Egyetértetek abban, hogy az emberiség el fogja magát pusztítani csupán az a kérdés, hogy mikor?

Leírom a véleményemet azokról, amiket felsoroltál.

Atomfegyverek: az emberiség már túlélt egy nukleáris válságot, egyelőre nem úgy tűnik, hogy a nagyhatalmak több száz atommal megszórják egymást. De ezzel kapcsolatban nem lehet megmondani a jövőt. Ugyanúgy, mint ahogy a Szovjetunió megalakulásakor sem lehetett megmondani, hogy az majd így meg fog szűnni.

Környezet tönkretétele: tény, hogy manapság már jócskán szennyezi az emberiség a környezetet, de menj ki az utcára bármelyik városban... békésen sétálgatnak az emberek, nem látszik, hogy a környezetszennyezés jelenlegi mértéke olyan hatást gyakorolna az emberi társadalmakra, hogy élhetetlen lenne tőle a bolygó. Úgy mondom ezt, hogy például sok videót láttam a great pacific garbage patch-ről, és szörnyű belegondolni, hogy hány szerencsétlen állat pusztulhat el szenvedve ilyenek miatt.

Szegények és gazdagok közötti különbség: régen sem volt ez másképp, a következő válaszomban beillesztek két nem olyan rövid idézetet erről, de úgy tűnik, emiatt nem fog kihalni az emberiség, mivel ez nagyon régóta így van.

AI: ezt a cikket ajánlom: [link]

De amúgy szintén beláthatatlan, hogy a jövőben milyen következménye lesz, egyelőre inkább segít, mint ront.

Emberi gének módosítása: egyelőre a növényi gének módosítását (GMO) is boszorkányságnak tekintik rengetegen, pedig ha belegondolsz, hogy mennyit segíthetne a szegénység lekűzdésében mondjuk egy szárazságtűrő kukorica.

Na szóval a következő válaszom témája: "szegénység vs gazdagság a régi világban".

Idézet a középkor alkonya c. könyvből "szegénység vs gazdagság" témában:

"Amikor a világ vagy egy fél ezredévvel ifjabb volt, mint ma, az emberi élet minden történése sokkal élesebb külső formában mutatkozott meg. Szenvedés és öröm, balsors és szerencse között nagyobbnak látszott a távolság, mint ma ; minden élményben ott lüktetett még az a közvetlen és feltétlen feszültség, amellyel a gyermek kedélye felel még ma is az örömre és a szenvedésre. Minden eseményt, minden cselekedetet határozott és kifejező formák vettek körül, minden valóság egy zárt és szigorú életstílus magasztosságában nyilatkozott meg. Az élet nagy eseményei, a születés, a házasságkötés, a halál az egyházi szentségek sugárzásában megannyi isteni misztériumként jelentek meg. De még az olyan kisebb jelentőségű eseményeket is, mint egy utazás, látogatás, elvégzendő munka, ezerfajta áldás, szertartás, formula kísért.

A nyomorúságra és testi szenvedésre kevesebb enyhítő balzsam akadt, mint manapság — gyötrőbben és kíméletlenebből is zúdultak az emberre. Betegség és egészség között sokkal élesebb volt a határvonal; a metsző hideg és a tél szorongó félhomálya sokkal nyomasztóbb volt, mint ma. De a rang és gazdagság gyönyöreit is sokkal mohóbban és bensőségesebben élvezték s a mainál jóval messzebb kerültek a panaszos szegénység és hitványság szenvedésétől. A prémmel szegélyezett díszruha, a vidáman lobogó tűzhely, a jó borital, a tréfálkozás és a dagadóra vetett puha ágy még megadta birtokosainak azt a dús gyönyörűséget, amelyet a legtovább talán az angol regény vállalt, amikor az élet örömeit igyekezett leírni.

