Ki mit gondol erről az egyetemi esetről?
Egy felmondás története
Bármennyire megszokhatatlan, mára mégis evidenciának tekinthető, hogy az országban két szerkértábor feszül egymásnak. Vannak a kormány narratíváját feltétlenül elfogadók, és az azt határozottan elutasítók, a két fél között pedig nincs átjárás, nem létezik érdemi kommunikáció. A vigasztalan szembenállás következményei talán jobban megérthetőek konkrét történetekből, ezért adjuk itt közre Szarka Judit írását.
Az egész mázlinak indult. Éppen két mozgóképkultúra és médiaismeret óra közötti szünetben mentem a folyosón, amikor is megállított az igazgatóm, hogy tudnék-e én olyasmit tanítani, hogy színháztörténet, mire boldogan mondtam, hogy az esztétika szakos diplomám szerint persze, és hogy ritka húzós vizsgát kellett belőle tennünk a legendás dramaturgnál (kritikusnál, zenetudósnál, Petri-elemzőnél stb.), Fodor Gézánál. Így kerültem kapcsolatba egy színházi és filmes szakembereket (a hangtechnikustól és szcenikustól kezdve a jelmeztervezőn át a filmrendezőig) képző intézménnyel, ahol egyrészt motivált, felnőtt diákokkal dolgozhattam együtt, másrészt a három közül a legkedvesebb szakomhoz kapcsolódó tudásterületeket taníthattam: művelődéstörténetet, színház-, dráma- és filmtörténetet, filmelméletet, dráma- és filmelemzést. Jó volt a légkör, öröm volt a diákokkal együtt dolgozni, engem is folyamatos olvasásra, önképzésre inspirált a munka. Igaz, tudtam, hogy az intézmény fenntartója egy nagyon – mondjuk így – furcsa és problematikus ember, de a közvetlen munkatársaimmal és főleg a diákokkal nagyon jó volt a kapcsolat.
Az intézmény filmrendezői képzése egy egyetemmel együttműködve folyt, és ezen a nyáron az a megtiszteltetés ért, hogy három hallgató is konzulensnek kért fel a szakdolgozatához. Sokat konzultáltunk, dolgoztunk, és közeledett az államvizsga ideje.
Az egyik hallgató egy transznemű emberrel forgatott dokumentumfilmet. A közös munka elején felhívtam rá a figyelmét, hogy bár én nagyon örülök, hogy a hazai politikai környezetben ilyen bátran választott témát, de vállalja-e az esetlegesen kirobbanó konfliktusokat; mire ő kifejtette, hogy tudatos állásfoglalásnak szánja a művét. Úgyhogy elkezdtünk közösen dolgozni, azaz én tulajdonképpen kísérője voltam az alkotói munka írásos reflexiójának. A rendezőnő profi fotósként dolgozott a mindennapokban, így egy vizuálisan különösen letisztult, emberileg nagyon érzékeny mű született. A film főszereplője mellett a transzneműség témakörében megszólalt a filmben pszichológus, jogász, orvos és teológus is. Tény, hogy a rendező transzfób szervezetet nem szólított meg, mert megkereséseit elutasították. De hát létezik olyan dokumentumfilm is, amely egy személyes drámát mutat fel, vagy egy súlyos társadalmi problémát kifejezetten az áldozatok oldaláról jár körül. Úgyhogy a szakdolgozattal kapcsolatos munkák haladtak szépen a maguk útján: elkészültek a szövegek, az opponens és a konzulens megírták az értékelésüket, feltették kérdéseiket, javasolták az érdemjegyet, ez esetben a jelest.
És eljött az online államvizsga napja, amelyen vendégként megjelent az érintett intézmény fenntartója is. Eddig tulajdonképpen rendben is volnánk, szép, reprezentatív gesztus, hogy figyelemmel kíséri a diákjai államvizsgáját. Rögtön az első vizsgázó a fent említett hallgató volt. A szakdolgozat prezentálása és védése után az összes jelenlévő lehetőséget kapott arra, hogy megszólítsa a vizsgázót. És akkor megszólalt az illetékes fenntartó: azzal kezdte, hogy ő nem látta a filmet, de mégis mit képzel magáról a vizsgázó, hogy annulálja a magyar társadalom 90%-ának(!) véleményét, akik elutasítják a transzszexualitást, hogy olyan filmet forgat, amelyben nem szólal meg a másik oldal, és egyáltalán hogyan merészel transzszexuális propagandafilmet forgatni.
