Az Árpád-kori magyar könnyűlovas katona, harcos viselt felsőtest védő felszerelést, könnyű páncélt?

Mivel nem volt reguláris haderő, ezért mindenki abban a felszerelésben harcolt, amit megengedhetett magának.

A német nehézlovasság abból állt, hogy húztak egy láncinget, oszt jónapot.

A magyar lovasság sokkal jobban felszerelt volt.

Gyakori volt a lamellás vért, bőrvért, gazdagoknál láncing, kombinált vért (láncingre szerelt fémlapok).

A fegyverzet változatos volt. Ami a fegyverövön elfért.

Szablya és íj nélkül nem indultak útnak. Kinek milye volt: fokos, buzogány, minden, mi szem szájnak ingere. Pajzs és sisak úgyszintén. Lovakat páncéllal borították.

Összességében egy magyar lovas kilogrammban többet nyomott, mint egy nyugati, de szívósabb lovai voltak.

Így van, ahogy az #1-es mondja. Nem úgy kell elképzelni az akkori nomád magyar harcosokat, mint a Feszty-körképen, vagy ahogy a romantikus ábrázolásokon megszoktuk, hogy "kaftánban" vannak. Már bocsi, de szerinted ki lenne olyan hülye, hogy pizsomaszerű kaftánban menjen harcolni, páncél nélkül?

Úgyhogy nagyon is volt páncélzatuk, a szegényebbeknek főleg bőrpáncél, a gazdagoknak pedig ahogy az előttem szóló leírta. Mellesleg megjegyzem, hogy a nyugati seregekeknél is hasonló volt a helyzet, ott is csak a sereg magvát alkották láncvértes nehézlovas lovagok, a többi elem az náluk is könnyűlovas lovas vagy gyalogság volt a X. században. Tehát páncélzatban nem különbözött egymástól a nyugati és a keleti hadsereg, viszont a magyar az tényleg sokoldalúbb, kiképzettebb és jobban felszerelt, hatékonyabb volt.

+1 Hatalmas előnye volt a magyaroknak, hogy ők gyakorlottan, együtt harcoltak, követték a parancsokat.

Az akkori szemben álló lovagok nem tartották a harcrendet, mivel náluk bevett szokás volt, hogy a dicsőségért harcoltak, így sokan előrerohantak, szétesett a sor.

Ebből kifolyólag verték meg a magyarok legtöbbször könnyűszerrel az akkori szemben álló seregeket.

És pont ez lett később a vesztünk is - a sok sikeres hadjárat bizonyította, hogy a taktika jó (az is volt!) csak aztán pár évtized szénnéverés után végül csak leesett az ellenfélnek, hogy az ő nehéz vértjük hatékony védelem, ha nem rohannak mint a hülyék, hanem követik a parancsokat, mint a magyarok.

Milyen "nehéz vértje" volt a nyugatiaknak?

Max. egy láncing, amit simán átfúrt a nyílvessző. Egy nyílzápor után úgy néztek ki, mint a sündisznó.

A láncing csak a vágás ellen véd, közelről, dárdával simán át lehet szúrni, buzogánnyal cafatokra lehet tépni.

Na jó, ne legyünk igazságtalanok, esetleg néhányuknak lehetett pikkelyvértje, de ez ritka volt, mint a fehér holló. Kis létszámú, gyéren felszerelt nyugati seregeket a magyar haderő könnyű szerrel szétzavart.

A kalandozásnak nevezett nyugati hadjáratoknak az vetett véget, hogy a törzsek magánvállalkozásai során lecsökkent az országban tartózkodó seregek száma és félő volt, hogy egy nagyobb támadás komoly bajt okoz.

A politikai változások nyomán a nagyfokú autonómiát élvező törzseket Árpád leszármazottai igyekeztek az uralmuk alá hajtani, és a törzsi államból központi irányítású, központosított hatalmat létrehozni.

Egy szót sem szabad elhinni abból a maszlagból, hogy a "kalandozó magyarok" döntő vereségeket szenvedtek nyugaton bla bla bla, meg hogy a nyugatiak "kiismerték a magyar harcmodort" (na ettől a baromságtól rendszerint padlót fogok) bla bla bla.

Egyszerűen belpolitikai csatározások állnak a háttérben.

Ilyenkor pedig minden törzs hazahívja a zsoldban lévő seregeit a nagyobb érdekérvényesítés végett.

Igen, az egyszerű magyar harcos is viselhetett bőrpáncélt, az alapfegyverzetes az íj és a szablya voltak.

