Milyen mondandót vélsz felfedezni a Katyń c. filmben?

Katyń a második világháború tökéletes bemutatása. Esszenciálisan felvázolja a két népirtó eszme, a nácizmus és a kommunizmus azonos mivoltát. Lengyelország a mintája minden kis nemzetnek, a nekünk, magyaroknak, a cseheknek, szlovákoknak, románoknak, finneknek, balti államoknak. A háborút két hódító hatalom együttesen robbantotta ki, a hitleri Németország és a Szovjetunió. Egyikük sem kisebb bűnös a másiknál. Nagyszerűen szemlélteti a totalitariánus rendszer gyakorlati megvalósulását. A társadalmak feje mindig az értelmiségi középosztály, az orvosok, tanárok, jogászok, katonatisztek, papok, diplomások, a politizálást vállaló közéleti szereplők, a bírók, az egyetemisták, újságírók, költők. Mindig minden nemzeti mozgalom az ő vállukon nyugodott, ők éreznek és vállalnak felelősségtudatot a közösség iránt. Bennük van meg a vezetés képessége, az államszervezés lehetősége, és egyben akarata. Nem véletlen, hogy azon népek, amelyek nem rendelkeztek ilyen réteggel (így például Magyarországon a ruszinok) nem is képviseltették magukat a nemzeti mozgalmakban. Ekként egy – katonai és politikai értelemben is – megszálló hatalomnak első dolga ezt a réteget felkutatni, és elpusztítani. Rákosi sokat idézett mondása volt: „Öld meg a pásztort, szétszéled a nyáj.”

A film nagyon érzékletesen bemutatja, ahogyan a náci tiszt összegyűjti az egyetem professzorait, majd a szovjetek a katonatiszteket. A polgári és állami értelemben vett elitet. Megosztották egymás között. Tömegszerencsétlenségekre alkalmazott kutatások bizonyítják, hogy az embereknek minden helyzetben egy meghatározott százaléka képes megszervezni a jelenlévő csoportokat, felvenni az irányítást. Ugyanígy születnek emberek arra is, akik önmagukban tehetetlenek, de hallgatnak a vezéregyéniségekre. Ez evolúciós maradvány, és ma is meghatározó. A néptömegek önmagukban tehát nem jelentenek veszélyforrást egy diktatórikus hatalom számára. Csak eme kis réteg.

És ezt nagyon jól felismerték ezen önkényuralmi törekvések kiagyalói. Elsőként ezeket az embereket gyilkolták meg.

1956. október 23-a kifejezetten jól jött a párturalomnak Magyarországon, ugyanis felszínre hozta azokat a becsületes nevű, tisztességben megőszült falusi bírókat, a közösség által elismert vezetőket, akik valóban a tágabb értelemben vett családjuk életének rendezgetésével fáradtak, azokat a papokat, azokat a diákokat, és egyéb „reakciós elemeket”, akiket az ’50-es évek terrorjának tisztogatásai elkerültek, vagy a fiatalabbak esetében éppen „újratermelődtek”, és a halálos, nyomott csend miatt nem is tudtak felkutatni, de ekkor nyilvánvalóvá váltak. ’56 azért volt olyan félelmetes a hatalom számára, mert ebben a két hétben az élet nem állt meg. Az újságokat kinyomtatták, a boltok, üzletek kinyitottak, a munkát felvették a dolgozók, a közigazgatás működött, nem lett káosz. Azaz bemutatta, hogy az emberek _képesek megszervezni a saját életüket a hatalom nélkül is_. Megvannak még azok a személyek, akik ’45 előtt is ezt a szerepet töltötték be. És ez veszélyt jelentett. Így befejezhették a munkájukat. Összefoghatták azokat, akik ekkor részt vettek a közösségi élet irányításában, és természetüknél fogva patrióta szellemiségűek voltak, szembehelyezkedtek a zsarnoksággal.

A kommunista hatalom semmiben sem jelentett mást, mint a nácizmus. Mondják: a nácizmusba bele volt kódolva a világhódítás, míg a kommunizmus alapjaiban békés elgondolás. Hát nem. Mindkettő aktívan terjeszkedett, támadta meg, rohanta le szomszédait. Egyikük a Lebensraum, másikuk a „világforradalom” nevében. Míg Németország megtámadta Dániát, Norvégiát, a Benelux államokat és Franciaországot, addig a Szovjetunió bekebelezte Finnország egy részét, a balti államokat, azaz Észtországot, Lettországot és Litvániát, valamint Besszarábiát. Lengyelországot ketten közösen támadták meg, és osztották fel egymás között, előidézve a II. világháborút.

