Az alábbi ókori és középkori harcosok közül melyik volt a leghatékonyabb egy 1 vs 1-es küzdelemben?

A gladiátorokon kívül egyik se sűrűn harcolt 1v1-ben. A kiképzésük minősége pedig mindig az adott uralkodótól függött. A felszerelésük minősége pedig korszaktól függően változott. Például Nagy Sándor hoplitái nagyon kemény kiképzést kaptak, viszont egyáltalán nem viseltek vértezetet, mert egy hosszú hadjárat esetén erre nincs lehetőség. Túl sok a bizonytalan tényező, erre így nem lehet válaszolni.

Ha azonban arra vagy kíváncsi, hogy minek öltözzön be az utcáról behívott ember, ha véletlenül egy kolosszeumban találja magát, akkor legionáriusnak. A gladiussal a legkönnyebb harcolni, kiképzés nélkül is menni fog.

A görög hoplitákat és a római légionáriusokat elsősorban nem párbajozni tanították, hanem alakzatban harcolni és hatékonyan együttmüködni, a parancsokat minden további nélkül gyorsan és hatékonyan teljesíteni. A spártaiak akiket gyerekkoruktól képeztek, korabeli mércével is elképesztő brutális módon, kissé más kategória, de alapvetően náluk sem az volt a cél, hogy párbajhősöket faragjanak belőlük.

Főleg a római katonák voltak nagyon fegyelmezettek, amit többek között kollektív és szigorú büntetésekkel értek el(pl:tizedelés). Illetve mondjuk az őrségben elalvás is gyakran instant kivégzést jelentett.

A római légiós és a görög hoplita között 1 vs 1 harcban a római volt előnyben, őket azért mégiscsak valamivel jobban képezték az ilyesmire és nagyobb hangsúly volt az egyéni dicsőség megszerzésén. Erre utal az is, hogy a római hadvezérek különféle manőverekkel megbontották a görög/makedón falanxok rendjét és a közelharcban a rómaiak leverték görög ellenfeleiket mint vak a poharat.

Itt az igazi játékosok a gladiátor(gladiátor=profi, befutott arénahős akit képeztek a speciális harcmodorára, túl volt már néhány párbajon és nempedig vágóhídra küldött hadifogoly/bűnöző), a viking és a szamuráj. Leginkább az lenne előnyben amelyik ügyesebb, taktikusabb és rákényszeríti ellenfelére a saját harcmodorát.

Ebben a három harcosban közös, hogy nem vette el idejüket a menetelés és a harci alakzat gyakorlása, simán koncentrálhattak egyéni képességeik fejlesztésére. Tehát sok múlik magán az ember egyéni adottságain is.

Ha sorrendbe kéne tenni, akkor a szamuráj az első, a gladiátor a második és a viking a harmadik tippem szerint. Kivéve, ha az a viking berserker, mert a bedrogozott, hatalmas méretű elit harcos a szamurájjal is simán pariban van, leginkább a testi adottságai miatt(egy norvég/svéd átlagban jóval nagyobb egy japánnál ugye).

Hasonlít a kérdés arra, hogy melyik a jobb a karatés vagy a bokszoló? A válasz attól függ hol - ringben a bokszoló, karateversenyen a karatés, az utcán meg amelyik gyorsabb, ügyesebb, erősebb, kitartóbb - azaz jobbak az egyéni képességei.

Kb. ilyen lett volna 1-1-ben is a küzdelem, attól függ hol, ahogy már fentebb is megírták.

Csatában, harctéren: légió, hoplita

Arénában: gladiátor, szamuráj (a nagy méretű nehéz pajzs zárt alakzatban nyerő, egyén harcban nem annyira)

A sötét ló a viking, a fő erősségük a gyors helyváltoztatás, portyázás. A fosztogatásban jeleskedtek nem annyira a nyílt nagy ütközetekben - utóbbiakra csak jelentős túlerő mellett vállalkoztak többnyire. Erősek voltak (fizikailag - nemhiába az evezés jó sport :) ) s biztos volt köztük egyénileg nagyon ügyes, de harcértékük kb. a hasonló korabeli harcosokkal volt egyenértékű. Azaz csatatéren (azonos létszámú) légió, hoplita, arénában 1-1-ben a harcra képzett gladiátor, szamuráj lett volna a nyerő.

