A második világháborúban a német katonák miért nem lázadtak fel a náci vezetés ellen?

Többségük hitt a győzelemben és

nem akarták megszegni esküjüket, amit a Führerre tettek!

Ha tegyük fel Stauffenbernek sikerül a Hitler elleni merénylete akkor szűk egy évvel korábban véget ér a háború, de a nemzetiszocializmust így is - úgy is mindenképpen "eltakarították" volna a "győztes"(...)

nagyhatalmak...

"csak Hitler és haveri köre volt az aki elvakultan hitt a nácizmus eszméjében"

Ezt tovább szűkíteném, a nácizmus eszméjében igazából egyedül csak Hitler hitt elvakultan, és talán még Göbbels, a propagandaminiszter. De a többiek?

Pl. a Birodalom második emberének tekintett Göring, amikor Hitler a vége felé a berlini bunkerébe bújt (elvágva magát az igazi eseményektől), Göring rögtön az angolok felé kezdett el puhatolózni. Amikor hadifogságba került, az amerikai tisztekkel olyan szöveggel haverkodott, hogy a katona az katona a politikától függetlenül, ezért tartsanak össze. Egy ideig tényleg partizott az ellenséges tisztekkel (!!!), ami amikor kiderült, elég nagy botrány lett belőle.

A másik nagy náci vezéregyéniségnek tartott ember, Himmler, amikor a náci Németország felett már szorult a hurok, fel akarta ajánlani a szolgálatait a háború utáni új rendben az angolszászoknak, mondván, hogy Európa rendben tartásához szükség van pl. az ő szakértelmére és tapasztalatára.

Ennyit erről. Amikor látszott, hogy a hitleri időknek vége lesz, mindenki hirtelen elkezdett az ellenség felé közeledni, és a szolgálatait, "szakértelmét" (bármilyen undorítóan hangzik is), barátságát, jóindulatát felajánlani. Ez alapvető emberi vonás, és jelzi, hogy teljesen mindegy mi a mindenkori "eszme", az ember csak addig támogatja azt, amíg az anyagi hasznot, felemelkedést, karriert biztosít neki. Nagyon kevés ember van, aki tényleg az eszmében hisz fanatikusan, és nem anyagi érdekek szerint mozog a világban. Persze a fanatizmus önmagában sohasem egészséges, szóval az ilyen ember sem pozitív példa, főleg a nácizmus kérdésében nem...

A kérdésedre kanyarodva. Többen leírták már, hogy a náci Németország egy totális diktatúra volt. Feltehetnéd a kérdést ennyi erővel, hogy a Rákosi-diktatúra alatt hogy tudott az ÁVÓ uralkodni az embereken, megfélemlíteni őket, rettegésben tartani egész Magyarországot, ha igazából a kommunisták és a fegyveres erőik létszámukat tekintve a népesség töredékét tették ki. Mégis meg tudták csinálni. Ha a hatalom a kezében tartja a karhatalmat, a médiát, a nevelést, terrort képes alkalmazni, besúgóhálózata van, beszervez fenyegetésekkel, anyagi előnyökért cserébe stb. embereket, akik jelentenek nekik, akkor ott viszonylag könnyű egy népességet sakkban tartani érdekes módon. A német hadsereg pedig azért nem lázadt fel, mert a politika parancsol, a hadsereg engedelmeskedik. A tiszteknek fel kellett esküdni a politikai vezetésre (Hitlerre...), és miután ezt megtették, még a saját esküjük is kötelezte őket. Az egyszerű közkatonának pedig nem sok lehetőségük volt lázongani, hiszen ilyesmiért egyből súlyos büntetéssel fizettek. A hadseregben rend és fegyelem van, aki nem engedelmeskedik a felülről jött parancsnak, azt falhoz állítják. Ezenkívül az SS a családjával is zsarolhatta a katonát, aki nem engedelmeskedett, gyanús volt stb.

De ezzel együtt nem igaz, hogy nem lázadtak fel a katonák Hitler ellen. Több merényletet is terveztek ellene, a Valkűr-hadművelet viszonylag ismertebb, amiben még Rommel is benne volt, az egyik legnagyobb (akkori) német katonai hős. Azért ez is elárul valamit a katonák hozzáállásáról és elgondolásairól...

Sokan hittek a nnácizmusban, a gyõzelemben.

Aki nem, az meg életben akart maradni.