Lengyelország példája azért annyira szimbolikus, mert együttesen jelképezi az összes kisállamot, és látványosan bemutatja, hogyan szaggatták szét a vérengző diktatórikus nagyhatalmak. Felosztva egymás között. Mindkettő nyomorúságát saját bőrén megtapasztalva, mindkettő embertelenségét matematikai pontossággal összevetve. Lengyelország maga Európa. A sorsában benne van mindannyiuné. És miután a szovjeteknek jutó részen is áttörtek a németek, majd másodszorra is keresztülrobogtak rajtuk – és ekkor már teljes Lengyelországon is – a vöröscsillagos tankok , közvetlenül Varsó előtt Sztálin megálljt parancsolt. Hagyta, hogy a németek vérbefojtsák az ekkor elinduló felkelést, mert tudta, hogy a felkelők nemzeti érzülettől fűtöttek, és az emigráns lengyel kormányhoz hűek.

Mondják azt is: a vörös csillag eredetileg nem egy gyilkos diktatúra szimbóluma volt. Valóban, de a horogkereszt sem. Megjelenik a hindi, és az etruszk kultúrában is, míg a háború előtt kifejezetten népszerű szerencsehozó jelképnek számított.

Lebensraum – Világ Proletárjai, Egyesüljetek. NKVD – Gestapo. Nemzetidegen – osztályidegen. Egypárt – egypárt. Láger– Gulag. Hitlerjugend - Pionérszkoje dvizsénije. Mindkettő új, testben és lélekben egészséges embertípust akart kinevelni a sport támogatásával, és a kulturális élet állami monopóliumával. A szóhasználat más, a vonalvezetés ugyanaz. Nem véletlen, hogy az egyik a szocializmus, a másik a nemzeti-szocializmus jelzőt aggatta magára.

Mondják emellett: a nácizmus alapvető tétele embermilliók származás szerinti módszeres legyilkolása, deportálása, míg a kommunizmus egy alapjaiban szép, nemes elgondolás, amit rosszul használtak, és „amúgy is csak a vélt, vagy valós politikai ellenfeleket fogdosták össze”, amivel szemben kimondatlanul is elnézőbbek vagyunk.

Pedig a valóság más. A kommunizmus ugyanúgy a kezdetektől fogva embermilliók származás szerinti tervszerű elpusztítását tűzte ki célul, csak a származást nem a nacionalista Németországgal megegyezően „nemzetidegen”, hanem a más felfogásra épülő, proletariánus Szovjetunióba illően „osztályidegen” jelzővel választotta el. Ugyanis semmi különbség nincs embermilliók kollektivizálásában, ha nagyszülők, felmenők egykor választott vallása alapján, avagy ugyanezen személyek „kutyabőrös” mivolta alapján történik meg mindez. A végeredmény ugyanaz, vérségi kapcsolatok szerinti, leszármazási alapon visznek el egész közösségeket, hozzátartozó nőket, gyermekeket, vétlenül, csupán mert egy nagybátyjuk „nem megfelelő”. A kommunizmus ártatlan nők és gyermekek tízmillióit gyilkolta le táborokban, családfájuk „hibája” miatt, aszerint meghatározva, ki élhet, és ki „ellenség”. És ezt is bemutatja Katyń, ahol a katonatisztek családtagjait sem kerülte el a terror.