A 10. századi nyugati nehézlovasságnak valóban jellemzően csak sodronyinge volt, valamint pajzsa és vassisakja, a bonyolult lemezpáncélok csak jóval később jelentek meg. Viszont az átlag magyar harcos legfeljebb csak bőrvértet hordott, vagy még azt sem, ez persze nem azt jelenti, hogy primitív lett volna a felszerelése, hanem azt, hogy a lovasíjásznak alapvetően nem is volt szüksége komolyabb páncélzatra, mert elsősorban nem a közelharc volt a feladata. A korabeli, a 10. században megjelent új típusú nyugati lovasság többek között a magyarhoz képest volt "nehéz". A 955-ös Lech-mezei csata két óriási újdonságot hozott, itt debütált először nagy tömegben a nyugati páncélos nehézlovasság és itt használtak először tömegesen páncélt, a korábban a kalandozó magyarokkal szembekerült nyugati seregek jóval könnyebb felszerelésűek voltak. Az új sodronypáncélok, plusz a nagy lovassági pajzsok és vassisakok már hatékony védelmet nyújtottak a magyar nyílzáporral szemben.

Alapvető különbség van a magyar lovasíjász és a nyugati páncélos lovas harcászata között. Még a magyar lovasíjász fő fegyvere az íj, a szablya csak másodlagos, önvédelmi jellegű, addig a sodronyinges, fémsisakos, nagy méretű pajzzsal ellátott lovag fegyvere a nehéz lándzsa és a nehéz kétélű kard, ezek viszont pont közelharcra valók. Egy szál szablyával egy pajzsos, sodronyinges, vassisakos lovag elleni közelharc nem sok jóval kecsegtet. Rendszerint sokan megfeledkeznek arról a fontos tényről is, hogy a honfoglalók lovai viszonylag kis termetűek voltak (átlag 350 kg testtömeg), ezzel szemben a nyugati nagy termetű csatalovak (destrier, courser fajták) akár 600-700 kilósra is megnőhettek, de lehettek akár 800 kilósak is. A nagy lovaknak hála a nyugati nehézlovasság "lökőereje" többszöröse volt a keleti típusú könnyűlovasságnak, nyílt csatában könnyedén elsöpörte azt. Ahogy ez a Lech-mezőn, Augsburg mellett 955-ben is történt.

A magyar lovasíjász azonban igencsak könnyűlovasságnak számított, közelharcra alapvetően nem volt alkalmas. Ezt az a tény is mutatja, hogy a keresztény állam megalakulása után a magyar hadfelszerelés a nyugati mintához kezdett adaptálódni, igaz megfelelő anyagi erőforrások híján meglehetősen lassan. Már III. Béla, II. András, IV. Béla uralmának időszakából maradtak fenn források, törvényszövegek, amelyek tanúsítják, királyainak a nyugati típusú nehézlovasság - latinul "miles" (lovag) - magyar haderőn belüli számának növelését erőltették a könnyűlovassággal szemben. egyébként, az általános hadtörténeti tapasztalatok is a nyugati nehézlovasság fölényét mutatják a keleti típusú könnyűlovassággal szemben.

A nehézlovasság másik, szerintem szakszerűbb elnevezése a csatalovasság. Valójában nem feltétele, hogy "nehéz vértje", vagy egyáltalán páncélja legyen. A feladatra való alkalmassága teszi nehéz csatalovassággá, ez a feladat pedig a frontális, csatadöntő rohamra való lépessége.

Nem árt megjegyezni, hogy az összes modern hadtörténészi elemzés szerint a magyarok jelentős számbeli fölényben voltak a Lech-mezőn (másfél-kétszeres), feltehetően a teljes magyar haderő mintegy fele, harmada vehetett részt a csatában (7000- 10 000 fő).Ezzel szemben a mai történészek szerint nem a teljes német haderő, hanem csak az I. Ottó törzsi hercegségét, közvetlen hatalmi bázisát képező Szászország (igaz ez volt messze a legerősebb a német hercegségek között) hadereje vonult fel, komolyabb erősítést csak a Vörös Konrád lotaringiai herceg vezette segélykontingens jelentett.

A csata következménye, a nyugati magyar kalandozások lezárulása – a súlyos vereség miatt- és az addig teljesen széttagolt német területek egyesítése lett I. Ottó uralma alatt és a császári cím megszerzése. Fontos megjegyezni, hogy még az egyes német hercegségek durván egy súlycsoportban voltak a magyar nomádállammal, addig az új, központosított és egyesített német monarchia lakossága I. Ottó szláv és itáliai hódításaival már minimum tíz-tizenkétszerese volt a történeti demográfusok szerint, mint a magyar nomádállamé.

Ezzel egy időben a még az új német birodalomnál is népesebb és gazdagabb Bizánc is magára talált, s a makedón-dinasztia katonacsászárainak vaskezű uralma alatt sorozatban mérte a súlyosabbnál súlyosabb katonai vereségeket ellenségeire, az arabokra, a besenyőkre, a bolgárokra, a szlávokra és a magyarokra.

Ennek a két, a magyarokkal szemben külön-külön is nagy katonai fölényben lévő birodalomnak a harapófogójába kerültek a magyarok Géza fejedelem trónra léptekor.