Stauffenberg és Haeften 200 méterről látták a robbanást, majd anélkül, hogy megbizonyosodtak volna az eredményről, egy odarendelt autóval elsiettek. A külső őrhelyen azonban nem akarták kiengedni őket, amit Stauffenberg végül Möllendorf századosnál eszközölt ki telefonon. Egy órakor érkeztek meg a repülőtérre, ahonnan negyed óra múlva visszaindultak Berlinbe. Fellgiebel eközben felhívta Hahn ezredest, hogy közölje, a merénylet nem járt sikerrel, majd később felkereste Hitlert és gratulált neki a megmeneküléshez. Ő tovább is adta a hírt Wagner tábornoknak, de senki sem értesítette a többi összeesküvőt, akik a korábbi eset miatt haboztak elrendelni a Walküre hadművelet megindítását.[23]

Stauffenberg délután háromkor érkezett meg a repülőgéppel Rangsdorfba, ahol senki sem fogadta. Öt perc múlva a repülőtéri parancsnokságról telefonált Olbrichtnak, jelentve a merénylet sikerét ("Meine Herren, Hitler ist tot."),[24] aki csak ekkor adta ki az előkészített parancsokat, amikben ez állt:

„A Führer halott. Lelkiismeretlen, a fronttól irtózó pártvezetők kis csoportja államcsínyt kísérelt meg. Elrendelték a katonai szükségállapotot és a végrehajtó hatalmat a katonai körzetek parancsnokainak a kezébe tették le.”

Erich Fellgiebel tábornok gratulált Hitlernek a megmeneküléséhez, aki később az összeesküvésben való részvétele miatt felakasztatta

Az összeesküvők katonai felső vezetése a már visszavonult Ludwig von Beck vezérezredes, Erwin von Witzleben tábornagy, Friedrich Olbricht gyalogsági tábornok, Hans Oster vezérőrnagy (Abwehr vezető) és Henning von Tresckow vezérőrnagy kezében összpontosult. A végrehajtó hatalmat Erwin von Witzleben tábornagy kezébe helyezték, akit a Wehrmacht új főparancsnokává neveztek ki. A parancsokat húsz körzeti parancsnokhoz juttatták el Witzleben és Stauffenberg aláírásával.[25] Ezt különböző parancsok követték, amiket azonban a szigorúan titkos besorolás miatt előbb meg kellett fejteni és így annyira összetorlódtak, hogy továbbításuk egy idő után már lehetetlen volt.[26]

Olbricht és Stauffenberg 4 órakor Frommhoz mentek, aki azonban közben már értesült Keiteltől a merénylet sikertelenségéről, így megnyerni sem tudták már az ügynek. Fromm dühösen értesült a Walküre hadművelet megindításáról és le akarta tartóztatni a három tisztet (akikhez időközben csatlakozott Albrecht Mertz von Quirnheim ezredes is), de ehelyett őt tartóztatták le. Frommot lefogták, majd a szomszédos szobában megkötözték. Fél öt előtt öt perccel érkezett meg a parancs a berlini Grossdeutschland őrzászlóalj parancsnokához, Otto Ernst Remer őrnagyhoz, hogy zárja le a kormányzati negyedet, aki hozzá is látott ehhez. Stauffenberg a nap hátralévő részében telefonált és igyekezett minél több embert meggyőzni Hitler haláláról.[27]

A hatalomátvételi kísérletben résztvevők sok hibát követtek el. Például nem gondoskodtak megfelelően a bendlerstrassei főhadiszállásuk biztonságáról és a hírközlő állomásokat sem vonták ellenőrzésük alá. A későn kiküldött parancsok miatt sokan elodázták azok teljesítését, várva az események alakulását.[28]

Erwin von Witzleben gyalogsági tábornok

A Deutschlander rádióadóhoz küldött rohamcsapat megparancsolta, hogy állítsák le az adást, amit az intendáns vissza is jelzett, ám mivel az ehhez értő szakember nem érkezett meg, a katonák nem tudhatták, hogy az adás folytatódik tovább.[29] 18:28-kor a német rádiók rövid közleményt olvastak be a merényletről, közölve, hogy a Führer még életben van. Fél kilenc előtt öt perccel Martin Bormann a vidéki körzetvezetőknek küldött táviratot, azt az utasítást adva, hogy csak Hitler vagy embereinek parancsait kövessék. Az ellentmondásos hírek miatt Berlinen kívül csak pár helyen, így Prágában, Kasselben, Bécsben és Párizsban került sor jelentősebb lépésekre. Utóbbiban Carl-Heinrich von Stülpnagel tábornok, Franciaország katonai kormányzója őrizetbe vette a városban az SD és az SS 1200 tagját, ám ők is kiszabadultak, amikor kiderült, hogy Hitler él.[30]

