Magyarország a háborúk alatt miért mindig a vesztes oldalon volt? és amikor már borult minden miért nem állt át a másik oldalra?

"Köszönöm az okfejtést, kedves Hazafi, de azt is meg tudnád magyarázni, hogy akik kimentek külföldre, miért nem akarnak visszaköltözni hozzánk?"

- Aki itthon teremt egzisztenciát, az sem akarja feladni már egy külföldre költözéssel. Ha valaki odakint gyerekekre felvigyáz, vagy egy hajón mosogat a konyhában, az pedig haza fog jönni, hiszen ahogyan vannak, akik kint maradnak, ugyanúgy rengetegen haza is jönnek, például meghatározott ideig tartó építkezéseken a segédmunkási szerepük végetérésével.

"Én ugyanis egyszer utaztam a vonaton, és egy anyuka mesélte, aki kint él Luxemburgban, hogy ott kint mennyire más minden. Ott nem számít, honnan jöttél, segítenek a másiknak, még akkor is, ha te magyar vagy, a társad pedig szlovák."

- A munkáltatót egyáltalán nem érdekli a nemzetiség, csak a minél kisebb bérköltség, elvárt szaktudással, így működik egy cég, hogy a munkavállalók egymással hogyan bánnak, az pedig az egymásrautaltság eredménye az idegen közegbe való bedobással (a közhiedelemmel ellentétben a magyarok is megörülnek egymás felismerésének, nem "féltékenyen gáncsolgatnak" a többiek "egymás iránti szolidaritásával" éles kontrasztban). Ha valaki hajlandó elhagyni az országát, akár magyar, vagy szlovák, nyilván nem a nemzeti kérdéseket helyezi előtérbe az életében.

És ismét csak kiemelem, ez legelsődlegesebben egyénfüggő. Nyelvek szerinti tulajdonságokat feltételezni bármiféle előismeret, vagy kapcsolat nélkül két különböző emberrel kapcsolatban tulajdonképpen a sovinizmus egyik megjelenése. Ugyanolyan, mint hajszín, vagy a szemek színe alapján közös jellemzőket ismeretlenül is felvázolni. A beszélt nyelv ugyanilyen groteszk kiindulási alap.

De nehezen kikerülhető, mert az emberi agy nem kényelmetlenül érzi magát olyan helyzetben, ahol nincs ismerete, így azonnal felállít róla valamit a korábbi tapasztalataiból. A rendszerezés, keretekbe foglalás alapvető emberi tulajdonság.

"Nem igaz! A szlovákok gyűlölnek minket!"

Tehát már a magyar iskolában gyűlöletre tanítják a gyerekeket."

- Ugyan már... A magyar iskolákban kifejezetten nincs jelen a nacionalizmus, mint szellem az oktatásban, sőt, ennek ellenkezője fedezhető fel a szocializmus örökségeként. Ellentétben például az Egyesült Államokkal, ahol minden tanítási napot a zászlófelvonással és a himnuszuk eléneklésével (belefoglalva Istent) kezdenek, és a még erről semmilyen fogalmat ki sem alakított egészen kicsi gyerekek is hűségesküt szavalnak a zászlónak. Mint egy afféle NaPolA.

A szlovák állam magyar kisebbséggel kapcsolatos, nem európai normákba illő intézkedéseit nem sorolom, és egy ellenséges viszony általánosan felfedezhető a szlovákok - főleg a politikailag aktív rétegek - körében, ez sem hamis megállapítás.

És ha már jelképek és szimbólumok, Szlovákiában minden iskolában kötelező kitenni a köztársasági elnökük arcképét.

"A másik meg, amit említettél, kedves Hazafi, hogy az amerikai családi vígjátékokban is az van, hogy szemét a főnök a főhőssel. De látod, hogy attól, hogy szemét a főnök vele, a főhősnek még van saját kertes háza, autója, családja, stb."

