Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja Magyarország folytatása?

"Pff látom még mindig azt hiszed könnyen kihozol a sodromból."

Nem. Egyáltalán nem akarlak kihozni a sodromból.

Azt akarom, hogy végre engedj a józan ítélőképességednek és ne csak az érzelmeid szerint forgasd ki a tudományt.

"Eddig csak egy olcsó térképet tudtatok felmutatni egy hiteles szövegi forrással szemben"

1.) Az az "ócska térkép" egy országos szinten tudományosan elismert atlaszból való.

2.) Nem egy, hanem jóval több.

3.) Milyen hiteles szöveg? Eddig csak olyan blogokat idéztél, ami már az első mondatában "területrabló mocskos oláhokról" beszél (az ilyenek én még elolvasásra sem tartom méltónak), illetve politikai pártok honlapjait, ami tudományosan már eleve hiteltelen.

Azok a források, amiket idéztél és tényleg hitelesek és megbízhatóak, pedig nem bizonyítanak semmit, mivel pl. Arad vármegye keleti részének lakosságát illetően olyan forrást idéztél, ami Arad vármegye nyugati részéről szól.

Innentől kezdve hitelesnek hiteles, de jelentőssége nulla, mert nem a témába vág.

ma 14:36

Még mindig messze vagy attól hogy veled lehessen értelmesen vitázni azzal nem érsz el semmit ha olyanokat hangoztatsz amiket már rég megcáfoltam. Plussz még annyit fűznék hozzá hogy 83%.

"azzal nem érsz el semmit ha olyanokat hangoztatsz amiket már rég megcáfoltam."

Érdekes, mert ez pont rád igaz.

Mutass akár egy dolgot is, amit megcáfoltál az állításaim közül!

Nem tudsz? Na ugye!

Viszont te miket állítasz?

- Erdély lakossága a középkorban egyöntetűen magyar volt (vagy legalábbis csak jelentéktelen szláv népesség élt itt a tatárjárás előtt). Megcáfoltuk, hiteles forrásokkal.

- Nem éltek románok a Magyar Királyság területén a tatárjárás előtt. Megcáfoltuk az ország egyik legjobbnak tartott atlaszából kimásolt térképpel.

- A trianoni békénél a történelmi jogot vették figyelembe. Megcáfoltuk.

- A csehek a történelmi jog miatt kapták meg a Szudéta-vidéket. Megcáfoltuk.

- Moldva és Havasalföld előbb volt magyar többségű, mint román. Megcáfoltuk és egy idő után már te is olyanokat állítottál, ami ezt hiteltelenítette.

- A magyar királyok mindig figyelembe vették hódításaikkal az erkölcsöt, az etnikai és a politikai kötelékeket. Felsoroltuk jó pár ellenpéldát, amire te is elismerted, hogy nem igaz rá.

Ilyen pl. Mátyás hadjárata Csehország megszállására, hogy csak egyet említsek.

- A mai itt élő népek közül mi voltunk itt először. Térképpel bizonyítottuk, hogy a honfoglalás korában a Felvidéken jelentős szláv közösség élt. Sőt, ott még a honfoglalás után sem sokasodtak el a magyarok. Erre csak az volt a válaszod, hogy de nem szlovákok voltak. Van jelentőssége? Nincs. Akkor nem úgy hívták magukat, az tény. Nem csak ők voltak a szlovákság ősei, tény. De a szlovákok ősei voltak és mindig is többséget alkottak a Felvidék nagy részén. Megcáfolni nem tudtad.

Ezzel szemben mi mit állítottunk?

- Dél-Erdély sosem volt magyar többségű. Megcáfolni nem tudtad, csak olyan területekről linkeltél be forrásokat (Arad vármegye nyugati része, Bihar vármegye), amiről szó se volt. Pluszba azt bizonygattad, hogy nem éltek Erdélyben a honfoglalás korában románok, ami igaz is, de a kérdés szempontjából teljesen irreleváns, mivel magyarok sem.

- A hős magyar huszárok, akiket te annyira istenítesz, ugyanúgy lemészárolták a szerb, román, szlovák civileket, mint az általad pont emiatt megvetett román és szerb fegyveresek. (Természetesen az utóbbi is tragikus, de az vesse rájuk az első követ...) Erre te pedig csak azt tudtad bizonygatni, hogy "de a románok és a szerbek milyen kegyetlenek voltak!" Valóban. De ha már itt tartunk, a magyarok is, tehát a mi fejünk sem káptalan.

- Továbbá az általad oly nagyra becsült magyar katonák pont úgy zaklatták a helyieket és erőszakolták meg a nőket megszállt területen, mint az általad pont ezért támadott románok és szerbek. Ezt 47%-os barátunk jól visszakövethető korabeli naplóbejegyzésekkel tudta bizonyítani, amire a te reakciód csak annyi volt, hogy "de akkor sem volt rá idejük". Forrás, bizonyíték nuku.

Ennyit arról, hogy ki mit cáfolt meg!

Kiegészíteném még azzal az állításával a fenti listát, hogy állította: a dalmátok Magyarországhoz akartak csatlakozni.

Erre belinkelt egy írást is.

Az írás azonban arról szólt, hogy a dalmátok Horvátországhoz(!) akartak csatlakozni, ami ugyan a Magyar Királyság uralma alatt állt, de ezt mégsem lehet leegyszerűsíteni annyira, hogy "a dalmátok a magyarokhoz akartak csatlakozni".

De csak akkor, ha hajlandó vagy a kritikát is elfogadni és elismered ha tévedtél, utána pedig nem szajkózod többet azt, amiről bebizonyosodott, hogy nem igaz.

Addig ugyanis nincs miről beszélnünk.

"Érdekes, mert ez pont rád igaz.

Mutass akár egy dolgot is, amit megcáfoltál az állításaim közül!

Nem tudsz? Na ugye!

Viszont te miket állítasz? "

Az a nagy büdös helyzet barátom hogy én belementem egy vitába egy olyanba hogy Dél-Erdély etnikai helyzete még a középkorban is magyar többségű volt nem önszántamból hiszen én elejétől fogva az ezeréves birtoklás vagy ahogy tetszik történelmi jogot mondtam jogalapnak de mivel kitértetek a válasz elöl vagy csak tagadtatok belementem. Említettem Mária Teréziát és Galíciát te azt mondtad ez belemagyarázás. Elég egyszerű a helyzet szerinted ha Galícia soha nem lett volna magyar vagy osztrák birtok akkor Mária Terézia elfoglalja? Ugyan ez a helyzet a csehekkel is múltkor elfelejtettem belinkelni egy térképet most itt van: [link]

A térképről jól megállapítható hogy az alsó német területeket nyugodtan Ausztriához csatolhatták volna de mivel meg volt a lehetőség a cseh történelmi jog érvényesítésére ezért hozzájuk került. Igen az is közrejátszott hogy az osztrákok vesztettek de ebből nem következik ez.