Itt a gladiátor, a viking és a szamuráj játszanak. Kár, hogy nincsen lovag... Amikor a viking korban a törzsfők helyett már királyok üzentek hadat, akkor már a hadsereg színvonala is megnőtt. Viking(varég) harcosok adták a bizánci császárok elit gyalogos testőreit.Olyan rosszak nem lehettek. Főleg a csatabárdos, pontosabban a kétkezes dán baltás viking itt a jó. Őket arra használták, hogy megtörjék a pajzsfalat, vagy éppen a saját pajzsfal réseit tömítsék be. Az meg ember-ember elleni küzdelem.

Az ókori harcosok közül talán a katafraktészt, a full páncélos nehéz lovast lehetne írni. Ők jók lehettek egy az egy elleni küzdelemben, eleve a lovagokhoz hasonlóan voltak alkalmazva és zömmel nemesek is voltak. Maga a fegyvernem Rómában is ismert volt, sőt Bizáncban is, megérte a középkort.

Mellesleg, Nagy Sándor hoplitái is hordtak páncélt, csakhogy a klasszikus, fém(bronz) mellvértet felváltotta a sok rétegű vászonból készült thorax. Illetve, ők hosszú, sarissa nevű pikákkal voltak felfegyverezve és egy kis méretű pajzsot hordtak. Ez olyan öt méter körüli fegyver volt. Emiatt egy-az egy elleni küzdelemben nem is lehetett használni. A falanx védtelen széleit "ezüst pajzsos" hopliták védték, hagyományos felszerelésben, tehát relatíve rövid lándzsa, kard és nagy méretű pajzs. Továbbá, voltak a seregben peltasztészek, akiknek nem volt páncéljuk, legfeljebb egy sisakjuk, és hajító lándzsákat dobáltak az ellenfélre.

Egyik sem párbajra lett specializálódva. A filmekkel ellentétben ezt nem is gyakorolták. Még a szamurájok is főként lándzsával és íjjakkal harcoltak. A kard csak akkor került elő mikor a lándzsa eltört

A párbajok a gladiátorok mestersége volt. Későbbi középkorban pedig a nemesség kiváltságos sportja lett

Igaz, már régebbi kérdés, de muszáj válaszolnom. Nem értem, #2-es válaszoló, hogy mire alapozod a kifejtésedet.

Valójában éppen jellegzetesen görög szokás volt a seregek összecsapása előtt megejtett, egy az egy elleni párbajok általános hagyománya, és ez karakteresen hellén kulturális stílusjegy - ilyenről a római történetírásban egyetlen feljegyzést sem ismer a tudomány -, sehol máshol nem fektettek ilyen hangsúlyt a harcos egyénileg mutatott hősiességére és érdemeire a csatákban.

Más civilizációkban (mint az egyiptomi, a perzsa, de ugyanígy a római is) minden dicsőség egyszemélyben csakis az istencsászáré volt, individuális értelemben nem volt megbecsültsége és értéke az egyes harcosok képességeinek.

Vagyis ebben a vetületében egyszemélyes párbaj éppen a görög hoplitához illeszkedik jobban, római legionárius soha nem tevékenykedett önállóan.

Ha a leírt felszereléseket tekintjük, a pilum rendeltetésszerű funkciója az volt, hogy hajítófegyverként áthatoljon az ellenség pajzsán, megsebezve a mögötte álló harcost, vagy elhajolva használhatatlanná tegye annak pajzsát. Közelharci fegyverként nemigen értelmezhető.

A római legionáriusok (eltérően a görög hoplitáktól, akiknek alapvetően a dorü nevű lándzsa volt a fő fegyverük) elsődlegesen a gladiussal harcoltak.

Vagyis a hoplita helyzeti előnyben van, mivel a 2-2,5 méteres dorü sokkal nagyobb távolságra nyúlik, messzebbről öl, mint a rövid gladius a római részéről.

Nem volt részletezve a kérdésben a vért, de ha a római legionáriusok vértjéről beszélünk, a köztudatban a lorica segmentata ugrik be elsőre mindenkinek, azonban ez csak nagyon későn jelent meg valójában (a perzsa hadjáratok kudarcai után vették át onnan), a római legionáriusok igazából évszázadokon keresztül láncinget (lorica hamata) viseltek a csatákban (amit pedig a keltáktól vettek át, előtte pedig linothoraxot hordtak, amit a görögöktől másoltak le).

A láncingről pedig tudni kell, hogy vágások ellen való, döfőfegyverek ellen (mint amilyen a dorü is) nagyon csekély védelmet jelent. Vagyis fegyverét tekintve is hátrányból indul a görög hoplita ellenében, és a vértje sem megfelelő ellene.

