt, amit lehetőségeink és képességeink adottá tesznek? Nem. Mert hiába vannak telített polcok, ha nincs vásárlóértéke a béreknek. Akkor ez megint csak látszat. De erre nem az a válasz, hogy lépjünk vissza oda, amit egyszer már - úgy tűnt - meghaladtunk.

Az pedig általános jellegzetesség, hogy az emberi kapcsolatok nem léteznek jelenünkben, eltávolodtunk egymástól, nincs empátiánk és közösségtudatunk.

A '60-as évekbeli cégvezető nem azért volt elnéző a késő munkással, mert az egy "proletár diktatúra" lett volna, hanem mert az állam írta elő, hogy alkalmazzon mindenkit, és az állam vállalta a gyár veszteségeit, előírta a kötelező árakat, az ütemtervet, és ezekután a gyárigazgatónak "minden mindegy" elvén jöhetett bármi.

A a saját pénztárcájából ment volna a jótékonykodás, nem lett volna olyan toleráns és emberközeli ő sem akkor. Ma egy munkahely azért bizalmatlan és szigorú a dolgozóival - és ez független attól, hogy helyes-e, vagy sem szerintem az ingerült hozzáállásuk -, mert kőkemény konkurencia és költség-profit mérleg van, amiben csak maguk lábán tudnak megállni, a munkahely pedig nem jótékonysági otthon. Ha anyagilag úgy alakul, gond nélkül megfosztanak ezer családot a megélhetéstől. A Kádár-rendszerben - amikor a veszteség államilag volt benyelve, és a gyárigazgatónak nem volt más dolga, mint megfelelni az állam részéről ezért cserébe felé támasztott elvárásának, hogy alkalmazza azt is, akire nincs szüksége, a statisztikák "hibátlan" mivoltáért - más körülmények voltak.