"Erdély lakossága a középkorban egyöntetűen magyar volt (vagy legalábbis csak jelentéktelen szláv népesség élt itt a tatárjárás előtt). Megcáfoltuk, hiteles forrásokkal. "

Nem egyöntetűen hanem többségben. A középkor elején gyér szláv lakosság élhetett ott (igen erre is csak a helynevekből van bizonyíték előbb Hunyad vármegye esetében lesz@rtad).

"A középkori Magyarországnak 1495-ben végzett összeírás alapján 2,6 millió lakója volt (Horvárország nélkül), ebből 1,9 millió volt magyar amely a lakosságnak nagyjából 70-75%-a. A Magyar Királyság összlakosságából 1 millió élt a mai Magyarország területén és 1,6 millió a mai országhatáron túli területeken. A mai országhatárokon túli területeken 900 ezer magyar élt, amely a mai határon túli lakosok nagyjából 55-60%-át jelentette. A déli területek és végvárak magyar többségű népessége folyamatosan csökkent a török támadások miatt. (forrás: Kocsis Károly: A Kárpát-medence etnikai térképsorozata MTA FKI 1997-2005, Kocsis Károly: Magyarország etnikai térképe MTA FKI 2009.)"

[link]

"A leírások szerint a sereg nem az országúton tört előre, hanem több ezer szláv favágó készített neki hadi utat az erdőkön át."

Csak egy adalék azon érved ellen hogy a nemzetiségek mindig a magyarság védelmére keltek és csak a gonoszbutamagyarok bántották szegényeket.

[link]

"Nem éltek románok a Magyar Királyság területén a tatárjárás előtt. Megcáfoltuk az ország egyik legjobbnak tartott atlaszából kimásolt térképpel. "

Éltek elismertem. [link]

Adat nincs róluk maximum 500-1000 lehettek. A magyarság még így is jóval többen volt.

A tatárjárás után még egy népelem: a román vagy oláh kezd nagyobb mértékben föltünedezni Brassótól Orsováig és éjszakon a borgói szorostól a jabloniczai hágóig húzódó irányban. A XIV. és XV. században a Brassótól Orsováig húzódó déli vonalat a török pusztítások elől menekűlő románság egyre sűrűbb tömegekben lepi el, s a mohácsi vész után bekövetkezett állapotok nagyon előmozdítják, hogy a román népelem Erdély belső részeiben is egyre jobban elterjedjen. A mohácsi vész idejében a románság Erdély lakosságának már mintegy negyedrészét tette. Tömegével a déli részeken, a mai Fogaras, Szeben, Hunyad és Krassó-Szörény megyék terűletére nehezkedett; éjszakon pedig Besztercze-Naszádra és a szomszédos Máramarosra. A Szamos völgyében és a Maros mentén ez időben a románság csak helyenként volt elterjedve. A magyarság az erdélyi részekben, a Székelyföldön kivűl, ma is ezen a terűleten él nagyobb számmal, és csekély megszakításokkal folytonos lánczolatban szelve át a románságot, két részre osztja annak tömegét.

"A románság e terűleten a mohácsi vésztől az erdélyi fejedelemség megszűntéig eltelt időben emelkedett többségre. A török és tatár pusztítások az eredeti magyar lakosságot idő folytán rendkivűl meggyérítették s e miatt a földesurak az országba mind beljebb húzódó románságot letelepítették üresen maradt jobbágy-telkeikre, hogy azok míveletlenűl ne maradjanak. A félig nomád román paraszt ez időben szaporodott el és lett helyhez kötött jobbágygyá. A magyarság e terűleten a városokban maradt meg, egyebütt pedig nagyobb nyelvszigetekként, a hol részint a Székelyföldről, részint a Magyarországból hozott telepesekkel megerősítve fejlődhetett tovább.

A népéletnek azt az államföntartó szerepét, melyet a Székelyföldön a nép egyeteme teljesített, itt a városi magyar polgárság és a falvakon nagyszámmal lakó magyar nemesség vitte. Kolozsvár, Gyula-Fehérvár, Nagy-Enyed, Torda, Deés, stb. középpontjai e vidékeken a magyar életnek. A nagy számú nemesség a városok falain kivűl is megőrizte a közélet kizárólagos magyar jellegét. E két tényező hatása alatt az erdélyi közélet még a nemzeti szellem hanyatlásának legszomorúbb korszakában, a XVIII. században is magyarosabb jellemű volt, mint Magyarország más részeiben."

[link]

"A trianoni békénél a történelmi jogot vették figyelembe. Megcáfoltuk. "

[link] Érdekes hogy itt Basescu nem a mai etnikai jogokra hivatkozik hanem arra hogy egykor Nagy-Románia volt.

[link]

Várj kitalálom ez is valami szélsőjobbos tákolmány ugye?

Hagyj másoljak be egy írást tudom hogyha csak belinkelem akkor else olvasod vagy csak lesz@rod.

Az a határ, amelyet az oláhok az Alföld irányában követelnek, földrajzi szempontból a legsajátságosabbak egyike. Nincs reá példa a történelemben, hogy az országhatárok úgy alakultak volna, hogy valamely magasan fekvő medence a mélyebben fekvő szomszédállamtól olyan határral választassék el, amely a hegységen túl, az Alföldön, a hegység lábánál vonul. A síkság felé ereszkedő hegységek lejtői mindig a síkság népességének jutottak. Ez a dolgok természetes rendje, minden olyan törekvés, amely ezzel ellentétben van, csak arra jó, hogy zavart és visszás helyzetet teremtsen.

Jegyzékeink már kellőképpen kifejtették, mennyire lehetetlen dolog Erdélynek és az Alföld követelt részeinek Romániához való csatolása. Itt csak azt a képtelenséget akarjuk kiemelni, hogy a «Romania Mare»-nak minden oldalról természetellenes határai lesznek, minthogy Bulgária felé sem helyes földrajzi határ a Duna.

Az eddigi határ ellenben, amely a terület három részét választja el, t. i. a Kárpátokon túl fekvő síkságot, az erdélyi medencét és az Alföldtől elszakított területeket, annyira természetes, hogy jobbat már nem is lehetne találni. A Keleti és főleg a Déli-Kárpátok oly magasak és olyan szélesek s annyira lakatlanok, hogy ennél jobb elválasztó határt képzelni sem lehet két állam között.