Az egyik hallgató egy transznemű emberrel forgatott dokumentumfilmet. A közös munka elején felhívtam rá a figyelmét, hogy bár én nagyon örülök, hogy a hazai politikai környezetben ilyen bátran választott témát, de vállalja-e az esetlegesen kirobbanó konfliktusokat; mire ő kifejtette, hogy tudatos állásfoglalásnak szánja a művét. Úgyhogy elkezdtünk közösen dolgozni, azaz én tulajdonképpen kísérője voltam az alkotói munka írásos reflexiójának. A rendezőnő profi fotósként dolgozott a mindennapokban, így egy vizuálisan különösen letisztult, emberileg nagyon érzékeny mű született. A film főszereplője mellett a transzneműség témakörében megszólalt a filmben pszichológus, jogász, orvos és teológus is. Tény, hogy a rendező transzfób szervezetet nem szólított meg, mert megkereséseit elutasították. De hát létezik olyan dokumentumfilm is, amely egy személyes drámát mutat fel, vagy egy súlyos társadalmi problémát kifejezetten az áldozatok oldaláról jár körül. Úgyhogy a szakdolgozattal kapcsolatos munkák haladtak szépen a maguk útján: elkészültek a szövegek, az opponens és a konzulens megírták az értékelésüket, feltették kérdéseiket, javasolták az érdemjegyet, ez esetben a jelest.
És eljött az online államvizsga napja, amelyen vendégként megjelent az érintett intézmény fenntartója is. Eddig tulajdonképpen rendben is volnánk, szép, reprezentatív gesztus, hogy figyelemmel kíséri a diákjai államvizsgáját. Rögtön az első vizsgázó a fent említett hallgató volt. A szakdolgozat prezentálása és védése után az összes jelenlévő lehetőséget kapott arra, hogy megszólítsa a vizsgázót. És akkor megszólalt az illetékes fenntartó: azzal kezdte, hogy ő nem látta a filmet, de mégis mit képzel magáról a vizsgázó, hogy annulálja a magyar társadalom 90%-ának(!) véleményét, akik elutasítják a transzszexualitást, hogy olyan filmet forgat, amelyben nem szólal meg a másik oldal, és egyáltalán hogyan merészel transzszexuális propagandafilmet forgatni.
A vizsgázó, szegény, lefagyott, ahogy a bizottság is, ezért úgy gondoltam és éreztem, hogy nekem, aki konzulensként szoros munkakapcsolatban voltam a hallgatóval, kell megszólalnom. Próbáltam nagyon korrekt és visszafogott maradni: onnan kezdtem, hogy egyrészt a transzszexualitást nem lehet propagálni, mivel nemi identitásra senkit sem lehet rábeszélni, ez egy antropológiai problémakör, másrészt a dokumentumfilmes hagyományban vannak sorsokat, problémaköröket felmutató művek, harmadrészt a 90%-os megállapítás biztosan nem pontos, mivel pl. az úgynevezett „gyermekvédelmi” népszavazás érvénytelen lett. „Kissé” feszültté vált a légkör, így a bizottság vezetője zártkörűvé tette a további vitát. Ennek keretében az opponens hangsúlyozta, hogy igényes és színvonalas film készült, az egyetemi oktató elmondta, hogy az ő saját konzervativizmusától nagyon távol áll ez a témaválasztás, de egy rendezőnek alkotói szabadsága van, és ő is tanulhat toleranciát, én meg, immár vehemensebben, tovább fejtegettem a már exponált témákat. Az intézményfenntartó pedig fújta tovább a magáét a transzszexuális propagandafilmről, sőt, már ott tartott, hogy az egy értékelhetetlen munka, amiben az oldalak összecsapása nincs bemutatva, és egyre gúnyosabb hangvételben csatáztunk. Ő mindössze tíz pszichológusra hivatkozott, akik egyetértenek a transzszexualitás propagálhatóságával, én pedig egy teljes pszichológus grémiumra, akik ez ellen foglalnak állást. Nem volt kérdéses, hogy a fenntartó a kormány narratíváját tükröző törvényre hivatkozik, miközben én annak elfogadhatatlanságát hangsúlyozom. Ráadásul ez az összecsapás egy európai szintű, a szellemi szabadságot képviselni hivatott intézményben zajlik.
