Balosok miért hiszik hogy diktatúra van Magyarországon?

z észak-koreai társadalom három rétegű kasztrendszerre osztható:

A legfelső osztályt a jószívű erők, a pártkáderek, a hatalommal nyerészkedők (korrupt hivatalnokok), a feketegazdaság üzletemberei, az állami vállalatok vezetése, valamint azok családjaik alkotják. Az elitbe tartoznak még a japán és a koreai háború veteránjai és az áldozatok családjai.[13]

A középső réteget alkotják a semleges erők, a hétköznapok emberei. Akik önellátóan dolgoznak és gondoskodnak a mindennapi életükről.

A társadalmi ranglétra legalján az ellenséges elemek találhatók. közéjük tartoznak a disszidálók családtagjai, a korábbi korszak meghatározó vállalkozói és miniszterei, a japán gyarmati kor alkalmazottai, (a korábbi) foglyok és családtagjaik, valamint azok a párttagok, akik ellenezik a Kim Ir Szen és családjának hatalmát vagy a rendszer működését kritizálják, bírálják. Az ebben nyomorgó tömeg létszámát 200 000-re teszik. Évente a halálozás mértéke - az emberjogi szervezetek szerint - mintegy 10 000 főre tehető.[14] A legalacsonyabb osztályt már korábban korlátozták. Már az 1950-es években rendelkezés született arra, hogy ezen személyek a nagyobb városokban, az államhatár közelében és a partvidékek mentén nem tartózkodhatnak. Kiszivárgott információk szerint ez a csoport nem részesülhet az élelmiszer-jegyekben és egyéb juttatásokban. Az élelmiszerhiány erősödésének következtében a csoporthoz tartozók ellátása drasztikusan romlott az 1990-es években.[15]

A szólásszabadság korlátozása

A személyi kultusz a két vezető, Kim Ir Szen, Kim Dzsongil és Kim Dzsongun feltétlen tiszteletét jelenti. Már a vezérek arcképének gondatlan kezelése is büntetőjogi következményeket von maga után ugyanúgy, mint bármilyen kritikus véleménynyilvánítás, esetleg a Koreai Munkapárt irányításának megkérdőjelezése.[16]

Az információ szabadságának korlátozása

Tájékozódásra a lakosság nem használhat mást, mint az észak-koreai állami média csatornáit, amely természetes módon az állami propaganda legfőbb része.[17] 2013. november 3-án többek között 80 embert végeztek ki a dél-koreai televízió adásának nézéséért összesen 7 észak-koreai városban. Észak-Koreában súlyos bűncselekménynek számít a rezsim által nem engedélyezett külföldi - elsősorban a kapitalista Dél-Koreából származó - filmek nézése. Ugyanakkor jelentések szerint a hatóságok drákói szigora ellenére egyre több külföldi mozgóképet és zenét csempésznek be az elzárkózó kommunista országba DVD-ken, memóriakártyákon és más adathordozó eszközökön. Állítólag egyes dél-koreai szappanoperák mellett a Született feleségek című amerikai sorozat is apró, de kitartó rajongói táborral bír Észak-Koreában. Hasonlóan súlyos bűncselekmény a pornográfia terjesztése, amelynek vádjával nemrég Kim Dzsong Un észak-koreai vezető volt barátnőjét is kivégezték.[18]

Az országban a vezetékes telefon is kiváltságnak számít, többnyire az állami hivatalnokok igényelhetik.[19]

Néhány éve súlyos bűncselekmény volt még a mobil internet. 2004-ben betiltották a mobil telefonokat, egészen 2008-ig, mert állítólag az országot vezető diktátort, Kim Dzsong Il-t szállító vonat ellen egy mobiltelefonnal távvezérelt bombával hajtottak végre sikertelen merényletet. Ezután akit rajtakaptak azon, hogy illegálisan használ mobiltelefont - általában Kínából átcsempészett, csak a két ország határa közelében használható mobilokkal próbálkoztak -, akár munkatáborba is küldhették. Az azóta eltelt néhány évben az ország mobiltelefon-piacán robbanásszerű növekedés ment végbe. 2009-ben kevesebb mint hetvenezer ember használt ilyen készüléket, 2012-re az egymilliomodik felhasználó készüléke is felcsatlakozott a nagyjából huszonnégymilliós országból.

Egy a Reuters hírügynökségnek nyilatkozó kiküldetésben lévő tanácsadó tudomása szerint a legtöbben a fővárosban használnak mobiltelefont. Az ország gazdasági elitje ugyanis Phenjan-ban él, ahol a húsz és ötven év közötti korú lakosok hatvan százalékának van mobiltelefonja. A korábban borsos összegekbe kerülő készülékek ára és a percdíjak csökkentek: bár a mobil még mindig nem kifejezetten olcsó. A beszámoló szerint már nemcsak tehetős üzletemberek, hanem a fővárosi kávézókban dolgozó pincérnők is rendelkeznek saját rádiótelefonnal. Hívást csak belföldre lehet lebonyolítani. A harmadik generációs hálózat 94 százalékos lakossági lefedettséggel bír.[20] Észak-Korea az egyik legnehezebb és legfelfedezetlenebb ország a külföldi média számára, mivel zárva van a sajtó számára. A hatóságok nem adnak sajtó vízumot. A kulturális és sporteseményeken, a külföldi vezetők hivatalos látogatása során a riportereket követik és megfigyelik. A hatóság tisztviselői figyelnek, hogy megakadályozzanak mindennemű kapcsolatfelvételt a helyi lakossággal.[21]