- Ez is hamis ideál az amerikai álomról. Ha New Yorkot vesszük alapul, ahol annyian laknak egyetlen városban, mint Magyarország teljes népessége, ott szintén tízmillió ember csupán egy háztömb albérletében lakik. Vegyük a Jóbarátokat? Vagy más filmek. Ott a Távkapcs, Esti mesék, Förtelmes főnökök, Személyiségtolvaj, és ezek csak hirtelen felötlött példák, nyilván rengeteget lehetne még mondani, aminek az alapkoncepciója a "magát halálra güriző szürke átlagember", akit sosem ismer el a főnöke, mindig egyre nagyobb terheket rak rá, és közben a semmit sem tevő csókost lépteti elő az általa olyannyira vágyott posztra.

A válásokat, családi szétszakadásokat feldolgozó (vagy csak mellékszálként megjelenítő) filmekben is a legközhelyesebb indoklás a munkájában elvesző, az előbbrejutás miatt a családját hanyagoló férj esete.

Egyébként, ha az ismeretem erről pontos, külföldön kifejezetten nem dívik saját házzal vagy lakással rendelkezni, és sokan egy életet leélnek azzal, hogy albérletből albérletbe költöznek, ez teljesen megszokott jelenség odakint, nem is tulajdonítanak neki nagy jelentőséget.

Az, hogy a kertvárosokban megszokott látvány legalább két bömbi autó parkolása a ház előtt, és absztrakt módon minél kisebb egy család, annál nagyobb a ház, a legnagyobbakban egy gyereknélkül álló pár a jellemző, az igaz (van kanadai ismerősöm), de ezzel szemben maga az értelmesebbje is kritikával él az ottani társadalomban, és inkább pazarlás, mint ésszerűség.

Nyilvánvaló, ott több pénz van, így ebben nincs is vita.

"Nekem is van olyan ismerősöm, ráadásul férfi, aki a szegedi jogi kart (ami pedig más jogi egyetemekhez képest is egy szigorú, kemény intézmény) Cum Laude végezte, még sincs már vagy 4 éve állása."

- A túlképzettség ugyanúgy lehet negatív pont. Elvégre is nem lehet mindenki vezető beosztású, míg kétkezi képzett munkavállalókból hiány van a munkaerőpiacon, hiszen természetesen mindenki jó pozíciót, magasabban meghúzott fizetést akar, a diplomákat pedig már szinte kvótarendszer szerint osztották egy időben, arra érdemteleneknek is.

Ezután persze túlképzettség alakul ki, akinek pedig nem egyből pályakezdőként vezetői beosztást kínálnak, felháborodik, hogy "nem azért tanultam X évig hogy...", csakhogy ez így nem működik.

Ráadásul törvény által előírt minimális bérsáv van kötve az oktatás egyes szintjeit elértekhez, és ez is elrettentő tud lenni egy munkáltatónak, mert kevesebbet nem adhat, így hát ahelyett, hogy kötelezően kifizetné a megállapított bért, keres mást.

"Úgyhogy ezt az érvelésedet, kedves Hazafi, nem igazán tudom elfogadni"

- Egyébként a "Pro Patria" magyar fordítása "A Hazáért", a hazafi latin szópárja a patriota.

"Egyébként meg katona vagy, hogy ilyen jártas vagy a magyar fegyverkezés és hadtörténet terén?"

- Nem kedvelem ezt a megnevezést magamra, de igen.

Én is tudom, hogy a Pro Patria azt jelenti, hogy a hazáért, és azt is , hogy Rákóczi jelmondata volt, hogy "Cum Deo pro patria et libertate..."

De azért hívlak Hazafinak, mert a válaszaidból arra következtettem, hogy az vagy.

" A túlképzettség ugyanúgy lehet negatív pont. Elvégre is nem lehet mindenki vezető beosztású, míg kétkezi képzett munkavállalókból hiány van a munkaerőpiacon, hiszen természetesen mindenki jó pozíciót, magasabban meghúzott fizetést akar, a diplomákat pedig már szinte kvótarendszer szerint osztották egy időben, arra érdemteleneknek is.