Mi lesz a sorsa olyan államnak, amelyet a szomszédjaitól képtelen és földrajzilag indokolatlan határok választanak el, de amelynek belső részei között áthághatatlan falak emelkednek s csak egyes helyeken, távol egymástól akadnak rajta közlekedő utak?

Ilyen alkotású államot eddig nem ismert a történelem, mert a természetes fejlődés nem hoz létre ilyeneket. Ilyen államot csak a kérlelhetetlen földrajzi törvények sutbadobásával lehet összetákolni.

Az ilyen országnak nagyon múló jövője van és végzetszerűen fel kell oszlania.

A magyar határok tökéletességét ezeréves múlt igazolta, míg egyetlen pillantás az új Nagyrománia térképére, meggyőz bennünket rossz határairól.

Az oláhoknak nincs történeti joguk Erdélyhez, mert ennek a területnek őslakói nem oláhok voltak.

Hivatkozni akarunk néhány kétségtelen földrajzi bizonyságra:

1. Tudjuk, hogy a bronzkorban sok halastó volt Erdélyben. Ezek még a fejedelmek idejében is Erdély fontos jövedelmi forrásai voltak. Ki lehet mutatni több ezer ilyen halastó kétségtelen nyomát.

Ha ezek a tavak már a bronzkorban megvoltak, nem a magyarok kezdték azoknak létesítését, hanem kétségkívül valamelyik primitív népfaj. Talán az oláhok? — mondhatná valaki.

Tudnivaló azonban, hogy az oláh nyelvnek nincs kifejezése a halastó fogalomra s hogy még Romániának románnyelvű törvényeiben is «Halasteû», azaz elferdített magyar néven szerepelt. Az oláhok tehát kétségkívül a magyaroktól tanulták el a halastó kifejezést.

2. Az erdélyi medence dombvidékén a mezőgazdaság csak a terraszos művelés útján lehetséges. A hegyoldalokon látható terraszos földmívelést csak a magyar és a szász vidékeken látjuk. A régi terraszok legnagyobb része azonban ma legelő, ahol a marha alig talál valami sovány táplálékot, mert az oláhok kiszárították vagy elhanyagolták a halastavakat. A legelő állatoknak nincs természetes itatójuk s így a legelők hasznavehetetlenné váltak.

Itt feltétlenül változás történt a földmívelés módszereiben.

A terraszos kultúrát használó, halastavakat teremtő nép helyébe alacsonyabb műveltségű pásztor-nép lépett. Ez a változás azonban csak a fejedelmek korának végefelé történhetett, minthogy Erdély hatalmának és fényének elhalványodását a gazdasági hanyatlás okozta.

Melyik volt ez az alantas műveltségű pásztornép, amely a fejedelmek idején vándorolt be, lassanként elpusztította a halastavakat, a hegyoldal terraszait, s kezdetleges ekéjével szántja a régi terraszokat?

Azt hisszük, kétségtelen, hogy ez a régi kultúrát leromboló, bevándorló nép nem lehetett más, mint az oláh.

3. Általánosan ismeretes, hogy az oláhok Erdélyben ma is nagyon kezdetleges viszonyok közt élnek. Oláh kovács nincs, gyakran fát és követ használnak ott, ahol mi vasat alkalmazunk. Kovácsaik rendszerint cigányok. Ezek sok tekintetben civilizáltabbak, mint a hegylakó oláhok. Azonban a magyarok bejövetelekor Erdélyben olyan nép lakott, amely nagyon ügyes volt a bronz és a vas feldolgozásában és fejlett ipara volt.

Lehetetlen feltenni, hogy ez az ősi faj teljesen elfelejtette volna ezeket a képességeit.

Azokat utódaik, a magyarok örökölték tőlük s be is olvasztották fajukba az őslakókat. Az oláhok csak később jöttek s magukkal hozták alacsony, elmaradt kultúrájukat, amely alig ér fel a kőkorszak műveltségével.

4. Az erdélyi hegyvidéken a művelésre alkalmas területek neve szláv eredetű s csak a csúcsok és magas hegységek vidékein találunk valódi oláh neveket.

A magyarok bejövetelekor tehát a medencében szükségképpen szláv törzsek laktak, a székelyek kivételével, mert ezek avar eredetűek.

Úgy látszik, ezeket a törzseket a magyarság teljesen beolvasztotta.

Kimutattuk részletes adatokkal, hogy Erdélynek Romániához való csatolását néprajzi szempontok sem igazolják s azt is bebizonyítottuk, hogy annektálása esetén még sokkal hátrányosabb összetételű ország keletkeznék, mint amilyen Magyarország volt.

A békeértekezlet célja az, hogy Erdélyt oláh fennhatóság alá helyezze és hogy az elszakított területek magyar és szász népességének tág önkormányzatot biztosítson. Nem volna-e igazságosabb, ha Magyarországra bíznák, hogy az oláh népességnek adjon ilyen széleskörű autonómiát? Így mindenki nyerne és egy nemzet érdeke sem szenvedne sérelmet.

Vajon nem ez volna-e az egyetlen mód a tartós béke biztosítására?

Lehetetlen az Alföld mentén húzódó határvonalat földrajzi szempontból elfogadhatóvá tenni.

Elvág falukat a saját községi birtokaitól, vasúti állomásokat attól a területtől, amely forgalmukat biztosítja. Nagy, régi, virágzó helységeket attól a közlekedő úttól, amelynek létüket köszönhetik.

Elválasztja a folyókat azoktól a völgyektől, amelyek az Alföldre vezetnek. Tönkreteszi az Alföld felé ereszkedő lejtők gazdasági életét.

Az Alföldre nyíló völgyek torkolatában nagy, virágzó magyar városok vannak: Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad, Temesvár. Ezek mind a különböző termelésű területek, az Alföld és a hegyvidék határvonalán keletkeztek. Azon a vonalon, amelyet a tudomány vásárvonalnak nevez, amelyet a hegységből jövő utak osztanak szakaszokra. Éppen kedvező fekvésükben van az említett városok gazdagságának titka, mert ezeken a helyeken történik a két különböző terület termékeinek kicserélésére.

Ha ezt a két területet politikai határ választaná el, ezek a városok feltétlenül tönkremennének.

Az új határ stratégiai szempontból Romániának akarta biztosítani az arad-nagyvárad-szatmári vasútvonalat. Ez különben az egyetlen célja az Alföld keskeny szélére való igényüknek, másképp nem is lehetne igazolni ezt a határvonalat.

