A második világháborúban a brit hadsereg mennyire számított erősnek?

A 4. válaszolónak:

Németország, szárazföldön valóban sokkal erősebb volt, mint Nagy-Britannia a II. világháborúban. Ellenben mind a brit haditengerészet, mind a brit légierő felülmúlta erőben a németet.

Japán, legalábbis a II. világháborúban messze nem volt egyenrangú katonai nagyhatalom Nagy-Britanniával.

A brit hadiflotta közel háromszorosa volt a japánnak, minden hajókategóriában, így a repülőgép-hordozúknál is masszív az angol fölény.

Szárazföldön még rosszabb a helyzet, mert japán semmiféle korszerű páncéloserővel sem rendelkezett, csak elavult könnyűharckocsikkal, ellenben a britek sok-sok ezres relatíve korszerű harckocsiállományával.

Szingapúr valóban a legnagyobb brit vereség volt, ellenben ott elsősorban színesbőrű, gyarmati csapatok álltak szemben JKapánnal, valamint a britek nem rendelkeztek páncélosokkal a málájföldi hadjáratban, sem komoly légierővel. Még Japán sok könnyűharckocsit és erős légitámogatást alkalmazott.

Azt sem árt megemlíteni, hogy Japán addigi legsúlyosabb, legnagyobb szárazföldi vereségét éppen Nagy-Britanniától szenvedte el 1944. márciusa és júliusa között, az Imphal és Kohima közötti csatákban.

A Bismarck valóban elsüllyesztette az HMS Hood csatacirkálót, de a brit egység addigra az egyik legelavultabb brit nehéz hadihajónak számított. Az HMS Hood 1920-ban állt szolgálatba, még a Bismarck 1941-ben.

A brit flotta legkorszerűbb csatahajói a Nelson és a King George V osztályok csatahajói voltak 1941-ban, melyek mind páncélzatra, mind tűzerőre felülmúlták a Bismarckot.

Végül a Nelson osztályú HMS Rodney és az HMS King George V csatahjkók süllyesztették el a Bismarckot.

Azt sem árt megjegyezni, hogy a német Scharnhorst csatahajót ugyanolyan könnyedén végezte ki a brit HMS Duke of York csatahajó 1943-ban, mint anno a Bismarck a Hood-ot.

A HMS Hood nem "a brit zászlóshajó" volt 1941-ben, hanem csupán Sir Lancelot Holland ellentengernagy zászlóshajója. Az HMS Hood ekkor a Home Fleet állományába tartozott, a Home Fleet parancsnoka, Sir John Tovey tengernagy a zászlóshajója, vagyis a rangelső brit hajó ekkor, a Hood elsüllyesztésekor az HMS King George V csatahajó volt.

Azért én kitartok a mellett, hogy amerikai segítség nélkül marha nagy bajban lettek volna. Nyugodtan elfuserálhattak bármit, jött a "nagy tesó" és megoldotta.

Pl, hát nem sikerült nagy hatótávolságú vadászgépet építeni. Nem baj, volt Mustang. Még ha brit eredetű motorral is...Nem volt nappali taktikai bombázó. Nem baj, azért gyártották a az A-20, B-25, B-26 gépeket.

Nem volt nappali nehézbombázó.(Nem véletlenül álltak át az éjszakai bombázásra) Nem baj, volt Liberator és Fortress. Nem volt semmilyen olyan anyahajós vadászgép, ami nem volt valamilyen fostaliga, vagy valamilyen anyahajóra erőltetett szárazföldi típus volt. Nem baj, volt Hellcat, Wildcat, Corsair, Avanger...Érdekes, majd minden amerikai gépnek a britek adtak nevet, mert még akkor is kénytelenek voltak megvenni, ha nem volt egy nagy eresztés, mert annyira szükségük volt rá...(Hacsak el nem hisszük az összes összeesküvés elméletet, és akkor vettek mindent, aminek a kétharmadát fel sem használták, hogy a biznyák az menjen:))

Az Oerlikonnál én a légvédelmi változatra gondoltam.( A repülőgép-fedélzeti fegyverekbe inkább ne menjünk bele. Még a végén kiderül, hogy Browning eredetű fegyverekkel lövöldöztek egymásra a japánok az amcsikkal. Vagy hogy az olaszok kb. angol nehézgéppuska lőszerrel hadonásznak. a japán 25 millis gépágyú meg francia. nem voltak a szövetségi viszonyok olyan szilárdak)

Hogy-hogy,nem, elfelejtettek rendes gépágyúkat építeni. Az amerikaiak a 28 millisekkel lövöldöztek, na az is szép halál volt. Amikor 41-ben kifutott a Bismarck, akkor kb. minden hadihajónak, minden hadviselő félnek hasonlóan pazar légvédelme volt. Majd olyan 42-től futott fel a gyártás. De csak lassan kerültek a régebbi hajókra is fel a cuccok. Ja, hogy akkor már dolgozott full erővel az amerikai ipar is...