És az sem igaz, hogy a Szovjetunió „legalább a világbékére és az internacionalizmusra” törekedett volna. Nagyon is nacionalista állam volt. Sztálin például 1932-33 között, csupán egyetlen év alatt(!) összesen hét-tízmillió ukránt gyilkoltatott le kiéheztetéssel, köztük legalább hárommillió gyermeket, hogy megtörje, és az orosz népbe való betagolódásba kényszerítse őket (mindezt még azelőtt, mielőtt a nácik hasonló népirtása keresztülvonult volna ezen az ismét sokszorosan megvert népen). Erről a holokausztnál sokkal drasztikusabb, gyorsabb lefolyású, embertelenebb és sokszorta több áldozatot követelő népirtásról az emberek semmit sem tudnak – mert nincs olyan propagandagépezet mögötte. De ha tíz embert megállítunk az utcán, és arra kérjük, mondja meg, mi jut eszébe a „népirtás” szór hallatán, tizenegy a holokausztot fogja mondani. Ha megkérjük, rendben, és mondjon még egyet – nem fog tudni. Tudatosan szorul ki a „piacról” minden más, nehogy elvegye ennek az egynek az egyediségét, megkérdőjelezve kiemeltségét. Nem lehet felhozni ilyenkor a standard, begyakorolt védekezéseket, amelyeket más népirtások esetében elpuffogtatnak, miszerint „igen, igen, voltak másikak is, de azok vagy régen, vagy nem Európában történtek, ezért foglalkozunk ezzel mi jobban.” Ez időben párhuzamosan, egy évvel Hitler hatalomrakerülése előtt, és itt, Európában történt.

Hova tovább, nem sokkal azután, hogy 600 ezer zsidó származású magyart hurcoltak el innen a lágerekbe, 1945 után szintén több százezer – pontos számukat ma sem ismerjük – sváb származású magyart hurcoltak el a Gulag-ra az új megszállók, mint „kollektív háborús bűnösöket”. Ismét származási alapon, nőket, gyermekeket. És nem csak itt, egész Kelet-Közép-Európa „degermanizácója” megtörtént. Ismét csak „megértőbbek” tudunk lenni, hiszen „a németek ellen legalább nem volt alaptalan”. De, alaptalan volt, ugyanis egy tolna megyei szőkefürtös sváb kislánynak semmi köze nem volt a németek háborújához – mint ahogyan Rejtő Jenőnek sem volt semmi köze a szintén nem alaptalanul, pénzügyi ténykedéssel (hiszen történelemtudományi tény, ha mind vidéki szinten a kereskedéssel, uzsoráskodással, mind felsőbb körökben a bankszektorban az össznépességen belül elfoglalt arányuknál jóval nagyobb számban voltak jelen zsidó származású személyek, és a kommunizmus nemzetközi mozgalmaiban is, indokot tehát itt is lehet találni) mindenhol ellenszenvet elszenvedő zsidósághoz. Nincs különbség a kettő kollektivizálás között.

De minderre nincs kiépítve egy komplett politikai és gazdasági eszköztár. Az ukránok nem aktuális érdekérvényesítésükre és gazdasági előnyökre használják fel a gyászukat, és nem követelik meg másoktól is, hogy osztozzanak benne, sőt, sajátjaiknál is feljebb helyezzék.

Mint Karsai László történész nyilatkozta: "A világon a legnépszerűbb történeti téma a holokauszt. Olyan országokban is, ahol semmi, de semmi nem történt a holokauszt szempontjából. Az Egyesült Államokban, ahol hát tényleg nem volt holokauszt - bár volt szerepük az Egyesült Államoknak és hatóságainak, kormányainak a holokauszttal kapcsolatban - a második legnépszerűbb téma a polgárháború."

Saját múltjuk is csak a második helyre szorul. Ez abnormális állapot.

És ez eredményezi azt, hogy ma az Európai Unióban semmilyen meghökkenést nem vált ki egy efféle füzet:

[link]

Amelyen természetesen fel sem merülhetne a horogkereszt szereplése – joggal –, ám a sarló-kalapács többször is megjelenik rajta.

Szintén ez eredményezi azt, hogy nem csupán legálisan indulhatnak nyíltan kommunista pártok Nyugat-Európa számos országában, de az EP büntetést intéz Brüsszelből egy szuverén állam teljesen a belpolitikába tartozó ügyében, miszerint Magyarországon tiltott a vörös csillag viselése. Ezt ott, kint – akik nem tapasztalták meg – a szólásszabadság aránytalan korlátozásának tartják. Márpedig Magyarország önálló, és joga van saját államhatárain belül legalább ekként eljárni, és egyenlően értékelni mindkét emberirtó eszmerendszert.

Mikor áll már helyre a világ értékítélete...?

Legfőképpen maga a jogutód, Oroszország nem tud szembenézni saját árnyékos múltjával. A „Nagy Honvédő Háború” kultusza még ma is szent, és sérthetetlen, történelmük arany tintával írt fejezete. Büszkék rá. És felháborodással fogadták azt, amikor 2009-ben az EBESZ – egyébként semmilyen hatást nem kiváltó – határozatot fogadott el arról, hogy a Szovjetunió egyformán felelős Németországgal a II. világháborúért.

