Az sok idős miért járkál ki?

"Ha nem vetted észre a klasszikus háborúk kora lejárt, már csak lokálisan vannak/lesznek fegyverrel és emberekkel vívott háború, sokkal inkább kiberhaboru vagy biológiai háború valoszinu..."

Ezt majd mondd el azoknak a volt kollégáimnak is, akik Szerbiában harcoltak.

Vagy az Ukránoknak, akiket pár éve támadtam meg a ruszkik. Magyarlakta területekről is elkezdtek sorozni Kárpátalján.

Ami téged nem érint, az nincs is.

Járvány sincs, vírus sincs. Csak a sokhülye nyugdíjas.

1. Messze nem csak az idősek járkálnak ki úgy, hogy az első látásra indokolatlan (mondjuk én csak hetente egyszer megyek vásárolni, de szinte alig láttam kifejezetten öregeket, csak a gyógyszertár előtt)

2. Az öregeknél nagy dilemma ez, több okból is

- sokan magukra vannak hagyva; ki vásárol helyettük? Ha ők elmennek, nem a hipermarketbe állnak be a terepjáróval, hogy kigurítsák a tele kocsit, hanem ha elmennek 1 liter olajért meg 1 kg lisztért, akkor már a liter tejet még hozzá már nem bírja hazacipelni, ezért többször is fordul. És szerintem sokukhoz még nem jutott el, hogy segítséget kérhetnek az önkormányzattól vagy önkéntesektől, és sokan biztos még inkább kiszolgáltatottnak éreznék magukat, ha igénybe vennék.

- fél éve "be vannak zárva", mert tél volt, hideg volt stb. Már most is le vannak gyengülve. Ahogy jön a jó idő, most kellene kimenniük, mozogniuk. Egy csomó családban a fiatalabbak pont azt mantrázták nekik, tavaszonként, hogy "mozdulj ki", mert ha a lakásban maradsz, leépülsz - ami egyébként igaz is. Ha most sem jöhetnek ki, lehet, hogy őszig úgy legyengülnek, hogy nem élik túl a következő telet koronavírus nélkül sem

- öregkorban a megszokás már olykor az életet jelenti, szó szerint. Ha megborul a napi rutin, elveszti a lába alól a talajt, ami nem csak fizikai, hanem szellemi leépülésben is megmutatkozik

- sokan egyszál egyedül élnek egy háztartásban. A fiatalabbak részéről a vírus most jó alibi (is), hogy miért ne látogassák őket. A teljes magány megint csak nehéz, és szintén szellemi romláshoz, az élet megrövidüléséhez vezet.

- sokan olyan idősek, több betegséggel, hogy amúgy is bármikor meghalhatnak, ezért ki akarják élvezni a lehetőségeihez mérten a hátralévő időt

- sok fiatal sem fogja fel, hogy a vírus mekkora veszély, hiszen nem látható

"Mert megélték a háborút, forradalmat"

A mostani 75 évesek 45-ben születtek. Aki felnőttként megélte az minimum 90 éves, de itt senki se él addig.

60-70 évesekről van szó.

#25!

Fukuyama is azt állította, hogy a történelemnek vége.

Jól is fogytak a könyvei, hivatkoztak rá... aztán beismerte, hogy tévedett.

A 90-es években azt hittük, hogy vége van a terrorizmusnak.

Nem is gondoltuk volna 2015 előtt, hogy ilyen szintű migráció lesz.

ma 11:33!

Teljesen igazad van. Mindez azonban semmit nem változtat azon, hogy őket nem fogják feltenni lélegeztetőgépre, ha nem lesz elég eszköz. Minden országban, ahol elérte azt a szintet a fertőzés, szelektálni kell. Azokat, akiknek kicsi az esélye a gyógyulásra, nem fogják gépre tenni. A koronavírusban meghaltak gyakorlatilag megfulladtak.

Nyilván vannak, akik kénytelenek kimenni. De az idősek többsége még mindig a magány ellen, a társas kapcsolatokért megy ki. Akár naponta többször is. Na őket kellene valahogy meggyőzni, hogy maradjanak otthon.

Hetvenkettedik éves vagyok. Faluban élek, többgenerációs házban, a menyemmel, fiammal, két unokámmal.

A kisgyerekkori járványos betegségek után, életem során, semmiféle betegségem sem volt. Szünet nélküli munkaviszony mellett, negyvennégy év után úgy vonultam nyugdíjba, hogy ennyi idő alatt öt táppénzes napom volt (akkor még nem volt betegszabadság az első 15 nap); az sem megbetegedés, hanem bokaficam miatt.

Mivel 2. egészségi alkalmassági csoportú vezetői engedélyem volt, és a háziorvosom az utóbbi évek előttig nem volt jogosult az alkalmasság vizsgálatára, azt évtizedekig a területi foglakozás-egészségügyi központban végeztettem.

Ez azt jelentette, hogy a háziorvosom évtizedekig, évente 2-3 alkalommal akkor látott, ha valahol a rendelőn kívül találkoztunk. Volt, hogy csak autókból intettünk egymásnak.

Aztán mikor három éve a vezetői engedély hosszabbítása miatt a kezére kerültem, elküldött teljes laborra, EKG-ra, urológiára. Hatvankilenc évesen, a vizsgálaton, illetve leletkiadáskor értetlenkedve kérdezték, miért is mentem? Két helyen is azt mondták, hogy nem hogy a koromhoz képest jók a leleteim, hanem harmincegynéhány évesek is megirigyelhetik.