Sok hasznos dolog a háború vége felé kezdett beérni, összejönni a fejlesztések terén. Viszont nem okozott nagy üvöltözést, fejvakarást ha valami nem jött össze elsőre, mert volt kinek szólni, hogy "őőő mégis csak kell az az újabb ötszáz Sherman..." Vagy az a három segéd repülőgép hordozó...Na, ez a németeknél nem volt. nem volt éppen anyag, akkor nem volt. Nem volt éppen benzin, akkor nem volt. Valami eléggé felemásan sikerült, akkor az úgy sikerült. A Führer beleszólt a dolgokba, aztán azt kellett csinálni, kevesen mertek visszaszólni...Churchillnek is megvoltak a maga fixa ideái, de voltak még kemény emberkék rajta kívül, pl, meg lehetett győzni a királyt, aki kapásból ellent mondhatott, voltak olyan értekezletek, hogy az Első Lord az admiralitástól veszekedett a RAF parancsnokával meg a partvédelem illetékeseivel. A Szivaros nem hozhatott egy személyben döntést. Illetve komolyabb hadműveletek előtt egyeztettek az amerikaiakkal, és ha nekik nem tetszett az ötlet, ment a levesbe. Pl. a norvégiai invázió terve, Churchill egyik nagy szerelme.(Vagyis, jobban működött a felső parancsnoki és kommunikációs lánc!)

1.) „Pl, hát nem sikerült nagy hatótávolságú vadászgépet építeni. Nem baj, volt Mustang. Még ha brit eredetű motorral is...Nem volt nappali taktikai bombázó. „

Valóban, a stratégiai nehézbombázók kísérésére a britek nem fejlesztettek ki nagy hatótávolságú vadászgépet. Bár ez így nem egészen igaz, hiszen a P-51 Mustangot eredetileg nem az amerikai USAAF (United States Army Air Force) , hanem éppen a Royal Air Force számára tervezték és gyártották az Egyesült Államokban, előbb volt bevetve brit, mint amerikai felségjelzéssel.

Nem lett volna brit taktikai bombázó? 11 461 darab korszerű Wickers Wellington készült 1936 és 1945 között, illetve rendelkezésre állt még 1814 db Armstrong Whitworth Whitley és 1430 db Handley Page Hampden és 202 db Avro Manchester. De taktikai bombázó feladatok ellátására intezíven használták a 7781 db de Havilland Mosquito-t is.

2.) Nem volt nappali nehézbombázó.(Nem véletlenül álltak át az éjszakai bombázásra) Nem baj, volt Liberator és Fortress.

Itt van egy alapvető félreértés. A brit négymotoros stratégiai nehézbombázóat (7377 db Avro Lancaster, 6176 db Handley Page Halifax, 2371 db Short Stirling) nem azért használták éjszaka, mert ezek csak éjjel alkalmazható gépek lettek volna. A RAF Bomber Command realizálta a maga keserű háborús tapasztalatai során, hogy éjszaka sokkal jobb lehetőségek kínálkoznak a nehézbombázók számára, mivel a sötétség nagyban korlátozza a német vadászgépek és a légvédelem tevékenységét és hatékonyságát. 1942-től ezért a Németország és Európa fölötti nappali stratégiai bombázásokat nagyvonalúan „átengedték” a tapasztalatlan USAAF számára, amely így arányaiban nagyobb veszteségeket is szenvedett. Egyébként maguk a németek szintén éjszakai bombázásokat hajtottak végre London és a brit nagyvárosok ellen 1940-től a maguk Dornier Do 17, Junkers Ju 88 és Heinlel He 111 taktikai közepes bombázóival, hogy így csökkentsék a brit vadászok és légvédelem okozta veszteségeiket. Ezek a német közepes típusok sem kifejezetten éjszakai bombázók voltak, ahogy a britek sem. Érdemes összevetni a brit és német stratégiai nehézbombázók számát: 15 924 db brit áll szemben 1169 db német Heinkel He 177-essel.

3.) Nem volt semmilyen olyan anyahajós vadászgép, ami nem volt valamilyen fostaliga, vagy valamilyen anyahajóra erőltetett szárazföldi típus volt.

Ez így megint nem igaz. 1940-től a fő brit hordozó bázisú vadászgép a 600 példányban gyártott Fairey Fulmar volt, mely valóban gyengébbnek bizonyult a Messerscnidt Bf 109, Focke-Wulf Fw 190, vagy a japán Zero típusoknál. Ez egy nagy méretű, nagy tűzerejű és hatósugarú, de lassú, kétüléses gép, amely messze nem volt rosszabb, mint a vele egy generációba tartozó amerikai F4F Wildcat. A Fulmar eredetileg a Fairey P.4/34 típusú gyors könnyűbombázóból lett kifejlesztve, nem is vadászgépnek készült. A Fulmar a rendkívül hasonló megjelenésű Fairey Battle könnyűbombázó „unokatestvére” volt. Egyébként hiába volt gyengébb vadászgép a Fulmar, mint a Bf 109-es, ennek ellenére nagyjából azonos számú győzelmet értek el vele Messerschmittek ellen, mint amennyi Fulmart Bf 109-esek lelőttek. A 2646 példányban épült Spermarine Seafire egyáltalán nem valamilyen repülőgép-hordozóra „erőltetett” szárazföldi géo, hanem a Supermarine Spitfire hordozó-bázisú változata felhajtható szárnyakkal. A Seafire kiváló, első osztályú vadászgép, a japán Zero-t sebesség, tűzerő és manőverező képesség terén is messze felülmúlta. A kiváló F-4 Phantom II-nek is volt hordozós és szárazföldi bázisú változata. Miért baj, hogy a Seafire a Spitfire hordozós változata, ha a harcértéke egyenlő, vagy inkább jobb, mint az ellenfeleké? Egyébként volt brit, eredetileg is hordozós üzemletetésre tervezett vadász, pontosabban vadászbombázó, a kiváló, 4 x 20 mm Hispano gépágyúval felfegyverzett Fairey Firefly, 1702 példányban épült, 1943-tól rendszeresítették.