Az oláhoknak semmi történeti vagy néprajzi igényük nincsen Erdélyre, de még kevésbé lehet igényük a hegység külső lejtőjére és az Alföld szegélyére, amint az számtalan adattal bizonyítható.

A honfoglalás idejében Szatmár vármegye lakossága szláv volt. A megye területén már a XII. században különböző magyar főúri birtokok voltak. Ezeknek magyar neve volt. Később német telepítések kezdődtek, végre a XIV. század végén elkezdődik az oláhok bevándorlása.

Ezek előbb az Avasról szálltak alá, azután dél felől is érkeztek. Mindamellett minden községben ma is inkább találjuk római katolikus, mint görög katolikus vagy görögkeleti egyház nyomát.

Biztos adataink vannak a következőkre nézve: Orpa község már 1928-ban az Apa-nemzetség birtoka. Avasújfalu, Felsőfalu, Vámfalva, Újváros már a Hunyadiak idején s a törökök pusztításai után is ezen a néven szerepelnek. Batizt és Batizvasvárit 1369 után mint teljesen magyar községeket említik, éppúgy, mint Domahidát a XIV. század után és Erdődöt a XII. század óta.

Felsőbánya német települését IV. Béla idején alapították, Gencs 1332-ben, Királydaróc (Sólymos) 1217-ben, Laczfalu 1628-ban. Magyarkékes 1628-ban, Mezőpetri 1316-ban, Misztmogyoród a XVII. században már magyar helységek voltak.

Ez utóbbit a XVII. században elpusztították, temploma tovább is a magyaroké maradt 1815-ig.

Misztótfalu jegyzőkönyveit 1595 óta magyar nyelven vezetik.

Nagybánya és környéke 1231-ben még lakatlan terület volt, de már I. Imre idejében a hozzátartozó erdőknek magyar nevük volt. (Kékes, Fentés.) IV. Béla német bányászokat telepített ide. 1329-ben már város: Asszonypataka néven. 1347-ben már maga választhatta lelkészét (nem pópáját!). A reformáció idején magyarok telepedtek ide s csakhamar magukba olvasztották a német bányászokat.

Az első oláh templomot csak 1771-ben építették. 1785-ben csak 120 görög katolikus család lakott a városban.

Nagykároly vidékén a dunántúli Kaplony-nemzetség 1334-ben telepedett le, temploma még 1080-ból való.

Nagymajtényban már 1567-ben volt református prépostság.

Nagykolcs és Kiskolcs már 1267-ben mint magyar városok szerepelnek, Szaniszló pedig 1306 óta.

Szatmárnémeti Szent István korából való német település. Az 1575-ből való egyházi statisztika még nem említ oláhokat. Az oláhok csak 1805-ben alapítottak itt templomot. A «Szatmári» névről azt állítják, hogy Zarrathy főispán nevéből ered (1769). Ez súlyos tévedés, mert a város lakóit 1230-ból való szabadságlevelük levelük «Theotonici de Zathmar» néven említi. A tévedés valószínűleg onnan ered, hogy az ősrégi magyar Szakmár nevet hibásan írták. Hasonló helynév van az Ural hegységben és Pestvármegyében is.

A XV. században a vármegyében a következő helyneveket találjuk: Csenger környékén: Angyalos, Bagos, Becs, Jánosi, Komlód, Tyúkod, Újfalu, stb. Károly vidékén: Csalános, Csomaköz, Fény, Petri, Pórtelek, Szentmiklós, stb. Szatmár körül: Hódos, Homok, Kolcs, Pálfalva, Sár, Sástelke, Szárazberek, Szentmárton, Szigettelek, stb. Németihez tartozik: Ágnémeti, Szemeretelke, Erdőd. Meggyes közelében: Adorján, Apa, Magasmarth, Sárköz, stb. Asszonypataka (ma Nagybánya) vidékén: Borpatak, Erdőszáda, Feketefalu, Láposbánya, Lénárdfalu, Sándorfalva, Tőkés, stb.

Bányák neve: Misztbánya, Sárgabánya, Feketebánya, Láposbánya, stb. Említsük még Béltelek, Gyarmat, Majtény, Felsőbánya városokat és Abaháza, Almás, Alsó-Ököritó, Apácafalu, Apáti, Avas, Bánfalva, Borhida, Feketepatak, Felsőfalu, Győrtelek, Hodász, Homoród, Istvándi, Kékes, Kolbászfalva, Körtvélyes, Magasliget, Méhtelek, Monyorós, Őr, stb. községeket.

Mind tősgyökeres magyar nevek, egyetlenegy oláh helynevet sem találunk kútfőinkben.

Bihar vármegyét 1715—1720 között szabadították fel a rettenetes török iga alól. Még 1717-ben is voltak török betörések. A támadók elpusztították az egész vidéket. A pusztulás különösen az Alföldön volt nagy. Az oláh bevándorlás már ekkor kezdődött, nagy erővel. Kevés község volt ment ilyen jövevényektől (advena). Ez a bevándorló nép kóbor életet élt, mindenáron vándorolni akart.

1720-ban a vármegye feliratában panaszkodik az oláh település bizonytalansága miatt, (Hic cottus ex advenis plerumque transylvanicis et colonis constans) és attól fél, hogy ha adóval sújtanák ezt a népet, visszahúzódnék Erdélybe, vagy a Temesi bánságba.

A Váradi Regestrum-ban még egyetlen oláh név sincsen. De bizonyítja a vármegye magyar jellegét a sok XIV. századból való magyar helységnév is. Idézzük ezekből a következőket:

Margitta környékén: Akor, Bárdfalva, Csőtelek, Kéc, Keresztur, Luki, Széltarló, Szunyogd, Terebes, Várviz, stb.

Mezőtelegd körül: Almásszeg, Czéczke, Jenő, Sonkolyos, Szabolcs, Újlak, stb.

Széplak közelében: Győrös, Körév, stb.

Élesd vidékén: Báród, Lugos, Rév, stb.

Sólyomkő várának tartozékai (Élesdtől északra) 1458-ban: Sólyomkő, Tóti, Sánci, Szentlázár, Poklostelke, Almaszeg, Magyar-Lugos, Élesd, Rév, Bánlaka.

Belényes környékén: Széplak, Bél, a két Hódos, Négerfalva, Remete, Sólymos, Sonkolyos, Szentmiklós, Újlak, stb.