Wehrmacht és SS katonák a Bendlerblocknál, amely akkor a Wehrmacht szárazföldi haderejének központja volt

Este negyed nyolckor Remer az egységéhez rendelt politikai képzőtiszt, Hans Hagen hadnagy kérésére személyesen felkereste Joseph Goebbels propagandaminisztert, miután katonái körbevették a Propagandaminisztérium épületét.[31] Goebbels az irodájából felhívta Hitlert és a kagylót átnyújtotta Remernek, aki meggyőződhetett róla, hogy a merénylet nem járt sikerrel, majd utasítást kapott a puccs leverésére, amihez hozzá is látott. Nyolckor érkezett meg az új főparancsnok, Witzleben, aki heves vitába kezdett, miután megtudta, hogy semmi sem halad a tervek szerint és nem vállalta a neki szánt pozíciót, hanem hazament. Stauffenberg ezalatt tovább folytatta a hatalomátvétel vezetését. Olbricht 22 órakor összehívta a tiszteket és kijelentette, hogy katasztrófa fenyeget, amit csak bizonyos intézkedések meghozatalával lehetne kikerülni. Az ezután tanácskozásra visszavonult tisztek egy része fegyvert szerzett és megindult, hogy elfogják az összeesküvőket, saját megmenekülésüket biztosítva.[32]

Stauffenberg és társainak elfogása, kivégzése

Szerkesztés

A Bendlerblock udvara, ahol Stauffenbergéket kivégezték[33]

Remer, aki ekkor már ezredes volt, körülzáratta a minisztérium épületét és nemsokára az SS egységei is megérkeztek. Ezekben a percekben egy addig semleges, fiatal tisztekből álló csoport is az összeesküvők ellen fordult. A csoport egyik tagja, név szerint Bodo von der Heyde hadnagy, lövésre kész pisztollyal a kezében berontott Olbricht irodájába, ahol az ajtóban álló Stauffenbergre lőtt. Pár perccel később megérkezett az erősítés is és kiszabadították Frommot. Miután megszabadult szorult helyzetéből, fegyvert rántva azt kiáltotta: „Most azt teszem veletek, amit ti akartatok tenni velem!”, majd, hogy megerősítse szavait, fegyverével a levegőbe tüzelt.[34]

Beck tábornok ekkor kijelentette, hogy szeretné a helyzet konzekvenciáját saját maga levonni, ezért arra hivatkozva, hogy Fromm parancsnoka volt, kérte, hadd tegye meg. Miután Fromm ezt engedélyezte neki, a tábornok fegyvert szorított halántékához, majd meghúzta a ravaszt és a mögötte lévő fotelba hanyatlott. Azonban mivel a lövés nem végzett vele, újra megkísérelte az öngyilkosságot – ismét sikertelenül. Végül Fromm utasítására az egyik jelenlévő tiszt adta meg neki a kegyelemlövést. Ez már azután történt, hogy Fromm visszatért az irodába, miután öt percre magukra hagyta az összeesküvőket, hogy azok búcsúleveleket írhassanak. Visszatértekor közölte, hogy rögtönítélő bíróság halálra ítélte von Quirnheim vezérkari ezredest, Olbricht tábornokot, Stauffenberg ezredest (Fromm szavaival: „...az ezredest, akinek a nevét említeni sem akarom...” vagy „akinek a nevét többé nem ismerem”), és Haeften főhadnagyot (mivel Haeften nevét nem tudta, ujjával rámutatott és azt mondta: „...valamint ezt a főhadnagyot...”). A jelenlévő Erich Hoepnernek – régi barátságukra való tekintettel – Fromm felajánlotta a lehetőséget, hogy Beck példáját követve önmaga vessen véget az életének. Hoepner azt válaszolta: „Nem érzem magam olyan értelemben bűnösnek és nem vagyok olyan disznó, hogy saját magam bíráskodjak saját magam felett.”[35]

Fromm Hoepnert ekkor átadta az SS-nek, a többieken pedig azonnal végrehajtatta az ítéleteket Werner Schady SS-hadnaggyal és egy tízfős kivégzőosztaggal. A kivégzésekre 0 óra 10 perckor került sor a hadügyminisztérium udvarán, egy homokbucka előtt, egy autó fényszóróitól megvilágítva. Utolsónak Stauffenberget végezték ki. Az ezredes még a sortűz eldördülése előtt elkiáltotta magát. Utolsó szavainak több változata is fennmaradt: „Éljen Németország!” - „Éljen a szent Németország!” - „Éljen a megszentelt Németország!” - „Éljen szent Németországunk!” - „Szent Németország!”[36]