Ezután persze túlképzettség alakul ki, akinek pedig nem egyből pályakezdőként vezetői beosztást kínálnak, felháborodik, hogy "nem azért tanultam X évig hogy...", csakhogy ez így nem működik.

Ráadásul törvény által előírt minimális bérsáv van kötve az oktatás egyes szintjeit elértekhez, és ez is elrettentő tud lenni egy munkáltatónak, mert kevesebbet nem adhat, így hát ahelyett, hogy kötelezően kifizetné a megállapított bért, keres mást."

Az igaz, de a jogász állásokra azért csak nem alkalmazhatnak egy ácsot vagy egy kőművest... de ezek a jogászi állásokat is lezsírozzák valakinek a valakijeinek, akik egyáltalán nem értenek a joghoz, de mivel befolyásos nagykutyák gyerekei, ezért ők kapják a jó állásokat, és ezért kapnak magas fizetéseket. Az persze igaz, hogy nem lehet mindenki magas beosztású, de legalább akik vezető beosztásban vannak, azoktól elvárás lenne, hogy értsenek is ahhoz, amit csinálnak.

Viszont azt látjuk, hogy azok , akik fent vannak, sötétek, mint az éjszaka.

A másik dolog meg, hogy arra hivatkozol, hogy kis állam vagyunk... Érdekes módon Kína hatalmas ország, mégis au 1930-as, 40-es években japán fennhatóság alatt állt.

Egyébként pedig öröm veled vitatkozni... jó partner vagy :)

"Én is tudom, hogy a Pro Patria azt jelenti, hogy a hazáért, és azt is , hogy Rákóczi jelmondata volt"

- Na, ez például meglepetésként ért! Akármennyire is általános ismeretnek gondoltam ezt ugyanis korábban, mégis szembesültem már vele, hogy egy magát egyébként fölényes hangnemmel nagyra tartó itteni felhasználó előtt ez teljesen ismeretlen tudásként bukkant fel. Rá is akartam térni az ihletadó mondatra, de végül nem éreztem elég fontosságot benne ahhoz, hogy ezzel szaporítsam a szót.

"Az igaz, de a jogász állásokra azért csak nem alkalmazhatnak egy ácsot vagy egy kőművest... de ezek a jogászi állásokat is lezsírozzák valakinek a valakijeinek, akik egyáltalán nem értenek a joghoz, de mivel befolyásos nagykutyák gyerekei, ezért ők kapják a jó állásokat, és ezért kapnak magas fizetéseket."

- Mert túlkínálat van. A jogász és a közgazdász pont az a két diploma, amiből nincs szükség túlzottan sokra, csak kevés, viszont színvonalas tudású birtoklóra, a fejpénz alapján indított népszerű szakok miatt azonban mind a mennyiségi, mind a minőségi szempont ellenkező irányba indult el, mint az kívánatos lenne.

Ilyenkor valami alapján válogatni kell. És a nepotizmus az ember természetes tulajdonsága, így volt már az egészen korai társadalmakban is.

"A másik dolog meg, hogy arra hivatkozol, hogy kis állam vagyunk... Érdekes módon Kína hatalmas ország, mégis au 1930-as, 40-es években japán fennhatóság alatt állt."

- Ez több ponton is kiegészítést igényel. Egyfelől Kína több évszázados lemaradásban volt a kor viszonyaihoz képest, a Nagy Fal nem csak az ellenségeket, de a fejlődést is sikeresen távol tartotta az országtól - míg Japán a szamurájkultúra gyakorlati felszámolásával és a haderő europaizálásával nagyokat ugrott néhány emberöltő alatt.

Másfelől Kínában ekkor iszonyatos emberáldozatokat követelő belső polgárháború dúlt, és a nemzeti és kommunista oldal nagyobb hangsúlyt fektetett egymás pusztítására, mint a jelentéktelen betöréseknek minősített japán okkupációra.