Nagyszalonta körül: Cséffa, Kölesár, Árpád, Atyás, Baj, Barnó, Bátor, Geszt, Hosszú-Aszó, Ivánd, Jánosd, Madarász, Marcelháza, Méhkerék, Panasz, Páta, Péter-háza, Vásári, stb.

Kereszeg várának tartozékai (a Sebes-Kőrös közelében) 1396-ban: Cséfa, Pankota, Tamási, Vásári, Besenyő, Berek-Beszermény, Nagybeszermény, Tölgykeréke, Darvas, Károly, Szent-Katalania, Asszonyfalva, Ivánd, Új-Tóti, Ó-Tóti, Komáti, Ó-Eszt, Új-Eszt, Félegyháza, Méhész, Szentiván, Apáti, Orosztelek, Vásárhely, stb.

Nagyvárad körül: Ábrámháza, Almamező, Almás, Alpár, Árthánd, Battyán, Csatár, Eszénytelek, Gyéres, Harsány, Hódos, Kér, Kovácsi, Malomsziget, Mária, Megyer, Medgyes, Méhes, Mindszent, Nyárszeg, Pelbárthida, Szakál, Szántó, Székelytelek, Szentandrás, Szőllős, stb.

A régi Zaránd vármegye a mai Arad vármegye északi részéből és Hunyad vármegyének Fehér-Kőrös vidéki részeiből állott. Ebben a megyében a következő — már a XIV. században ismert — magyar helyneveket említjük:

Kevermes vidékén: Borzástelek, Tégláshalom. Kisjenő körül: Ágya, Apáti, Bökény, Csente, Cserépegyház, Erdőhegy, Kér, Miske, Székudvar, Talpasmező, Vadász. — Simánd környékén: Apár, Kávás, Királyi, Lőkösegyháza, Szederkény, Szentgyörgy, Szentmárton, Tövisegyháza, Varsány, stb. — Pankota közelében: Siklós, Szőllős, Szentesháza, stb.

Világos körül: Almás, Aranyág, Bernolt, Bogdánfalva, Ferencfalva, Kereki, Magyar, stb.

Egregy (ma Agrisk) várának tartozékai: Felsőegregy, Csucsa, Kázmér, Csumótelke, három Siklós, Fejéregyház, két Dombpapfalva, stb.

Borosjenő környékén: Aldófalva, Apa, Ároki, Bökény, Feltót, Gyarmat, Hódos, stb.

Világos vidékén: Kovácsi, Görcsöny, Kasza, stb.

Radna körül: Pálülése, Szentandrás, Szentiván, Szombathely, stb.

Lippa tájékán: Hidegfő, Hosszúaszó-Keszi, Kutfő-Sárszó, Tófája, Sólymos, Váralja, stb.

A Maros partján és a folyó közelében: Manyorós, Pongráczfalva, Vesszőváradja (ma Tótvárad). Ezek környékén: Kiskövesd, Nagykövesd, Gyulatő, Kápolnás, Gyula, Szarvaság, Halálos, Pernyefalva, stb.

Ez a terület a magyar történelem legnevezetesebb eseményeinek volt színhelye. Itt folyt patakokban a magyar vér a nemzet szabadságáért és függetlenségéért. A haza védelmében soha sem szerepeltek oláhok, mert el kell ismerni, hogy ők csak a legutóbbi századokban telepedtek le az országban, amikor a törökök nyomták őket s főleg, amikor a Habsburgok lemondván Románia belső pacifikálásáról, a török uralom ismét elkezdődött. (Belgrádi béke. 1739.)

De nincsen néprajzi joguk sem ahhoz a vidékhez, mert azon a területen, amelyet a közölt határ el akar szakítani, 1910-ben 5,535.000 lélek lakott s ezeknek csak fele, 2,836.000 (51.2%) volt oláh, a többi 1,879.000 magyar (34%) és 573.000 német között oszlott meg.

A hegység lábától a követelt határig terjedő területen csak 512,000 lélek él s ezek közül csak 129.300 román, vagyis csupán 25.3%. Még ha a határt Máramarosszigettől a Sebes-Kőrösig a vízválasztó vonalon, azaz a hegységek gerincén vonnák is meg, akkor is a követelt határ és a vízválasztóvonal között fekvő területen csak 36.2% lenne az oláhság számaránya.

Az oláhok tehát még ezen a zónán sem hivatkozhatnak etnográfiai jogokra.

Az új határ a következő városokat vágja el Magyarországtól:

Népesség magyarok oláhok száma:

Máramarossziget 21.370 17.542 2.001

Felsőbánya 4.422 4.149 230

Nagybánya 12.877 9.992 2.677

Zilah 8.062 7.477 529

Nagyvárad 64.169 58.421 3.604

Ezektől nyugatra feküsznek Szilágysomlyó, Szatmárnémeti és Nagykároly még tősgyökeresebb magyar városok. Hol van hát az «etnográfiai elv?».

NagyváradtóI délre az oláhok még nagyobb mértékben törekednek magyar területek elszakítására. Az Alföldnek ezen a követelt részén 1,108.000 lélek lakik, s ezek közt csak 29.4% oláh, a többi megoszlik főleg magyarok (37.3%), németek (22.2%) és tótok (5.1%) között. Milyen néprajzi alapon épül tehát ez a követelés? A követelések alaptalansága leginkább a városokban válik nyilvánvalóvá:

Ezek közül

Népesség száma: magyar oláh

Arad 61.166 46.085 10.278

Temesvár 72.555 28.552 7.566

Nem kétségbeejtő-e elgondolni, hogy minden jog és igazság ellenére, mennyi magyart hajtanak saját ezeréves földjén alacsonyabb műveltségű, balkáni nép igájába?!

Az oláh követeléseket tehát nem igazolják sem néprajzi, sem kulturális szempontok.

Gazdasági szempontból ennek a területnek elszakítása hazánkra nézve valóságos katasztrófa lenne. Az új határ mindenekelőtt elszakítaná árvízvédelmi berendezéseinket.

A demarkációs vonallal elvágott hegyvidéki vármegyék közül lássuk először Szilágy vármegyét.

Ez nagyon régi magyar település, s a török hódoltság előtt majdnem kizárólag magyar faj lakta.

A honfoglaló magyarok a hiteles adatok szerint a területen avar uralom alatt álló szlávokat találtak. Azonnal elfoglalták az egész területet. Tasnád neve pl. Tasnád vezér nevével egy.

A vármegyén végigvonult a Désaknáról kiinduló híres «só-út». Ez út nevéből lett Szolnok, a Tiszán való átkelőhely és a vármegye neve.

