A magyar liberálisok örülnének, ha visszakapnánk Kárpátalját?

#50.: "A fegyverrel kaszabolást mi, magyarok épp eleget gyakoroltuk, ezért is maradtunk ilyen kevesen, 1.000 év kaszabolós történelme után."

Valóban, viszont rá voltunk kényszerítve: ha nem álltunk volna ellen fegyverrel a ránk támadóknak, ma még ennyien sem lennénk.

Kár, hogy pont nem ezt tettük a sorsdöntő 1918-19-es években, hanem akkori vezetőink (Károlyiék és Kunék) tálcán kínálták az országot a ránk törő területéhes szomszédainknak. Ez az oka, hogy a románok minimális vérveszteséggel és különösebb harc nélkül meg tudták szerezni Erdélyt.

Akkor igenis pont a fegyveres harcnak lett volna az ideje, ma meg valóban lélekszámban kellene elsősorban gyarapodnunk, szerte a Kárpát-medencében.

Ehhez kellene olyan magyar vezetés, amely valóban őszintén kimondja a revízió akarását, azt, hogy minden magyar számít, vannak közös nemzeti céljaink és megvédjük egymást.

"Ehhez kellene olyan magyar vezetés, amely valóban őszintén kimondja a revízió akarását, azt, hogy minden magyar számít, vannak közös nemzeti céljaink és megvédjük egymást."

Na itt kezdődik a probléma velünk! A revíziót NEM kimondani kell, hanem kimondatlanul dolgozni érte - és kizárólag a megfelelő pillanatban MEGCSINÁLNI!

Pont ettől elcseszett a magyar diplomácia, immár hagyományosan: akkor pofázunk, amikor hallgatni kellene és akkor hallgatunk, amikor pofázni kellene (és erre az időzítési tehetségtelenségre jellemző az is, amit írtál: folyton harcos kedvünk van, amikor békeidő van - és amikor tényleg harc kellene, akkor sorra buknak el a forradalmaink, háborúink - Mohács óta)!

Szerintem most pont nem a revizionizmusról van az ideje pofázni - mert jelen pillanatban ESÉLYTELEN.

Mondok egy sikeres példát: a zsidó nép 2.000 éven át élt számüzetésben, de nem pofáztak arról, hogy holnap visszemegyünk Izrael földjére és kiszorítjuk az arabokat. Csak két ezer éven át minden évben EGYSZER, Pészáh ünnepén elmondták: "Jövőre Jeruzsálemben!" - és koccintottak rá egyet.

A "jövőre" KÉT ÉVEZRED volt, de nem felejtették el, mi a cél. És ma Jeruzsálemben koccintanak és mondják: "Jövőre Jeruzsálemben!"

A magyarság ma ilyen időket él. Most nem pattogni kell, mint kecskesz@r a deszkán, hanem MEGMARADNI, makacsul, de keményen - és ha lehet, gyarapodni, sokasodni. Évente egyszer elmondani csöndesen, egymásközt: "Jövőre Nagy-Magyarországon!" - de nem háborúzni érte, öngyilkos módon!

Az utolsó revizionista felbuzdulásnak mi lett az eredménye??? Százezrek halála a Don-Kanyarnál és Észak-Erdély elrománosítása A MAGYAR KORMÁNY ÁLTAL - Hitler óhajára!

Merthogy Észak-Erdély revízióját egy olyan, hajszálvékony nyelvi többségre hivatkozva hajtották végre, amibe bele voltak számolva a magyar zsidók és magyar ajkú svábok, cigányok is!

A zsidók deportálásával azonnal román nyelvi többségűvé vált Észak-Erdély is! És közben elpusztult értelmetlenül több tízezer egészséges fiatal magyar férfi a Don-Kanyarban is...

Van egy román mondás: "A lehajtott fejet a kard se vágja le!" (Capul plecat nici sabia nu-l taie).

Jellemtelenségnek tartjuk, pedig valójában bölcs mondás!

Mátyás király idejében Magyarország lakossága EGYENLŐ VOLT Angliáéval (mindkettő egy millió körül volt). Ma a magyar utódállam 10 millió fő SINCS, az angol majdnem 70, azaz HETVEN MILLIÓ!

De oké, az angolok szigetlakók, úgy könnyebb. Viszont a románok nem azok! Ők behódoltak a töröknek, amikor mi harcoltunk mint az őrült (ugyanazzal az eredménnyel, mintha behódoltunk volna egyből!), ők évszázadok türelmével vártak Erdélyre, amikor mi foggal-körömmel háborúztunk érte, ők csöndesen szaporodtak, sokasodtak, gyarapodtak, amikor mi mindenért harcba küldtük a saját legjobb fiainkat - akik a hősi halál helyett családot is alapíthattak volna, gyermekeket is nemzhettek volna - ehelyett jeltelen (vagy legjobb esetben névtelenül megjelölt) hősi tömegsírokban rohadt szét a testük, IDŐ ELŐTT - míg otthon özvegyek és árvák siratták őket...

Soha meg nem született utódaik is siratták volna őket, ha valaha legalább a gondolat szintjéig eljutottak volna - de meg se foganhattak...

És ez valójában, furcsa módon, nem azt jelenti, hogy a román gyáva - ha a házát, a földjét, a juhait fenyegetik, egyáltalán nem gyáva.

Van egy vasány vicc:

"- Te Vasilica, hallottad, hogy a magyarok el akarják venni Erdélyt?

- Nem hallottam.

- Adjuk?

- Felőlem adjuk, ha kell nekik.

- Hát jó...

- Csak a szilvafákat, a mezőt s az erdőt nem adjuk!"