Harmadrészt Japán ugyan topográfiailag kis ország, de megdöbbentően nagy népességgel, a '40-es években több mint 70 millióan(!) lakták a szigetet. Éppen ez indokolta a távolkeleti hódításokat, lakható és művelhető területeket, nem utolsó sorban pedig nyersanyagot szerezni a fennmaradáshoz a japánok számára, akik egy szigetre voltak beszorulva, amelynek a nagy része ráadásul sziklás hegység. (Azóta egyébként ez a szám majdnem megduplázódott, ma már 130 millióan élnek Japánban.)

Negyedszer pedig: Kína, mint egésznek vett államfogalom végig nem állt japán fennhatóság alatt, csak viszonylag kis beékelődéseket tartottak belőle megszállva a japán császári erők, éppen azért, mert a hatalmas ország teljes meghódításához egyszerűen nem bírtak volna elegendő katonával. A délkeleti partvonalon már csak egy-egy főbb kikötővárost tartottak ellenőrzésük alatt, semmi komolyabbat, mélyebben az ország belső területeire pedig nem hatoltak.

[link]

"Egyébként pedig öröm veled vitatkozni... jó partner vagy :)"

- Örülök neki, hogy megelégedésedre szolgálhatok.:)

Dehogyis nincs szükség jogászokra! Igaz, hogy túlkínálat van, de igény is lenne. A bíróságok túl vannak terhelve, csakúgy, mint az ügyészségek, mégis itt van egy csomó jogász és közgazdász diplomás munkanélküli fiatal. Igény lenne rájuk, csak pénz nincs, hogy finanszírozzák:)))

Abba meg most nem akarok belemenni, hogy miért nincs.

"Dehogyis nincs szükség jogászokra! Igaz, hogy túlkínálat van, de igény is lenne."

- Egyáltalán nem ilyen egyszerű a képlet, mint az első blikkre tűnne.

A jogász végzettség nem jelent feltétlenül bírói hivatást, egyfelől.

Másfelől a bíróságok a rendkívül hosszadalmas, és körülményes bizonyítási eljárások miatt leterheltek. Egy kiugró példa a mostani offshore botrány, ahol 11 millió(!) oldal van az üggyel kapcsolatban. Ez persze valamennyire torzító példa, mert a jellemző szám nem ilyen magas, de így is ezer, tízezer oldalas perügyek vannak. Ezt pedig egyetlen bírónak kell végigvennie, hiába lenne három bíró, nem rövidítené le harmadára ennek hosszát.

Persze, lehetne úgy is csinálni, mint az Egyesült Államokban, ahol egy délelőtt időtartama alatt nyolc-tíz pert lefolytatnak futószalagon, néhány mondat után kopogva a bírói kalapács, és behívják a következő esetet.

De ez pedig a jogállamiságot kérdőjelezné meg erőteljesen.

Ha nem is csökkentené harmadára a per menetét, ha egy bíró helyett három vizsgálja az ügyet, de jelentsen megkönnyítené. A jogászi munka amúgy is csapatjáték, és lehet, hogy az egyiknek ilyen, másiknak olyan a meglátása, mert a jogszabályok igencsak bonyolultak. (lásd. a közbeszerzési vagy az adótörvény)

Gyors eljárások meg itt is vannak egyszerűbb ügyek esetében, amik nem sértik a jogállamiságot. Ha meg van olyan döntés, ami sérelmes valamelyik peres félnek, van a fellebbezés, vagy rendkívüli jogorvoslatok durvább esetekben.

Harmadrészt meg Amerikában erre van igény. Meg esküdtszékre. Meg alulról szerveződő szervezetekre, nem felülről oktrojált rendszerre, ami itt nálunk volt, van és lesz. Akkor hol beszélünk jogállamiságról?

"A jogászi munka amúgy is csapatjáték, és lehet, hogy az egyiknek ilyen, másiknak olyan a meglátása, mert a jogszabályok igencsak bonyolultak. (lásd. a közbeszerzési vagy az adótörvény)"

- Továbbra is tartom magamat ahhoz, hogy olyan túlképzésre, mint ami már kialakult, tehát jelen van, nincs, és az elindulásakor sem volt szükség. Hiszen a jogász, közgazdász szakok a legnépszerűbb, vagy már mondhatjuk így, legközhelyesebb képzési irányok voltak a diplomaszerzéshez.