Ezt az utat székelyek őrizték, vagyis a sószék őrei. Szolnok (Zolnuk vagy Zolnik) szláv eredetű szó, sóraktárat vagy sótisztet jelent.

A «szék» vámhivatal volt. Diósad, Kusaly, Erked, Szeér, Sámson, Mocsolya, Kirva és Zovány, valamint a Zilah mellett fekvő őrhely községek őrzik a székely telepek emlékét.

Egy 1282-ből való oklevél említi az országútat, amely a Szamos mentén vezet Erdélybe. Valószínűleg ez volt a híres «sóút». Béla király névtelen jegyzője Zilah városát telepnek mondja.

Kilenc nemes faluról tudunk a «Meszes» kapuja és a Köődi-szoros közötti területen.

E falvak lakói már az Árpádok alatt határ- és vámőrök voltak, soknak közülök «Székely» volt a neve.

Az oláhok letelepedése ezen a vidéken csak az Anjouk korával kezdődik. Zilah környékén és a Meszes kapujánál 1320 körül még nincsenek oláhok. A XVII. században még sok virágzó református község volt a vármegyében. Az oláhok bevándorlása a XVIII. században is tart.

A Hunyadiak korából való kútfőink a következő helyneveket tartalmazzák: Kraszna megyében: Domoszló, Kálóztelek, stb. Kémer környékén: Nagyfalu, Bagos, Barla, Etyüs, Győrtelek, Gyümölcsénes, Halmos, Hosszúaszó, Kőröstelek, Monyoród, Paptelke, Szék, Újvágás, stb. — Szilágysomlyó vidékén: Bagolyfalva, Bántelke, Boronamező, Horváti, Perje, Petenye-falva, stb. — Kraszna körül: Egrespataka, Nyárló, stb. — Zilah közelében: azonkívül Alsó-Gyümölcsénes, Alsónyárló, Bagolyháza, Bélmező, Csálpataka, Detreháza, Füzes, Mikóháza, Pálvára, Regfalva, Somos, Szentkeresztfa, Tormafalva, Tótfalva, Újlak, Váralja, stb. és Középszolnok vármegyében: Balázsháza, Hatvan, Kiszi, Orbó, Szkácsi, Szilvás, stb.

Tasnád vidékén: Keresztúr, Solymos, Szentkirály, Zilah közelében (lásd a vármegye másik felét) Apácza, Győrtelek, Lele, Sándorháza, stb. — Hadad körül: Bősháza, Désháza, Gyulakita, Nagyszeg, Széplak, stb.

Csehi tájékán: Kővár vára a Lápos balpartján állott, Butyásza falu közelében. Ehhez a várhoz 1405-ben a következő helységek tartoztak: Nyékfalva, Berkesz, Magyar-Lápos, Tótfalu, Csehimagyar Remete, Kovács, Körtvélyes, Kovácsfalva, Kékes, Szakállasfalva, Aranyos, Hidegkút, Hosszúfalva, Lukácsfalva, Magasfalva, Fejérszék, Tölgyes, Somkút, Fejérfalva, Körtvélyes, Bábafalva, Somos, Győrtelek. Azonkívül a varmegyében lévő egyéb helységek: Aranyosmező, Aranyos, Aranyosalja, Bartavölgy, Bideskút, Csalános, Fejérszék, Hidvég, Hosszúmező, Katalinfalv, Kecskefalva, Kövesd, Koőácsfalva, Kő, Körtvélyes, Mosóbánya, Monostorpatak, Ököritó, Örményes, Paptelek, Vadászfalva, stb.

Ezek a helységnevek mind előfordulnak okmányainkban és kétségtelenül igazolják, hogy a vármegye legnagyobb részét magyarok lakták. Az okiratban nem fordulnak elő oláh helységnevek.

A Pragmatica sanctio idején megejtett összeírás szerint Középszolnok vármegye népességének 72.64%-a magyar volt és 27.17%-a oláh. Még kedvezőbb volt az arány Kraszna vármegyében (76.72% magyar és 22.46% oláh). Ebből is következik, hogy az oláhság ipari megerősödése csak ebben a korszakban kezdődik.

Valóban, Szilágy vármegyét semmi jogos címen nem lehet Romániához csatolni. A népesség eloszlásának aránya, az óriási különbség magyarok és oláhok között szellemi téren, a városok tisztán magyar jellege, medencéinek belső összeköttetése a Nagyalfölddel, a szoros gazdasági vonatkozások és a történeti jog mind amellett szólnak, hogy Szilágy vármegyét csak erőszakkal lehet elszakítani Magyarországtól.

Az Arad vármegyére vonatkozó történeti adatok tanúsága szerint ennek a területnek azelőtt határozottan magyar jellege volt. Eloláhosodása csak a XVII. században kezdődött.

Arad vármegyére vonatkozó legfontosabb történeti adataink a következők: A honfoglalást közvetlenül megelőző időben a megyében avar és szláv törzsek laktak. A XI. században az egész területet elfoglalták a magyarok. A vármegye mai területének keleti fele régebben Zaránd vármegyéhez tartozott. Ezt a honfoglalás kezdetén Velek törzsfőnök kapta. Arad városa megerősített hely volt s már Szent István korában prépostság székhelye. 1136-ban országgyűlést hívtak itt egybe. Ez bizonyára nem itt történt volna, ha ezt a területet idegenek lakják, nem pedig Szent István alatt megtérített római katolikusok.

Be van bizonyítva, hogy a Maros völgyének legelső népességét Szent Gellért püspök és szerzetesei térítették a keresztény hitre. Ezek az őslakók nem oláhok voltak, mert ha lettek volna oláhok ez időben Magyarországon, a római katolikus vallást vették volna fel, mint a többi néptörzs.

Ennek a területnek őslakói szlávok és avarok voltak, s könnyű volt őket a római katolikus vallásra téríteni. Nem valószínű, hogy a «rómaiak utódai» ellenszegültek volna s a király határozott tilalma ellenére a görögkeleti vallást vették volna fel.

Arad vármegye első prépostját még Szent Gellért nevezte ki. Az errevonatkozó oklevél megemlíti, hogy ez a főpap idegen létére beszélt magyarul. Ha ezen a területen oláhok laktak volna, Szent Gellért bizonyára oláhul beszélő embert küldött volna közéjük. A vármegye népességének magyar voltát eléggé bizonyítják a következő helységnevek:

Gyorok (1135), Mikelaka (1135), Ibéd (1136), Szabadhely Szombathely néven (1135), Apa (1214), Egregy (1214), Vadász (1214), Apáti (1219), Elek (1232), Gyarmat (1241), Ágya (1241), Nadab (1214), Miske (1249), Féregyháza (Fejéregyháza 1256), Székudvar (1299), Dézna (vár, Dernye néven (1318), Nagyzerénd (1326), Kurtakéz (Kéz 1332), Gyarmati (1332), Somoskesz (1332-ben Sámolykeszi), Újarad (1333 előtt Apácza)."