Magyarként nem szívlelem ezt a viccet, gondolom, nem kell bizonygatnom. De van igazsága: nem a világtörténelmet kell akarni megnyerni. Egyszer csak a földedet, az erdődet, a házadat védd meg - és népesítsd be! Aztán ha már a házak, az erdők, a mezők többsége a magyaroké - a megfelelő pillanatban az ország is a magyaroké lesz (ez szinte elkerülhetetlen)!

Nekünk is van nagyon szép mondásunk erre: "AZ ÉN HÁZAM AZ ÉN VÁRAM!". Ennyi a lényeg! Vesd meg a lábad annyi helyen, amit a magadénak tudhatsz és uralni is tudsz. Azt a teret őrizd és vigyázd - és lakd be, sokasodj!

Ha ezt elég makacsul folytatod te és az utódaid, és ugyanezt teszi a többi magyar is, akkor előbb vagy utóbb eljön a történelmi pillanat, amikor a többség elve mentén, szinte vértelenül, okos diplomáciával az egész ország eggyé válik újra! Még csak gyilkolni sem kell hozzá - csak szeretni, szeretkezni és szülni és nemzeni!

Nem sok mindent kedvelek a románokban (s ezt is jobban kedvelném inkább magunkban mint bennük) - de amit jól csináltak, azt nyugodtan eltanulhatnánk tőlük. Úgy "lapultak" évszázadokig, hogy fel se fogták a környező népek, hogy csak egy robbanásra várnak, egy hullámra, amit meglovagolhatnak.

Ki hitte volna 1800-ban, hogy 1900-ra ez a rabszolganép KIRÁLYSÁG lesz, Moldva és Havasalföld egyesülése után? És ki hitte volna 1900-ban, hogy 2000-re már régesrég övék lesz Erdély?

A mi népünk legalább olyan tehetséges (ha nem százszor olyan!) és sokkal többre lennénk képesek, ha ismernénk a TÜRELEM fogalmát - és okosan, csönben építkezve tudnánk egy hosszú távú jövőt alapozni.

Én hiszek benne, hogy ez lehetséges - különben nem maradtam volna itt. De nem nagy szájjal és nem kardcsörtetéssel kell csinálni, hanem okosan, diplomatikusan, de kitartó makacssággal.

Ma egy 6%-os kisebbség vagyunk Romániában. Erdélyben is csak 19%. Ilyenkor nem pattogni kell, mert könnyen elsöpörnek. A 19-ből kell 29-et csinálni. Aztán 39-et. És 53%-nál már csak egy megfelelő történelmi pillanat kell!

Ezt pedig szerintem nem háborúskodással kell elérni. Először is szerintem szeressük kicsit jobban egymást és önmagunkat!

#52.: Az a baj, hogy a zsidókkal ellentétben mi még az év egyetlen napján is (mondjuk, június 4-én) képtelenek vagyunk kimondani a revízió akarását.

Ballib kormányainktól a Medgyessy-féle románokkal való együttpezsgőzésre telik december 1-jén meg a "tanuljunk meg kicsik lenni" jelmondatra, Orbánék meg egy barackfás egybetartozás napját csináltak június 4-ére és részükről jónapot.

Ha nem emlékezünk és emlékeztetünk, mint a két világháború között, akkor egyre halványul, majd teljesen eltűnik a revízióra való igény, és néhány nemzedék alatt a trianoni határok lesznek a természetesek.

És akkor hiába jönnek lehetőségek a revízióra - a buta, lemondó magyar nem fog élni vele, még ha maguk a nagyhatalmak noszogatják is rá. Aztán majd mások megint belakják és a maguk tulajdonává teszik azon területeinket.

Ilyen lehetőség volt 1964, amikor Hruscsov Beregszász és környékét ajánlotta visszaadásra Kádárnak (aki nem élt vele:

[link] ), vagy a rendszerváltáskori környező országfelbomlások (Csehszlovákia, Szovjetunió, Jugoszlávia), amikor egyik felé sem élt területi követeléssel a magyar fél, vagy 1999, amikor a NATO a Délvidéket ajánlotta Orbánéknak, ha átengedi hazánkon annak csapatait, esetleg mi is részt veszünk békefenntartókkal az akcióban.

Ilyenek elpuskázása után mit akarunk még; milyen alkalmakat?

És mi védi meg a szomszédaink asszimilációs törekvéseitől az új magyar nemzedékeket? Mert nemcsak a háborús veszteségek, hanem szomszédaink sovén magyarellenes politikája előli menekülés, a nem nekünk kedvező vegyesházasságok miatt is radikálisan csökkent és csökken a magyarság lélekszáma. Ha a Felvidéken inkább szlovák óvodákba, iskolákba íratják a gyerekeiket a magyarok is, és ha nincs meg a dacos elszántság és akarat a magyarként való megmaradásra és gyarapodásra, akkor nem is lehet csodálkozni, hogy az önfeladás a demográfiai csökkenéshez vezet.

Egyszerűen nincs, aki-ami mozgósítsa a magyarság élni és gyarapodni akarását. Mert az kevés, hogy mi egymásba öntjük néhányan a reményt meg a lelkesedést erről, ha amúgy kormányszinten bagóznak az egészre és nem tudatosítják a néppel a léte fontosságát és hogy az egyik nagy közös nemzeti cél, amin összefogva munkálkodunk, az ország elszakított területeinek visszaszerzése.

A nép is igénytelenné válik ilyen téren és olyan vezetőket termel ki magából, akik a fentebbi példák alapján képtelenek élni a történelemadta revíziós lehetőségekkel.

Persze, hogy sokasodni kell, ez nem vitás. De mindeközben lélekben is táplálni kell ezeket a nemzedékeket és beléjüknevelni az összetartozás érzését, valamint az igényt arra, hogy közös magyar hazánként küzdjünk, alkossunk és munkálkodjunk.