Azt pedig lássuk be, jogászi diplomával, hiába felsőoktatásban való végzettség, a civil munkaerőpiacon nem sok helyen tudja magát hasznosítani valaki. Főleg nem pályakezdőként. Ha például egy magáncéget képviselő ügyvédet veszünk, ott nyilván olyan személyről van szó, aki már régebb óta mozog ebben - és itt sincsenek tömegek alkalmazva.

"Harmadrészt meg Amerikában erre van igény. Meg esküdtszékre. Meg alulról szerveződő szervezetekre, nem felülről oktrojált rendszerre, ami itt nálunk volt, van és lesz. Akkor hol beszélünk jogállamiságról?"

- Ismét úgy érzem, felesleges sarkítás az önszervező, öntudatos, magukat irányító nyugati országok és a tekintélyuralmi kötődésben lévő, szociális hálónak kiszolgáltatott magatehetetlen keleti társadalmak párhuzamát erősíteni. Egyáltalán nem ilyen sarkos ez. Ha csak a mostani tanári szervezkedések politikai érdekérvényesítését vesszük alapul, máris megbukik a látszat.

Másfelől én az állam teljes kivonulásával és visszaszorulásával sem értek egyet, egy példa az amerikai egészségügyi rendszer, ahol az első kérdés a műtét előtti kitöltendő űrlapon, hogy hol vagy biztosítva, és addig nem engednek meghalni sem a műtőasztalon, amíg a melledre fektetett számlát alá nem írtad. Egy egyszerű létráról leesős, vagy konyhában kezedet megégetős eset is súlyos költség egy családnak, mert az egész az egyéneket terheli, és profitorientált. Ez a ló másik oldal. És nem ebben kell látni annak okát, hogy "de az amerikai kórházak vakolata nem pereg", mert az alapvetően az ottani magasabb gazdasági, pénzbeli helyzet következménye, nem az ilyen, ésszerűtlenségbe hajló gondolkodásé, mint arra tévesen következtetnek az ebben hívők.

Nem kell _mindenben_ másolni a nyugati eljárásokat, mondván, ők gazdagabbak, nyilván ők csinálják jobban, és az ehhez vezető úthoz számunkra is a módszerek elsajátítása juttat. Pénz van több ezekben a gazdaságokban, ezért magasabb a fizetés, és az átlag életszínvonal egy családban, ez pedig nem átugorható akadály.

Ha példát akarunk meríteni, arra egyébként sem egy másik világ, hanem a helyi viszonyunkban kialakult államalakulatok az alkalmasak. Európa nem Amerika. Sőt, saját megítélésemben Európa előrébb is tart, mint Amerika. Ennek több aspektusa van, egy példa az, hogy az Európai Unióban sehol nincsen halálbüntetés a büntetőjogban, míg az Egyesült Államokban ez több államban bevett gyakorlat. Ugyanilyen a fegyvertartás korlátozottsága. Vagy éppen az élelmiszerügyi előírások - egy saját példa, hogy a katonai élelmiszercsomagok esetében az európai haderők készleteiben sokkal kevesebb a mesterséges adalékanyag, és szigorúbbak az erre vonatkozó megszabott korlátozások, mint a szintetikus adalékokkal telenyomott, és ebben semmilyen limittel nem rendelkező amerikai kollégák tízórais dobozában, ami számukra ugyan nem, de nekünk okádásra kényszerítően műízű.

Az Európai Unió társadalomszervezésben előrébb jár az Amerikai Egyesült Államoknál. Szerencsésnek érezhetjük magunkat, mert a világ legfejlettebb felének két pólusa közül is a jobb részen élünk, a nagyon kevesek közé tartozva. Ez a személyes megítélésem.