Kuvinban már 1333-ban volt plébánia s a falut akkor «Kő»-nek hívták. Kerülős (plébániája 1334-ből), Sikula (plébániája 1334-ből), Ókomlós (plébániája 1334-ből), Perül (1337) az oklevelekben Perő néven található. Petizsnek 1337-ben Petercse volt a neve. Kisjenő (1338), Barakony (1344), Lábrány (1349), Kiszindia (1350-ben Keszend), Mácsa (1380), Jarkos (1379), Almás (1384), Csigerfalva (1387), Erdőhegy (1349), Csintye (1396-ban Csente).

Világosra csak a tatárjárás után, 1441-ben kerültek az első oláh települők. Brosztur (1560-ban Borosd), Boncsesd már 1464-ben Boncsfalva néven szerepel s oláh települői csak 1602 óta vannak. Feketetónak már 1337-ben ez a neve, 1479 óta Baltanyágnak nevezik. Bányafalvát 1445 óta ismerjük ezen a néven, 1510 óta Banyesdnek hívják. Hontesérből (1445) 1464 után Honczisor, Honttőből (1445) 1519 után Gurahonz lett.

Arad vármegyének a XV. században 392 községe volt. Ezektől 276 kétségtelenül magyar nevű, 110 szláv és csak 6 oláh. Ezek is csak a magyar neveik fordításai, vagy eloláhosított alakjai.

A régi Zaránd vármegye XV. századból való 442 helységneve közül 376 magyar, 70 szláv és 6 tiszta oláh.

Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy a XV. és XVI. században a mai Arad vármegye német és oláh vidékeit nagyrészt magyarok lakták.

A XV. század elején kezdődik ebben a vármegyében a törökök elől menekülő szerbek bevándorlása. Később, a XVII. század folyamán a magyar községek kezdenek eloláhosodni. Nagyon jól tudjuk, és hiteles kútfőink vannak annak bizonyítására, hogy a Hunyadiak idejében Arad vármegye közgyűlésének magyar volt a hivatalos nyelve s alig lehet ebben az időben olyan lelkészt találni, akinek ne magyar neve volna.

A templomokban magyarul énekeltek.

Az oláhok az erdélyi medence hegyvidékének művelhető területére tehát csak jóval később vándoroltak be. Az egész erdélyi medencében sehol sem foglalkoznak iparral. Az oláh nép csak a magas-hegyvidéki iparban járatos: a fafaragásban, a faedény- és eszközgyártásban, a sajtkészítésben s mindezekben a legkezdetlegesebb módszerekkel él.

A medencének azokban a részeiben, ahol a magyarság megmaradt (Kalotaszeg, Aranyosszék, Székelyföld, stb.) vagy ahol a szászok megőrizték régi tradíciókat, a terraszos földmívelés és itt-ott a halastavak és az ipar fennmaradtak. Az oláhok igen szerény igényeit vastárgyakban cigánykovácsok elégítik ki.

A medence városainak építésmódja kétségtelenné teszi, hogy ezeket a X—XIV. században nem görögkeleti, hanem a római katolikus egyházhoz tartozó magyar és német nép lakta. A román vagy a csúcsíves korból származó nagyszerű templomok, kolostorok és középületek tanúskodnak erről. Kolozsvárott a nagyszabású Szent Mihály csúcsíves székesegyház a város főterén, a gótstílusú kálvinista templom, a franciskánusok sajátságos gótízlésű rendháza beszédes bizonyságai a magyar uralomnak a szóbanforgó századokban. Sem a brassói gótikus fekete templom, sem a gyulafehérvári románstílű székesegyház nem hódolnak a görögkeleti egyház bizánci ízlésének.

A rómaiak korának egész sereg építészeti maradványa van az erdélyi medencében, de sehol nyomát sem találni a római kultúra újabb maradványainak, mert hiszen ez a kultúra megszűnt. Azok a népek, amelyeket a rómaiak leigáztak, régen eltűntek a rómaikkal együtt, éppúgy, mint Pannóniában. Utánuk valószínűleg szláv népek özönlötték el a medencét, erre mutat a sok szláv helynév. De ugyanakkor megjelentek az avarok, a székelyek ősei és később a magyarok. Ezek a később behívott németekkel együtt benépesítették a lakatlan területeket (desertum).

Éppen azokon a helyeken, ahol a török elől menekülő oláhok védelmet kerestek Erdélyben, erősödött meg a németség a legnagyobb mértékben. Sok emléke van itt a német lovagrend, a szászok és magyarok kultúraterjesztő munkásságának. (Törcsvár, Kerczi apátság, Segesvár, Medgyes, Vajdahunyad vára, stb.)

Lehetetlen, hogy pártatlan történetíró, egy pillantást vetve Erdély műemlékeire és ásatásaira, ne fogja fel azonnal, hogy Erdély területén a népvándorlás kora és a középkor kezdete óta semmi nyoma sincs dák, oláh vagy bizánci kultúrának és hogy a vidék fejlett kultúrája kizárólag magyar vagy szász eredetű.

Prágának egyik főterét Szent György szobra díszíti, bele van vésve a kolozsvári származású magyar mester neve.

Az erdélyi ékszerkészítés, ipar és kereskedelem európai színvonalon állottak. A mezőgazdaság mindig virágzott.

Az erdélyi bortermelésnek és almatermesztésnek európai híre volt s almafajait az egész világon páratlannak tartják.

Ennek a magasfokú kultúrának és fejlett mezőgazdaságnak köszönhette az erdélyi fejedelemség tekintélyét és hatalmát a török világ idejében. Azonban ennek a kornak a szenvedései mint másutt, itt is nagyon megfogyasztották a magyarság számát. Ekkor jött el az ideje a nagyarányú oláh bevándorlásnak. Ezeket a törökök üldözték. Erről a bevándorlásról hiteles és részletes adataink vannak.

A terraszos szántóföldeket az oláhok feldúlták, az ipar és a kereskedelem lehanyatlott, a bevándorlók nyomában járt az ínség, a piszok s a kőkorszakra emlékeztető, kezdetleges műveltség.