És az életnek mindezek a tényezői gazdagon felcicomázott és kegyetlenül hangos nyilvánosság közepett jelentkeztek. A bélpoklosok kereplőiket forgatták és körmenetekben vonultak fel, a koldusok a templomok előtt jajveszékeltek és torz testüket mutogatták. Minden társadalmi osztályt, minden rendet, minden mesterséget meg lehetett ismerni a ruháról, melyet képviselői hordtak. A nagy urak soha ki nem mozdultak hazulról fegyveresek és díszruhás szolgák csillogó kísérete nélkül — irigység és tisztelet övezte őket. A jogszolgáltatás, kereskedés, esküvő és temetés — mindez hangosan hirdette a jelenlétét felvonulások, kiáltozások, zajos panaszok zenekísérete által. A szerelmes lovag hölgyének jelét viselte, a mesterlegény céhének jelvényét, a hűbéres urának színeit és címerét.

Ez az ellentét és tarkaság a város külső arculatában is megmutatkozott. A város nem úgy terpeszkedett, mint a mi legtöbb mai városunk; sívár gyárépületek és egyhangú házacskák zavaros tömegéből alakult külvárosok nem szegélyezték — falak közé zárva számtalan hegyes tornya egységes képpé kerekedett. Akármilyen magasra is emelkedtek a nemesek, vagy a királyi kereskedők hatalmas kőházai, a város képét mégis csak a templomok meredeken égfelé törő kőtömegei határozták meg.

Mint ahogyan a tél és a nyár ellentéte akkor sokkal határozottabb volt, mint a mi életünkben, ugyanennyire éles volt a különbség a fény és a sötétség, a csend és a zaj között. A modern város már-már alig ismeri a tiszta sötétséget és az igazi csendet, alig érzi egyetlen magányos kis fény, vagy egy távoli kiáltás hatását az éjszakában."

[link]

Szintén "szegénység vs gazdagság" a régi időkben témában idézet a magyarországi egyesült államok c. könyvből:

"...1890 és 1914 között épült kisebb-nagyobb villa. [...] Vajon hány épült belőlük összesen? 50 vagy 100 ezer? Óriási szám, ám a Habsburg Birodalom 50 milliós lakosságához képest mégis elenyésző: a családok 1-2%-a ha élvezhette azt a nagyúri-nagypolgári kényelmet, amit ezek az épületek valaha nyújtottak lakóiknak. És a másik 48-49 millió? Az elegáns tengerparttól néhány percnyi autóútra, bent a hegyek között piciny dalmát falvak habarcs nélkül, puszta kőből összetákolt, rozoga tetejű viskókkal. Nehéz eldönteni, hogy melyik készült az emberek, és melyik az állatok számára. [...] Ez volt, ilyen volt az Osztrák-Magyar Monarchia? Bécs, Budapest, Prága és még vagy másfél-kéttucatnyi nagyváros szigetként emelkedett ki a tradicionális agrárvilágból. Ott már fürdőszobával és angol vécével látták el a lakásokat, itt még együtt háltak az állatokkal. Ott már omnibusszal és villamossal, sőt a leggazdagabbak saját automobillal közlekedtek. Itt még lovon és szekéren, sőt többnyire gyalog jártak. Ott esténként színházban, az orfeumban és egyre többen a moziban vigadtak, itt, ha egyáltalán, a fonóban vagy a valuvégi "bögrecsárdában" jöttek össze. Azok jó része jómódban, kényelmesen, egészségesen élt: nyáron nyaralt, télen síelt és közben esetleg vadászott. Ezeknek fogalmuk sem volt ilyesmiről; ezek csak dolgoztak. Azok közül egyre többen részesültek a modern társadalombiztosítá áldásaiban, ezek még csak reménykedtek a beleset- és betegbiztosításban, valamint a nyugdíjban. Azoknak fölösen volt pénzük, ezeknek élelemre és ruhára is alig tellett. Azok urak - kegyelmesek, méltóságosok, nagyságosok és tekintesek - voltak, ezek legfeljebb kendek. Azoknak szalutált a csendőr, ezeket ütötte.

Ezért nem osztom azok véleményét, akik - összetévesztve az operettek "habos kávés", "bankbetétes" és a "valcer dallamára lebegő álomvilágát" a Monarchia valóságával - nosztalgiával mint valami idillre gondolnak vissza a századvég és a századelő időszakára - búskomoran hozzátéve, hogy azóta mindig egyre rosszabb lett."