Végül a hallgató jeles helyett jót kapott (amit egyébként felháborítónak tartok), én pedig éreztem, hogy a „fenntartóm” és közöttem áll a kés a levegőben.
Másnap az érintett egyetemi oktató és én kaptunk egy ímélt, amely szerint mi hozzájárultunk ahhoz, hogy szakdolgozatként egy transzszexuális propagandafilm készüljön, és ilyen soha többet elő nem fordulhat. Vagyis: a szigorú igazgató bácsi megdorgál minket, szóbeli figyelmeztetést kaptunk, és felhívják a figyelmünket arra, hogy ezentúl tartózkodjunk a hasonló túlkapásoktól.
Én pedig nem tudok úgy dolgozni, hogy bármely gondolatom miatt retorziótól kell tartanom. Mi lesz, ha például a művelődéstörténet órán a felvilágosodásról merészelek valami olyasmit állítani, ami nincs összhangban a kormány-narratívával? Vagy egy Huszárik-film elemzésénél kerülnek elő olyan gondolatok az individuum szabadságáról és a társadalmi elnyomásról, amelyek jelenleg a tiltott kategóriába sorolódnak?
Elindult közöttünk egy két napig tartó levélváltás, amelyben a fenntartó a kormánynarratívák tudományos megalapozottságát igyekezett bizonyítani. Na, itt aztán zúdult rám mindenféle: a nyelv a kultúra DNS-e, a magyar az egyik legősibb nyelv, a magyar népművészet a leggazdagabb, mi van az én nemzeti identitásommal stb. Miután közöltem, hogy egyrészt Bartókon és Kodályon nőttem föl (anyám zongoratanár, azt már nem írtam meg, hogy ha akarja, énekeljünk versenyben népdalt), másrészt van némi fogalmam a nyelvtörténetről, mert latin szakos is lévén elég komoly indoeurópai nyelvészet kiképzésben részesültem. Arra is rákérdeztem, hogy ő milyen nemzetközi tudományos sztenderdek alapján ítélkezik, amikor kultúrákról meglehetősen fura versenyeredményeket hirdet. Az ingerült válaszból kiderült, hogy az én népművészeti felkészültségem édeskevés, az egyetemi tanulmányaimat pedig tekintsem elpazarolt időnek, amúgy is a múlt században élek, sokkal inkább a Magyarságkutató Intézet korszakos eredményeire kellene támaszkodnom. Slusszpoénként pedig odavetette, hogy ne okoskodjak, úgy látszik, nem tudom, ki ő. Az utolsó válaszlevelemben leszögeztem, hogy az általa említett intézmény mögül a komolyan vehető szakemberek már kihátráltak, hogy tudománytalan nézeteket hangoztat, és pontosan tudom, hogy milyen komoly alternatív színház-alapító volt anno, nem is értem, hogy azóta mi történt vele. Zárszóként közöltem, hogy felmondok, és javasoltam neki, hogy gondolkodjon el a Mephisto című film tanulságán.
Így vesztettem el az óraadások melletti egyetlen munkahelyemet. Készültünk arra néhány újságíró barátommal, hogy nyilvánossá tesszük a történteket, de a film készítői és több szereplője leszavazta az ötletet, mondván, hogy ők Magyarországon szeretnének dolgozni, és ha mindez publikussá válik, akkor ellehetetlenülnek.
Van egy olyan stilisztikai alakzat, amelynek pars pro toto a neve, egy részjelenségben a nagy egész megmutatkozását jelenti. Ilyen ez a történet is: egy államvizsga kapcsán egy politikai narratívának a hamissága ellenére hatékony pusztító ereje mutatkozott meg. Talán úgy is mondhatnánk: a (kisstílű) gonoszság természete.
Azt pedig tudhattam volna, hogy szellemi munkát nem lehet a pillanatnyi szerencsére, a „mázlira” alapozni.
Szarka Judit,
latin nyelv és irodalom,
mozgóképkultúra és médiaismeret szakos tanár,
esztétika szakos előadó
Én azt gondolom, hogy a nemi identitást egyáltalán nem kellene bevinni közintézményekbe sem kivinni az utcára, mert nem ott van a helye!
Az ilyesmi mindenki magánügye és hálószobába való, nem az iskolába.
Látható, hogy jó vége nem lesz annak, ha onnan kikerül....
Mellesleg szerintem kár volt ilyen bő lére ereszteni a leírást.
A lényeget elég lett volna sallangmentesen leírni, ez nem szakdolgozat....
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!