Mindhárom összevetésben tehát a görög hoplita élvez előnyt a római legionáriussal szemben meglátásom szerint egy ilyen jellegű párviadalban.

Hozzá kell tennem még egy gondolatig elkanyarodva itt a témától, hogy én nem vagyok híve a spártaiak túlmisztifikálásának. Valójában a spártaiakat megverték az athéniak, győzték le a korinthosziak, de elkenték a thébaiiak is, utóbbiak kétszer is, amiből a második alkalomnál ráadásul túlerő birtokában(!) vesztettek a spártaiak. Valójában a spártaiak legyőzhetetlenségét sokkal több legenda lengi körül (aminek egy részét éppen ők maguk építették fel maguk körül), mint amennyi valós alapja volt annak. Kétségtelenül a Peloponnészosz egyik legnagyobb katonai hatalmát adták, és az is tény, hogy Spárta volt az egyetlen, amire soha nem terjesztette ki hatalmát Alexandrosz, valamint hogy a rómaiakkal szemben is legutolsónak veszítették el önállóságukat, illetve az hatalmas tett volt, és ezt semmi nem veheti el a spártaiaktól, ahogy önként vállalták Thermopülénél, hogy több mint ezer Thespiából és Thébaiból származó hoplitával, valamint a helótákkal hátramaradnak a biztos halállal szembenézve, amíg a görög sereg többi része rendezetten visszavonult (mert azt érdemes rögzíteni, hogy Thermopülénél nem csak az elhíresült háromszáz spártai, hanem többezer, egyéb görög városállamból származó hoplita is harcolt a perzsák ellen, akik nem voltak kevésbé kiválóak, és ennek mellőzése méltatlan velük szemben), ez a dicső haditett pedig örökre elválaszthatatlan marad tőlük, ugyanakkor a túlmisztifikálásukat én indokolatlannak tartom, nem voltak legyőzhetetlenek, és ott a másik oldala is a hozzájuk köthető nagy pillanatoknak, miszerint meglehetősen gyakran vonták ki például magukat a közös ügyekből (mint Perzsia szétzúzása esetén is).

Visszatérve a kérdésre:

A gladiátor ebből a sorból kilóg, hiszen őt illetően nem

egy tényleges értelemben vett harcosról beszélünk, hanem egy szórakoztatóipari eszközről. A felszerelése nem azt a célt szolgálta, hogy általa életben maradjon, a teste legsebezhetőbb pontjait az teljesen védtelenül hagyta, pontosan azért, hogy megölhető legyen, páncélt csak a fegyverforgató karján, illetve a fején viselt, hogy a harcképességét az utolsó pillantig se veszíthesse el, így izgalmasnak meghagyva a harcot egészen a legvégéig (bár hozzá kell tenni azt is, hogy ha nem volt muszáj, nem "ölették meg" a gladiátorokat egymással, mert nagyon drága volt egy rabszolga kiképzése). A gladiátorok a valódi harcosokhoz úgy viszonyulnak, mint ahogyan a pornó a szeretkezéshez. A látványos show volt a lényeg, nem a gyakorlatiasság. Ez nem negatív minősítés a gladiátorok felé - egyszerűen nem ez volt a funkciójuk.

A vikingek kapcsán fontos tisztázni, hogy bár kevéssé közismert ez, de nem életvitelszerűen voltak harcosok, az év legnagyobb részében egyszerű földművelők, állattartók voltak, és bár nem ez az, amiről ismeri őket az utókor, de nagy mértékben folytattak békés természetű tengeri kereskedelmet. A sikerül inkább a meglepetésszerű portyákból állt, amit készületlen falvak ellen hajtottak végre, mintsem seregek közötti összecsapásban.

Maga a jellegzetesen skandináv fegyver, a szakállas fejsze is azért kapta a karakteres kialakítását, mert a fej mögött megfogva így lehetett vele gyalulni. Azaz egy munkaeszköz volt alapvetően. Érdemes megjegyezni, hogy a vikingek között a vas nagyon ritka és drága volt, a mindenki által ismert nagy, kétélű kard valójában egyáltalán nem volt széleskörűen használt a vikingek között, mivel Skandináviában csak nagyon kevés, és rossz minőségű acélt kovácsoltak, ezért a kardok esetén importra szorultak, messziről, a Rajna vidékéről, így kevesen engedhették meg maguknak. Pontosan emiatt a kardokat a viking temetkezési helyeken jellemzően meghajlítva tárják fel, azért, mert így akarták megakadályozni, hogy a kardokért feldúlják a sírokat valakik.