Vallásszabadság korlátozása

Az országban a 2010-ben módosított alkotmány 68. paragrafusa szerint hivatalosan továbbra is vallásszabadság van. Ugyanezen paragrafus szerint senki sem használhatja a vallást idegen hatalom céljaira vagy az állam, illetve a társadalmi rend kárára. Az Egyesült Államok Külügyminisztériuma Észak-Koreát a világ vallásszabadság szempontjából különösen aggasztó helyzetű 8 országa közé sorolja. A Nemzetközi Vallásszabadság Bizottság 2013-as jelentése szerint a kormány szigorúan ellenőriz minden vallási tevékenységet és a Kim családot dicsőítő, vallásos jellegű szélsőséges személyi kultuszt tart fenn. Minden más vallást a dzsucse ideológia vetélytársának tekintenek. A nem engedélyezett vallási tevékenységet tiltják, az jóváhagyottat felügyelet alatt tartják.

1988-ban az állam országos szervezeteket hozott létre a buddhisták, a cshondoisták, a protestánsok és a katolikusok számára. Ezek azonban csak a nemzetközi nyomás enyhítését célozzák. A buddhista szentélyeket a kulturális örökség részeként tartják fenn, vallási tevékenység nélkül. Bizonyos buddhista szertartások engedélyezettek. Phenjanban az 1990-es évek óta egy katolikus, két protestáns és egy orosz ortodox templom épült, ezek viszont kontroll alatt állnak. Lényegében a külföldi vallásos segélyszervezetek és a látogatók felé szolgálnak kirakatként. Az utóbbi az országban élő orosz közösséget szolgálja.[22][23] Az országban katolikus papság nincsen jelen. A titkos protestáns vallási életben, illetve a jövendőmondásban részt vevőkre bebörtönzés, kínzás és kivégzés vár. Ezreket tartanak fogva hitükért a büntető kényszermunkatáborokban. Az állam tart a vallásosság Kínából való beszivárgásától, ezért az onnan visszatelepülőket részletesen kivallatják, a rendőrség és a nemzetbiztonság emberei beépülnek kínai protestáns közösségekbe, sőt ál-összejöveteleket is szerveznek, hogy lebuktassák a hívőket. A nyílt elnyomás ellenére növekszik a föld alatti vallási tevékenység.[24]

1949 és 1952 között Kim Ir Szen uralma alatt és a koreai háború során minden templom elpusztult, a legtöbb papot és szerzetest kivégezték, vagy meghalt.[25][26] Francis Borgia Hong Jong Ho (1906-?) – Phenjan püspöke - annak a 166 egyházi személynek az egyike, akiket az 1940-es évek végén Kim Ir Szen kommunista rezsimje meggyilkolt vagy elrabolt. Hong püspök 2013. augusztus 15-ei[27] halottá nyilvánításával a Szentszék részére megnyílt az út, hogy a néhai püspök és 80 vértanú társának boldoggá avatási eljárását megindítsa.[28] A súlyos vallásüldöztetés ellenére mégis 200 000 főre teszik a keresztények számát. Egyes beszámolók szerint a „földalatti“ találkozókon a kis házi gyülekezetekben behúzzák a függönyöket és suttogva énekelnek. Kívülről megtanult bibliarészletekkel erősítik egymást. A nehézségek ellenére növekszik az egység a keresztények között. A házi gyülekezetek szövetkeztek és életre hívtak egy imakampányt is.[29]

2015-től látszólag enyhült a vallásüldözés. 2015. november 10-én a buddhista, cshondoista és keresztény észak-koreaiak találkozhattak a megbékélés és a nemzeti újraegyesítés jegyében egy összejövetelen a dél-koreai felekezeti társaikkal, az észak-koreai Gyémánt-hegységben. Az északi delegációt a Koreai Katolikusok Központi Bizottságának elnöke, Kang Dzsijong, a délit I Gjongsik, a „Koreai Vallásosak a Békéért” nevű csoport elnöke vezette. Megemlítendő, hogy az észak-koreai állami sajtó a dél-koreai delegációt „Hanguk”-nak (한국; „Korea”, déli perspektívából) nevezte a szokásos „Nam-csoszon” (남조선; „Dél-Korea”, északi perspektívából) helyett.[30]

#55

Ezeknek nem sok köze van se a diktatúrához, se bárminemű korlátozásokhoz.

"53 téged miben korlátoznak?"

(Másik hozzászóló vagyok) Érdekes meglátás. A szovjetunió alatt biztos vagyok benne, hogy sok millió ember volt, akik nem foglalkoztak aktívan politikával és egyszerűen csak élték életüket, elfogadták a körülöttük zajló, az ő szemszögükből csak bürokratikus változásokat. Akkor ezek az emberek nem diktatórában éltek? Csakmert kifejezetten ők nem voltak semmiben sem korlátozva?

A kukába kellene dobni az ilyen túlegyszerűsített (és ezáltal nagyon buta és magukból kifordítható) megközelítéseket. Amíg a NATO és EU tagjai vagyunk, totalitárius diktatúra ne is számítson senki. De ez nem jelenti azt, hogy ne beszélhetnénk autoriter tényezőkről, a diktatúrákhoz való hasonlóságokról. És ha valaki ezeket mégis lesöpri az asztalról, mondván, hogy nem Észak-Korea szintű diktatúra, akkor az remélem belátja, hogy az érvelése annyira egy kovászos uborka minthogy "a családon belüli erőszakot nem kellene figyelembe venni, elvégre létezik gyilkosság is és az a big deal" féle hülyeségek.