Az orosz parlament nyilatkozatban pedig elutasította ezt, és akként reagált, hogy: "szándékosan megsértette annak a több millió szovjet katonának az emlékét, aki életét áldozta azért, hogy Európa megszabaduljon a fasiszta igától"

Nem sokkal eztán Oroszországban egy dokumentumfilmet adtak ki Sztálin szerepéről a Hitler-ellenes harcban („Sztálin képes lett volna megállítani Hitlert?” címmel), és nem mulasztották el megemlíteni a határozatot sem. Összegzésként a következőképpen zártak:

„Nem a Szovjetunió, hanem Németország bombázta Angliát, Franciaországot, Belgiumot, Norvégiát, Dániát, Hollandiát, Jugoszláviát, Görögországot és más államokat. Nem a Szovjetunió, hanem Németország szállta meg egész Európát. Nem a Szovjetunió, hanem Németország épített koncentrációs táborokat szerte Európában, ahol majdnem nyolcmillió ember vesztette életét. [...] Manapság Európa úgy tesz, mintha elfelejtette volna, hogy épp a mi országunk játszotta a döntő szerepet a fasiszta Németország legyőzésében. Akik egyenlőségjelet tesznek a Szovjetunió és a hitleri Németország közé, Hitler után másodszor is megölnek több millió szovjet katonát.”

Pedig így van. A Szovjetunió ugyanúgy lerohanta a szomszédjait, mint Németország, ám a történelmet a győztesek írják, így ez legfeljebb lábjegyzetben jelenik meg, ha egyáltalán szerepet kap a történelemoktatásban, és nem vész el marginális jelleget kapva a sok tudományos adat ismertetése közben... Ugyanúgy deportáltatott embermilliókat származásuk szerint, a lágerek nem csupán Németország területén voltak, sőt, a Gulag-szigetvilág sokkal kiterjedtebb, és több halált hozó volt, mint bármilyen más, emberek általi alkotás. Végül pedig: már 1941-ben készenálltak a nagyarányú – és támadólag, nem védelemben felállított, éppen ezért a német előretöréskor nagyon sebezhető – szovjet csapatösszevonások Európa megszállására. Ez ma már a történelemtudományban ismert –, ebben a német támadás ténye nem változtatott, csupán módosította azt. Ám 1944-’45-re így is megtörtént, több mint négy évtizedre. Nem felszabadítás született, hanem a megszállók cserélődtek le. Mint azt már Lenin is megfogalmazta: „Az első világháború kezünkbe adta Oroszországot, a második kezünkbe adja Európát!” Pontosan tudták, hogy a belső anarchia először a bolsevik hatalomszerzést segítette elő, egy jövőbeni, az európai hatalmak egymással vívott háborúja pedig a kontinenst gyengíti le, és adja érett almaként leszakításra a Szovjetuniónak.

Felháborodtak akkor is, amikor 2007-ben, Észtország fővárosában, Tallinnban elbontásra került a szovjetek győzelmi emlékműve. Abban az Észtországban, ahol – mint elfelejtik -, nem ’44-ben jelentek meg először, mint felszabadítók, hanem ’40-ben, mint megszállók. És eztán a német csapatokat valóban virággal fogadták az észt lakosok, és nagyban hozzájárult ez ahhoz, hogy észt katonák tömegei jelentkeztek a Waffen-SS külföldiek toborzásából felállított, a Szovjetunió ellen bevetett alakulataiba.

Felháborodásukat fejezték ki 2011-ben amiatt is, amikor Traian Basescu román államfő kinyilatkozta, miszerint abban a helyzetben, 1941-ben ő maga is megindította volna a csapatokat a Szovjetunió ellen. Mint az orosz külügyminisztérium szóvivője, Alekszandr Lukasevics válaszreakcióban kifejtette: „megengedhetetlenek az olyan szégyentelen provokációk, amelyek a második világháborús fasiszta agressziót igazolják és a nácizmus több millió áldozatainak emlékét szentségtelenítik meg.”