A vikingek legelterjedtebb fegyvere a lándzsa és a fejsze volt, amiknek fejéhez összehasonlíthatatlanul kevesebb vasra volt szükség, mint amennyi egy kard pengéjéhez kell. Ugyanebből az okból a láncing sem volt általanos viselet a vikingek esetén, a legtöbb viking csak vastag szövetruhákkal, esetleg állati prémekkel védte a testét.

Beszédes, hogy mindösszesen 6(!) darab, igazoltan vikingekhez köthető sisaklelet ismerünk jelenleg - ami azt mutatja, hogy a sisakok túl értékesek voltak ahhoz, hogy a harcosokkal együtt temessék el, vagy a csaták után hátrahagyják magukután, és valószínűleg több generáción át használták azokat.

A korábbi skandináv sírokra jellemző bőséges vasanyaggal való temetkezés a viking korra egyáltalán nem volt jellemző, mert túl nagy értéket képviseltek.

A szamuráj kapcsán nincs külön megjelölve a kérdésben, hogy mely kor szamurájáról van pontosan szó; de általánosságban elmondható, hogy a sógunátusok kora már a tűzfegyverek ideje, a szamuráj teljesen más korszak szülöttje volt, az ókori, kora középkori harcosokkal összevetni értelmetlen, éppen olyan, mint egy 1866-os porosz katonát (aki saját idejében kiválóan kiképzett és rendkívül modern fegyverzettel ellátott volt) összemérni egy modernkori professzionális NATO katonával.

Mindazonáltal a szamurájokra lehet talán először a történelemben használni a harcművész kifejezést, a küzdőstílusra ténylegesen egy művészeti ágként tekintettek, a fegyvereiket mesteri színvonalon kezelték, és szilárd elszántsággal harcoltak. De, mint ahogy mondtam, ebben a felsorolásban anakronisztikus a jelenlétük a szamurájoknak.

A fentiek alapján tehát én azt mondom, hogy a görög hoplita a kérdésre a válasz.

Hozzá kell tenni, hogy a görög falanxot az ókorban hosszú évszázadokon keresztül csak egyvalami volt képes legyőzni harcban: egy erősebb görög falanx.

Persze, erre ott szolgál ellenpéldaként a thermopülai csata, amit azonnal rá lehet vágni, azonban valamelyest vitatható kérdés, hogy mennyire is minősül perzsa győzelemnek az, ahol _tízszeres_ túlerő birtokában harcolva is a perzsák mintegy ötször annyi embert vesztettek el a csatában, mint amennyit a görögök, ami egyben a teljes ott jelenlévő seregük _felét_ is kitette.

(Ahogyan Pürrhosz maga is egyre-másra verte szét Itáliában a felvonult római seregeket, de hiába kilincselt otthon újabb csapatokért az ennek során megfogyatkozott emberei pótlására, nem voltak hajlandóak küldeni neki újabbakat, így ez kihasználatlan maradt. Hasonló zajlott le a punokkal is egyébként, Hannibál szintén egyik győzelemről a másik győzelemre haladt az ellene harcba küldött légiókon keresztültaposva, de Karthágóban megtagadták számára a további erősítés és pénz küldését a hadjárata sikeres befejezéséhez, így Róma végül megmenekült.)

Kevéssé közismert egyébként, de a Római Birodalom a pályafutása kezdeti szakaszában szintúgy falanxban harcolt, a görögöket másolva ebben, rövid xiphosszal, nagy, kerek pajzzsal, és lándzsával, linothoraxban - hiszen ekkoriban mindenféle területen (így értelemszerűen a hadászatban is) a görögök képvisleték messze a legmagasabb korszínvonalat. A galliai hadjáratot követően aztán átálltak a kelta ovális pajzsokra, valamint a szintén keltáktól eredő láncingre és sisakra (a római legionárius sisakja tulajdonképpen 1:1-es másolata volt a legyőzött gallok sisakjának - bár a praetorianus sisak továbbra is a görög attikai sisaktípust örökségét vitte tovább), ahogyan később pedig a perzsiai hadjárat után az említett lemezvértre tértek át; valamint innen honosították meg a kataphraktoszt is. Igazából a rómaiak kevés dolgot alkottak saját kútfőjükből, igazán sikeresek a különböző kultúrák vívmányainak sajátjukéba való integrálásában voltak inkább.