Nem unalmas már ez a Trianon miatti siránkozás? A magyarok miért nem azzal foglalkonak ami van, és miért a múlton lovagolnak mindig? Ez kb olyan mintha azon agyalnék, hogy a 10 évvel ezelőtti barátnőmnél mit rontottam el.

Nézd, az tény, hogy igazságtalan béke volt.

Ugyanakkor ha nem is fogalmaznék ennyire szélsőségesen, osztom, hogy lassan el kéne már engedni ezt a témát. Úgy sem lehet rajta változtatni.

Teljesen jogos a fölvetésed, és nagyon frappáns az analógia is.

Én különösen azért rühellem a trianonozást, mert azóta már számos szerződés érvénytelenítette ezt, többek között a visszacsatoló bécsi döntések, de legfőképpen a második vháborút lezáró béke. Érdekes, azt senki nem emlegeti, pedig mai határainkat az szabja meg, régesrég nem a trianoni béke.

Most az amerikai tüntetések mennek. Aztán majd nyáron nyaralós és gazdasági dolgok, aztan megint a vírus. Ilyen a média.

;)

Az ember ilyen érdekes lény. Számon tartja a múltjából azt, ami jó, meg azt is, ami rossz. Nem csak a saját múltjával van így, hanem pl. a családjával. Ma van a 15. házassági évfordulónk… Ma 18 éve halt meg a nagypapa…

A nemzet is egyfajta család, csak ott nem – vagy nem feltétlenül elsősorban – a vérségi kapcsolat köt össze, hanem a közös kultúra, közös sors, közös történelem. Minden nép számon tartja a múltjából azokat a fontosabb eseményeket, amik a nép egészének sorsára komolyabb hatást gyakorolt. A jót is, rosszat is.

Miért? Talán azért, mert az ember alapvetően az, amivé a múlt eseményei alakították. A múlt történései nagyon is fontos részei a személyiségnek. Aki amnéziás, az nem pusztán a múlt emlékeit veszíti el, hanem a jelenlegi céljaival sincs tisztában, nem tudja hogyan viszonyuljon ehhez, vagy ahhoz.

Innen nézve nincs semmi probléma, hogy emlékezünk, megemlékezünk, visszaemlékezünk népünk történelmének jó, vagy éppen rossz fordulataira.

~ ~ ~

> Ez kb olyan mintha azon agyalnék, hogy a 10 évvel ezelőtti barátnőmnél mit rontottam el.

Ó, és hány ember agyal ilyesmiken… A múlt arra jó, hogy az ember levonja belőle a tanulságokat. Lehet, tényleg elrontottál valamit a 10 évvel ezelőtti barátnődnél. Ha így van, és nem akarod a jövőben elkövetni ugyanazt a hibát, ahhoz változni kell, ki kell javítani magadban azt a bizonyos hibát. Ennek meg a nulladik előfeltétele, hogy tudatosítsd magadban, ha esetleg hibáztál. Ez meg a múlt elemzése, értékelése nélkül aligha fog menni. És itt akkor kicsit vitatkoznék #8 válaszának egy részletével. Bőven lehet releváns a mára nézve is az, hogy mit rontottál el 10 éve a barátnőddel. A mára nézve lehet tétje annak, ha elmulasztottad levonni a tanulságokat. (Mindazonáltal egyetértve azzal, hogy Trianon következményei itt és most, ma is fennállnak, problémaforrások, konfliktusforrások, megoldandó feladat ma is az, hogy hogyan viszonyulunk a fennálló helyzethez.)

Nyilván ahogy egy embernél, úgy egy népnél is okozhat egy-egy esemény olyan traumát, amiből nem lehet különösebb tanulságokat levonni, az ember mégis folyton visszanyúl ehhez az emlékhez. Egy embernél egy traumatikus esemény feldolgozása akár évtizedekig tarthat, gyásszal, szorongással, félelemmel, szenvedéssel stb… Egy nemzet esetén akár évszázadokig is eltarthat egy-egy trauma kiheverése. Nyilván ez nem feltétlenül tesz jót, de annál inkább érthető. Ha egy embernek van ilyen traumája, akkor jó, ha elmegy egy pszichológushoz, aki segít feldogozni a múltat. Egy nemzet viszont csak önmaga pszichológusa tud lenni, kvázi a „pszichoterápia” abból áll, hogy a nemzet beszélget önmagával – azaz mi magunk beszélgetünk egymással – arról, ami traumatikus esemény volt.

Mondjuk Trianon pont nem olyan, amiből nem lehetne tanulságokat levonni. Itt még bőven tartozunk magunknak azzal, hogy elemezzük, milyen okok vezettek Trianonhoz, mi ebből a mi felelősségünk, mi az, amit mi rontottunk el.

~ ~ ~

> Nem unalmas már ez a Trianon miatti siránkozás?

És valaki tényleg siránkozik. De ez is érthető. Az özvegy is siránkozik, hogy özveggyé vált. De az emlékezés, az esemény fókuszba helyezése, az eseményről való diskurzus nem kell, hogy siránkozást jelentsen. Lehet érzelmi töltete, nyilván hatalmas veszteség volt, de mindezek kifejezése nem feltétlenül öncélú siránkozás.