Úgy látszik, az „elesett katonák emlékének megszégyenítése” visszatérő vándormotívum minden ilyen esetben. Maguk részéről érthető, hiszen apák, fiúk, testvérek, férjek számukra ezek a katonák, a ma élő hétköznapi oroszok hozzátartozói, felmenői, akik viszont nekünk megerőszakolások százezreit, deportálásokat és szabadrablást hoztak el.

Talán elfelejtkezik arról, hogy korábban a Szovjetunió kebelezte be indokolatlanul Besszarábiát a román állam területéből, és tartotta még ekkor is birtokában. Mint ahogyan az ekkor újra magyar államigazgatás alatt lévő Kárpátalját is saját igényeként tüntette fel a terjesztett brosúrákon, és, mint láttuk, ’45 után el is csatolta ismét Lengyelország felét – noha az papíron a győztes államok között szerepelt, hiszen a nagyhatalmak az ő védelmében üzentek hadat Németországnak; de nem tették meg ugyanezt a Szovjetunió ellen. Ekkor, hat év és sokmillió áldozat után koncul odavetették Sztálin kényének, azt az államot, aminek védelméről magasztos szólamokat tartottak. És nem jártak jobban a többiek sem: az átállt Románia ugyanúgy elvesztette ismételten Besszarábiát, de igen, még a szövetséges Csehszlovákia is Kárpátalját – mely végül is, ha nem is 1941-ben, de csak a szovjet hatalom kezébe került. Az ideiglenesen itt tartózkodó baráti csapatok pedig 45 évig élvezték Európa vendégszeretetét, és ma is meggyőződéssel vallják, hogy ez a mi akaratunkból történt így, noha szinte minden „felszabadított állam” fegyveresen állt ellen. Köztük a lengyelek, az észtek, és mi, magyarok is.

A sors iróniája, hogy egy héttel a Katyn című film oroszországi bemutatása után, szinte a teljes lengyel katonai, állami és egyházi vezetés – máig tisztázatlan körülmények között – lezuhant Oroszország felett, köztük a film elkészültét támogató konzervatív politikus, Lech Kaczyński államfő.

Fentebb hosszabban leírtam, most csak tömören összegzem.

"arról a tényről szándékosan megfeledkezel hogy a tengelyhatalmak oldalán lépett be a háborúba Magyarország,románia,bulgária,szlovákia,horváto,jugoszlávia."

- Nagyon hiányosak az ismereteid, így nem látom értelmét a hosszabb érvelésnek. "Jugoszlávia" nem üzent hadat a Szovjetuniónak, nem is üzenhetett, hiszen mint államalakulat, a '41-es német támadás után felbomlott.

Szintén nem lépett be a háborúba Bulgária a Szovjetunió ellen - ennek ellenére a Vörös Hadsereg lerohanta, és megszállta '44-ben, noha ezt a németek felé való hadászati irány egyáltalán nem indokolta.

Bizonyítja, hogy a Szovjetuniónak kezdettől célja volt bekebelezni az európai kisállamokat, a "németek elleni harc" csak jó ürügy volt ehhez.

Szintén megszállta Lengyelországot, noha az papíron a "győztesek" közé tartozott, de még a baráti és "felszabadított" Csehszlovákiát is megszállta, sőt, területeket is csatolt el magához abból. Ugyanígy járt az átállt Románia is.

"valójában a lengyelek voltak az áldozatai a vh-nak hisz őket 2 világhatalom sanyargatta,de a többi országból ne csinálj mártírt.ezeknek a céljuk az volt hogy Hitlert(ki igen nemes célért küzdött) győzelemhez segítsék ill. az oroszokat megsemmisítsék."

- Azok az országok, amelyek csatlakoztak a németek hadjáratához a Szovjetunió ellen, nem Hitlerért, hanem a kommunizmus ellen fogtak fegyvert.

Attól, hogy nem támadta őket meg a Szovjetunió, könnyen juthattak volna Lengyelország sorsára.

1941-ig a Szovjetunió bekebelezte Finnország egy részét, Lengyelország keleti felét (a németekkel karöltve megtámadva, semmivel sem kisebb agresszorként), Észtországot, Lettországot, Litvániát, valamit Romániától elcsatolta Besszarábiát. (A közép-ázsiai eseményeket nem részletezem).

Minden szomszédja potenciális veszélyben volt tehát. Mely államok voltak a szomszédai ekkor? Az egyszer már megtámadott Finnország, Szlovákia, Magyarország (melynek kárpátaljai területével ekkor is szemezgetett már a Szu., majd pedig meg is szerezte '45 után), és a korábban megcsonkított Románia.