4.) „Hogy-hogy,nem, elfelejtettek rendes gépágyúkat építeni. Az amerikaiak a 28 millisekkel lövöldöztek, na az is szép halál volt.”

Már másodszor vagyok kénytelen felhívni a figyelmedet, hogy mind a britek, mind az amerikaiak a svájci Oerlikon 20 mm-es és a svéd Bofors 40 mm-es légvédelmi gépágyúk licencváltozatát használták korszerű könnyű légvédelmi fegyverzetként a II. világháborúban a hadihajóikon. A 40 mm-es Bofors gépágyút egyébként a tengelyhatalmak szintén rendszeresítették. Az általad említett 28 mm-es, azaz hivatalosan 1.1 hüvelykes L/75 gépágyú, becenevén a Chicago Piano 1939-ben lett rendszeresítve, de már akkor reménytelenül elavultnak számított, alig 1000 darab készült belőle. Már 1942-től megkezdték a cseréjét éppen a sokkal korszerűbb 20 mm-es svájci Oerlikon és 40 mm-es svéd Bofors gépágyúkra. Az elavult 28 mm-est 1942 után első vonalbeli hadihajókon már nem is alkalmazták.

5.) Amikor 41-ben kifutott a Bismarck, akkor kb. minden hadihajónak, minden hadviselő félnek hasonlóan pazar légvédelme volt.

Ez sem egészenfelel meg a valóságnak. a német, olasz, japán hajók légvédelme, különösen a nehéz légvédelmi fegyverzet végig alulmúlta a szövetségesekét. A Bismarck osztály (Bismarck, Tirpitz) 16 x 105 mm SK C/33 L/65, a Scharnhorst osztály (Scharnhorst, Gneisanau) 14 x 105 mm SK C/33 L/65 korszerű légvédelmi löveggel rendelkezett. Az olasz Littorio osztály csatahajói (Littorio, Vittorio Veneto, Roma) 12 x 90 mm L/50 légvédelmi löveget kaptak. Ezzel szemben a brit King George V osztály (HMS King George V, HMS Prince of Wales, HMS Duke of York, HMS Howe, HMS Anson) és az HMS Vanguard csatahajók 16 x 135 mm L/50, a modernizált Queen Elizabeth osztályú csatahajók (HMS Queen Elizabeth, HMS Valiant) és az HMS Renown csatacirkáló 20 x 114 mm L/45 univerzális, légvédelmi feladatokra is kiváló ágyúval rendelkeztek. A japán hajók nehéz légvédelmi fegyverzetét a II. világháborúra teljesen elavult, 1932-ben rendszeresített 127 mm L/40 Type 89 lövegek alkották, a Jamato osztály előbb 12, majd 24 ilyen ágyúval rendelkezett. Vagyis a modernebb brit nehézegységek erősebb légvédelmi lövegekkel bírtak, mint a németek, olaszok, vagy japánok. A modern, vagy modernizált brit csatahajók, kivéve a Nelson osztályt (HMS Nelson, HMS Rodney) univerzális másodlagos fegyverzettel lettek felszerelve, mint a 135 mm L/50, mind a 114 mm L/45 lövegek egyaránt alkalmasak voltak könnyű tengeri és szárazföldi, valamint légi célok leküzdésére. Ellenben a német, olasz, japán csatahajók és csatacirkálók 152 mm-es, vagy 155 mm-es lövegeket használtak a könnyebb tengeri és szárazföldi célpontok ellen, még külön ágyúkat kaptak a légvédelemre. ez pazarlást jelentett, mert kétféle löveganyag látott el kétféle feladatot, még a britek univerzális ágyúi mindkét célra egyaránt megfeleltek.

Mondják, hogy a II. világháborút a brit agy, az amerikai ipar és a szovjet emberanyag nyerte meg a szövetségeseknek.

A britek technológiai hozzájárilása (radar, szonár) és hírszerzése, azaz többek között a német Enigma feltörése valóban döntően járult hozzá a győzelemhez.

Azonban szintúgy döntő volt a brit katonai hozzájárulás, hiszen a britek adták a második legerősebb flottát és légierőt a hadviselő felek közül.

Valamint a gazdasági, mert Nagy-Britannia költött az USA után a legtöbbet hadikiadásokra a konfliktus során.