Nem szedtem, nem szedek gyógyszert. Ha egy vetélkedőn felajánlanák, hogy három gyógyszer megnevezésével milliókat nyerek, elbuknám. (Hacsak előzetesen nem készülnék rá.) Még csak dioptriás szemüvegem sincs.

Nincs egészségi korlátom. Fizikailag a ház körüli, kerti munkák miatt rendben vagyok (na jó, egy negyven-ötven kilós betondarab talicskába tevésénél trükközök, ügyeskedek, és idén a hóeltakarítás sem edzett). Szellemileg is rendben tartom magam (oldok meg itt matek, fizika házi feladatokat; autodidakta módon megtanultam adatbázis-kezelős programokat írni; Excelben összetett képleteket is alkalmazni, nagyméretű makrót írni; ismerem a hatályos jogszabályok lelőhelyeit; követem az eseményeket; néhány éve megtanultam bal kézzel is írni, hogy nagy skandináv rejtvény fejtésekor két kézzel írjak egyszerre, kevésbé maradjon el a kezem a fejemtől, bár ez online rejtvénynél nem alkalmazható).

Szívesen segít a családom, de ettől, jellemzően, önállóan élek.

És akkor ne menjek el, szokásosan, heti két-három alkalommal a négyszáz méterre levő helyi boltba, mikor szinte soha senkivel sem találkoztam az utcán, és mivel olyan időszakban mentem, a boltban is többnyire csak az ott dolgozók voltak; nemegyszer csak egyikükkel találkoztam, mert a másikuk a raktárban volt?

Bizonyára éppen rácáfolok, értelmesnek tartom magam, de nem tudtam belátni, hogy ezt se.

Itt van a család, ráadásul a polgármester személyesen ment mindenhova, segítséget ajánlva, ahol hetven évet elért személy van; nem értettem a dolgot.

Mígnem az általam nagyra becsült menyem alaposan leteremtett: nem érdekli őket, hogy nekem mindegy mi lesz velem, mert nekik nem mindegy. Elmondta, hogy az imádott lányunokám sírva alszik el esténként, mert annyira aggódik, hogy nem tervezek kivétel nélküli itthon maradást. Még akkor is retteg, ha hetente egyszer kiviszem a kapu elé a kukásedényt.

Akkor fogadtam el, és mindegyiküknek megígértem, itthon maradok.

Csak ugye, például nehezen tudom elmondani, pontosan mit kérek a boltokból, mikor nem látom, mi van. Szerencsére, nem vagyok válogatós, de így is nehéz. Mikor megláttam valamit, amire nem is számítottam, és abból többet vettem, másból kevesebbet, vagy nem vettem azt, amit terveztem; ilyesmit nehéz elmondani. Pedig nem csak a helyi boltban, hanem a városbeli üzletláncok üzleteiben is tudom, mi hol van, mindig aszerinti bevásárlási tervvel mentem, nem keringtem, keresgéltem össze-vissza. (A TESCO ezügyben kihívást jelent, gyakran változtatnak, de a sorvégi táblákat nem cserélik. Volt, hogy olyan pakoló dolgozójukkal kerestem kisebb méretű árut, aki velem együtt emlékezett arra, hogy hol volt hosszú időn át, arra is, hogy néhány napja ő töltötte fel a polcot, de hogy hol pontosan, na, ez már „ravasz, fogós kérdés volt”, hogy régi paródiából idézzek.)

Szerencsére, nem kell kínosan kiszámolnom, miből mennyit veszek, de akiknek így van pénzük, és/vagy legalább bizonyos mértékig válogatósak, vagy bizonyos dolgokra érzékeny a szervezetük, hogyan bízzák másra a vásárlást?

És szörnyű látnom, hogy, mivel a fiam szerencsére még járhat dolgozni (Szerencsére? Anyagilag igen, járványügyileg nem); a home office-os menyem 3-4 teli szatyrot cipel a boltból. Egészségbiztonsági okból nem akar gyakran menni, így egyszerre hoz többet, öt főre. Ugye, most az unokáim sem az iskolában étkeznek. Ezt látni, tűrni, miközben én jelentős mértékben végeztem a bevásárlásokat, mivel munkahelyükön voltak, a részükre is, és fizikailag, szellemileg most is képes vagyok rá.

Tudom, kényelmes és egyszerű dolognak hangzik a MARADJ OTTHON!, de messze nem igazán az. És az itt említett – sokak által irigylésre méltó - nyűgjeimen kívül ki tudja, mi minden nehézség adódik még?

Tudom, akár le is eshetek a lábamról, mikor nem tehetek semmit a tehetetlenség ellen. De így, hogy semmi bajom, és szinte teljesen úgy viselkedni, mintha ágyhoz kötött beteg lennék? Szokni kell, és ez lassan és nehezen megy, hiába van rá lehetőségem. És tudván tudom, hogy nem mindenkinek van.

Talán azért, mert élelmiszert kell venni. Más is tud hozni kenyeret, de ha pl. egy cukorbetegnek nem az általa ehető kenyeret viszik, hanem fehéret, az neki nem egészséges, inkább káros.

Viszont ha heti egy-két alkalommal ki megy bevásárolni, közben kerüli a tömeget (nincs is nagy tömeg mostanában), alkalmanként, szükség esetén kézfertőtlenítőt használ, akkor nagy eséllyel elkerüli a fertőzést, még éhen sem hal közben.

Nyilván nem a lottózóba kell szaladgálni meg a felesleges dolgokért kell kimenni, de van ami létszükséglet és más nem tudja megoldani, mert nem lehet másoknak elmagyarázni, ki mit ehet és milyen kenyér és tej ártalmas neki. Azt csak ő maga ismeri.