Természetszerű lépés volt, hogy ezen kisállamok, az ijesztő folyamat láttán, csatlakoztak a Szovjetunió - és nem az oroszok, mint nemzet! - elleni hadjárathoz.

Ezen államalakulat létezése mellett egyetlen európai kisország sem érezhette magát biztosítva a független önrendelkezésének megmaradásában.

1941-ben - és ez a történelem kutatásában már nem fehér folt, hanem tény - a Szovjetunió készült egy támadó hadműveletre.

A Blitzkrieg éppen azért volt olyan meglepően sikeres, mert hatalmas ember- és hadianyag volt összevonva a határon a szovjetek részéről - támadólag felállítva, nem védelemre kiépítve, így szinte felkinálták a bekerítő hadmozdulatokat, majd, a mélységi felállás hiánya okán a gyors, akadálytalan előretörést a németek számára.

A legjobban mégsem ezek a kis szomszédos nemzetek gyűlölték a Szovjetuniót, hanem azok, amelyek éltek alatta.

Az összeurópai támadás megindulását követően tömegével jelentkeztek a lettek, észtek, litvánok, megszállt hazájukat felszabadítandó.

Az 5. Wiking SS-páncéloshadosztály az idegen önkéntesekből lett feltöltve, kezdetben még csak észak-európai (svéd, norvég, finn, dán), illetve nyugat-európai (holland, flamand belga) legénységből, majd később ez bővült tovább a balti államokból jelentkezőkkel. Az egyik legelszántabban küzdő hadosztály volt a keleti fronton.

Rajtuk kívül, megdöbbentő, de a legnagyobb részét a hadjárathoz csatlakozóknak maguk az oroszok(!) adták. Az ukránok (a '30-as évek népirtását követően érthető indíttatással), és oroszok megközelítőleg 400 ezer - félmillió fővel jelentkeztek a németek oldalán harcoló ROA (Русская Oсвободительная Aрмия - Orosz Felszabadító Hadsereg) kötelékébe. Ezenkívül önkéntes légiók álltak fel a Wehrmacht keretén belül - Önkéntes Grúz Légió, Önkéntes Örmény Légió, Önkéntes Azeri Légió.

A ROA-n kívül két csoportba osztották a csatlakozókat: kaukázusiak és törökök. A közép-ázsiai népelemekből huszonhat "Turkesztáni" zászlóaljat szerveztek meg.

Ezen utóbb felsoroltak ugyan a ROA-val kapcsolatosan is ellenérzésekkel bírtak, mert nem pusztán a kommunizmust akarták megszüntetni, hanem a hazájuk feletti orosz uralmat is.

A leglojálisabbak a kozákok voltak, akik a polgárháború alatt is a "fehérek" oldalán harcoltak, a német támadás megindulása után például egy egész ezred állt át, tisztjeikkel együtt.

A kalmükök ugyan nem estek hivatalos megszervezés alá, de mint szövetséges, harcoltak a németek mellett, széleskörű önrendelkezéssel. A kalmükök lovashadteste még akkor is folyton nőtt erejében és méretében, mikor a németek már visszavonulófélben voltak.

A Leninnel kapcsolatos tévedéseid kijavítására pedig olvasd el Hahner Péter történész erre vonatkozó ismertetését.

Lenin semmiben nem maradt el Sztálintól, ha az erőszak alkalmazásáról volt szó. Egy eszme pedig, mely embermilliókat

származás alapján kijelölve akart elpusztítani, gulágokba zárni, gyermekeket, nőket, ártatlan embereket, születésükből fakadóan (hiszen az "osztályidegen" pont úgy származás szerinti meghatározás, mint a "nemzetidegen", nem is beszélve a tízmillió legyilkolt ukránról, amelynek egyedüli oka az orosz sovinizmus volt), már kezdettől fogva, természetéből fakadóan nem lehet szép, nem lehet jó.

A "málenkij robot" áldozatai pedig gyermekek, várandós anyák, idősek voltak. Milyen munkaképességgel bírhattak?

Barbarizmus volt ez, amely a középkori bizánc, vagy oszmán háborúskodások idejét idézik, nem az Európában akkor megszokott viszonyokat.