Ettől kezdve a görögkeleti egyház keleti, bizánci vonásai vegyülnek bele a csúcsíves építészet műemlékének nemes környezetébe. Az egységes alapon épült német vagy tisztán magyar jellegű városokat nyomorúságos kunyhók vették körül s Erdély egész képe lényegesen megváltozott.

Elég a helyneveket tanulmányozni, hogy meggyőződjünk róla, hogy a medence legnagyobb részét, mint első települő, a magyar nép lakta.

1445-ben nagyon sok Kolozs vármegyében használatos családnevet ismerünk: Szondi, Vas, Veres, Csákán, Torkos, Szalonnás, Kluzsvári, Ábrán, Virágos, Sóvágó, Fekete, stb. Mind magyar nevek. Ismerünk ugyancsak nagyszámú kolozsvári vezetéknevet (XV.. század), egytől-egyig magyarok vagy németek, oláh egy sincs közöttük. Ilyenek: Német, Bogár, Springaus, Schleffer, Kismester, Tollas, Csapai, Bertram, Geréb, Hegedes, Hertel, Hós, Tatár, stb.

Az oklevelek a Hunyadiak korából a következő Kolozs- és Kolozsvárkörnyéki helységneveket említik: Szovát, Ajtón, Apáthida, Arankut, Bács, Őr, Papfalva, Pata, Sólyomtelke, Szamosfalva, Rőd, Topa, Tótfalu, Vajdakamarás, Köblös, Lomb, Máriatelke, stb.

Gyula körül: Egerbegy, Hidegszamos, Révszamos, stb. — Torda körül: Bánabikk, Méhes, Rákos, Szentlászló, stb. — Mocs szomszédságában: Bekernyes, Csehtelke, Gyéres, Kesző, Lompért, stb. — Teke körül: Akna, Budatelke, Erked, Füzeskút, Harasztos, Ida, Komlód, Kozmatelke, Ludvég, Oroszfája, Sólymos, Szentösháza, Szilvás, stb. — Szászrégen környékén: Faragó, Köbölkút, Nyulas, Ölves, Répafalva, Szentandrás, Újlak, stb.

Azonkívül még a következő helységneveket találjuk a vármegyében: Andrásháza, Asszonyfalva, Barbátfalva, Buda, Eperjes, Feketetelök, Komlós, Lapupatak, Monor, Nádas, Nyárló, Nyires, Saság, Tiburcztelke, Vásárhely, Örményes ,stb.

Torda vármegyében (a mai Torda-Aranyos és Maros-Torda vármegyében) a Hunyadiak korában csak magyar telepeket találunk. Toroczkó régi bányász-telepedés, de ma tökéletesen magyarrá lett. A népviselet mégis első pillanatra elárulja a népesség német származását.

1473-ból a következő családneveket ismerjük: Tót, Eckharth, Kaskető, Barta, Katona, Józsa, Fekete, Gendel, Hajnal, Angel, Göbel, Faber, stb. Torda lakói is mind magyarok: Czombol, Balog, Pogán, Csákán, Szabó, Randa, Szőcs, Tolvaj, Fodor, Mátyási, Ötvös, Vécsi, Vecsétes, Jó, Tordai, Mézes, Csecs, Makrai, stb.

Torda környékéről való helységnevek a Hunyadiak korából: Aklos, Asszonyfalva, Baromlak, Berkos, Bulcs, Detreh, Egres, Egerbegy, Espánlaka, File, Hadrév, Hagymás, Ivánfalva, Kékbik, Királytelke, Pettend, Szilvás, Tóhát, Tur, Vajdaszeg, stb.

Marosvásárhely tájékán: Benk, Csanád, Egerszeg, Felsőjára, Gernyeszeg, Majos, Nebáncs, Néma, Póka, Sárpatak, Szederjes, Szentgyörgy, stb. — Szászrégen környékén: Abafája, Adrián, Almás, Disznójó, Enyed, Hétbik, Holtmaros, Kencses, Körtvélyfája, Kövesd, Liget, Monyoró, Nádasd, Radnótfája, Szakál, Telek, Toldalag, Unoka, Veresszék, stb.

Egyéb helységnevek a vármegyében: Ebes, Egres, Farkaslaka, Filbes, Gerbenes, Görgőd, Kapus, Kerestelke, Lőrincztelke, Mindszent, Oroszfalu, Pete, Réd, Remete, Sóspatak, Szelveszter, Urkonfalva, Zamárkút, stb.

Sőt az Érchegységben sem találunk, még a Hunyadiak korában is, mást, mint magyar helységneveket. Így Buttyán környékén: Almás, Bonczafalva, Ferecsfalva, Kőszent, stb. — Nagyhalmány körül: Báltfalva, Bodjafalva, Borosd, Ivánfalva, Szakács, Tisza, Újfalu, Utfalu, Zöldesfalu, stb.

Keresbánya (régi neve Altumburgh) vidékén: Balázsfalva, Bertenfalva, Barkásfalva, Bulcsfalva, Gyönkfalva, Hosszúpatak, Karácsfalva, Mihályfalva, Tamásfalva, Ujbórfalva, stb. — Brád közelében: Káposztásfalva, Karácsonfalva, Kelemenfalva, Nyirpatak, Rudafalva, stb.

Egyéb helységnevek: Bányafalva, Bárd, Barázdafoka, Bátor, Bélmező, Benedekegyháza, Bokorfalva, Bótfalva, Borzástelek, Csermely, Disznópataka, Endrelaka, Fűztető, Jánosháza, Kamarás, Kápolna, Keresztur, Komlós, Lórándhalma, Tamáshida, Veresegyház, Zsombor egyház stb.

Igen sok régi magyar nevet eloláhosítottak. Ki lehet mutatni, hogy sok olyan község, amelynek ma oláh hangzású neve van, a Hunyadiak idejében magyar falu volt. Így lett Balázsfalvából Blezsény, Bukásfalvából Bucsesd, Mihályfalvából Mihaleu, Tamásfalvából Tomesd, Kisbányából Boica, Áldófalvából Algyest, Karácsonfalvából Kracsunesd, Bokorfalvából Bukurest. Sok más helységnév is hasonló változást szenvedett, kivált Hunyad vármegyében.

Annak a hegységnek, amely az erdélyi mendencét a Nagy Magyar Alföldtől elválasztja, minden bányaterméke, eredeti anyaga és állatja az Alföldön talál természetes piacra. És valóban, igen fontos cikkeket a kifejlett magyar kormányzás alatt a hegyvidék az Alföldnek. A legfontosabb cikkek a következők voltak: