Ki mit gondol erről a cikkről, amit Czeizel Endre pubikált 2009-ben az Élet és Irodalomba című újságba?

[link]

Hétvégeim kedvenc olvasmánya az ÉS. Ritkán találok benne genetikával kapcsolatos írásokat, de az elmúlt hét a kivételek közé tartozott. Bérczes Tibornak a holland Transzszexualitás és Nemi Identitászavar Munkacsoport koordinátorával készített interjúját közölték. Elolvasása hiányérzetet keltett bennem.

Rögtön a koordinátornak az első kérdésre („Van-e már egyértelmű magyarázat a transzszexualitásra...?") adott válasza, miszerint „Nincs" - is. Zhou és munkatársai közleménye 1995-ben jelent meg a Nature-ben, amiben igazolták, hogy esetükben az agy szexuális központjában (a hy­poth­ala­mus­ban) az STN (stria terminalis nucleus) alapvetően eltér a szokásostól, ami lényegében magyarázatát adja a transzszexualitásnak. Kutatási eredményeiket később megerősítették, és ez a felismerés két szempontból fontos.

Egyrészt korábban a nem kialakulásának öt lépését különítettük el. 1) A genetikai nemet a fogamzás pillanatában a megtermékenyítő ondósejt nemi kromoszómája dönti el. 2) Ha ez Y, akkor a benne lévő SRY-gén miatt a magzatban here alakul ki, e hatás nélkül petefészek. 3) A magzati here által termelt hormon hatására férfi nemi szervek alakulnak ki. 4) A születéskor a nemi szervek látványa dönti el a társadalmi nemet, hiszen ennek alapján lány- vagy fiúnevet adnak az újszülöttnek, később eszerint nevelik őket, illetve illeszkednek be az emberi közösségekbe. 5) Végül a tizenéves korban - elsősorban a petefészek vagy a here nemi hormonjainak köszönhetően - kialakuló másodlagos nemi jellegek teszik egyértelművé az emberek nemi hovatartozását.

Az 1990-es évek kutatásai azonban igazolták a nemi orientációjukban eltérő (vagyis a homoszexuálisok) és a nemi identitás zavarú (tehát transzszexuális) emberek agyában észlelhető eltéréseket, ami hozzájárult e biológiai kisebbségek genetikai eredetének értelmezéséhez. Mindezek miatt a nem kialakulását a „nemi agy" bevezetésével ki kellett egészítenünk.

Másrészt ezek a kutatások orvosi szempontból is új helyzetet teremtettek a transzszexuálisok megítélésében. Addig a szakemberek többsége is elmebetegnek tartotta azokat, akik hibátlan nemi szervekkel és másodlagos nemi jellegekkel rendelkeztek, mégis a másik nemhez tartozónak tartották magukat. Engedélyezték nemük orvosi beavatkozásokkal történő átalakítását. Ez előtt azonban szükségessé vált kromoszóma-vizsgálatuk, amit Magyarországon a korábban általam vezetett intézmény vállalt magára. Így 44 ilyen személlyel találkoztam, 42 bizonyult transzszexuálisnak (lényegében azonos arányban származtak mindkét nemből), míg kettő tudathasadásos téveszmében szenvedett. A valódi transszszexuálisok számára egyetlen gyógymód ismert, külső nemi szervük és másodlagos nemi jellegük orvosi eszközökkel történő megváltoztatása. Enélkül náluk három nagyságrenddel gyakoribb az öngyilkosság.

A holland koordinátor szerint könnyebb a nőknek férfivá válniuk, mint fordítva. Az én tapasztalatom ezzel ellentétes. Az elmúlt másfél évben öt transzszexuális keresett fel tanácsadónkban, közülük hárman már túl voltak nemük átalakításán. A két nővé lett személy nemcsak azért volt boldog, mert sikerült a személyiség-azonosságukat agyi nemükhöz igazítani, hanem azért is, mert a szeretkezésben is örömüket lelik, egészen az orgazmusig. Ezzel szemben a férfivá operált személy arról panaszkodott, hogy számára a szeretkezés fárasztó testgyakorlat, hiszen az ondókilövellés hiányában az orgazmus nem adatik meg neki.

Végül, mint az interjúból kiderült, Hollandiában az egészségbiztosító téríti az orvosi beavatkozás tetemes költségét. Nálunk nem, éppen ezért kevés transzszexuális képes a kezelések sok millió forintos fedezetét előteremteni.

Még orvosi körökben is érzékelem, hogy sokan feleslegesnek érzik az ő problémájukkal foglalkozni. Valóban létezik sokkal több embert érintő probléma az egészségügyünkben. Mégis, szerintem az emberi közösségek humanitása a kisebbségekkel kapcsolatos viszonyukon mérhető le leginkább.