Mi hajtja azt a határon túli magyart, aki nem akarja, hogy újra magyar terület legyen az, ahol él?

Nézd, kedves Kérdező, én itteni "tápos" vagyok, úgyhogy csak a saját nevemben nyilatkozhatom, viszont az utóbbi éveket egy itt tanuló székely srác oldalán töltöttem, úgyhogy mesélhetek neked arról a már-már kínosnak is nevezhető pillanatnyi csöndről, ami akkor állt be egy-egy baráti társaságban, mikor kivallottam, hogy kecskeméti vagyok (és nem csíki, udvarhelyi vagy legalább nagyváradi, netán kassai stb...). Olyankor megpróbálhatja az ember rögtön hozzátenni, hogy ééénneménneeeeménénám voltamszavazni sőt másokatisvittemkocsival... de attól csak még szarabb lesz a dolog.

Ez nem egyszerűen sértődés, ahogy itt páran elintézik.

Van ez a kicsit nehezen megfogható valami, az identitás, amin belül a "nemzeti identitás" az a valami, ami okozza, hogy szurkolsz a magyar sportolónak az olimpián, hogy felháborodsz, amikor azt hallod, hogy Szlovákia korlátozni akarja a nyelvhasználatot, hogy lehangolódsz, ha látod a kedvezőtlen demográfiai adatokat, és hogy szégyent érzel, ha a miniszterelnököd nem képes egy ép mondatot összerakni angolul, még ha előzőleg nem is szavaztál a pártjára. Szóval, ami azt okozza, hogy úgy érzed, közöd van az emberek azon csoportjához, akik a "magyarok" nevű kalapban lakoznak.

Az egy érdekes kérdés, hogy ki mit gondol arról, hogy mi tesz valakit ezen kalap lakójává. Az-e, hogy közös az anyanyelve a többi kalaplakóval, vagy az, hogy közös velük a származása...? Vagy az állampolgárság, vagy egyszerűen csak az, hogy kalaplakónak gondolja magát?

Az mindenesetre eléggé tény, hogy az állam határain túl is igen sokan gondolják úgy, hogy ők ebbe a kalapba tartoznak, a "miénkbe". Nem mellesleg azt hiszem, hogy a környezetük is így gondolja, amikor mondjuk lehazátlanozza őket.

Viszont mi meg fogtuk magunkat, és amikor megkérdezték tőlünk, hogy szerintünk ők beletartoznak-é a mi kalapunkba, akkor nem vágtuk rá, hogy "igen".

Pedig az ember azért általában olyan állat, hogy meg van győződve róla, hogy az ő kalapjába "faszagyerekek" tartoznak, hogy "mi faszagyerekek vagyunk" - de a "faszagyerekség" minimumkritériuma lett volna, hogy rávágjuk azt a nyomorult igent, csípőből.

Viszont azzal, hogy nem vágtuk rá, ugye kinyilvánítottuk, hogy bizony mégsem vagyunk "faszagyerekek". Úgy en block az egész kalap, amit magyarságnak hívunk - ővelük együtt. Hiszen még ennyi minimális lojalitás sincs meg bennünk egymás iránt. Ők meg ha a saját "faszagyerekek vagyunk" énképükből valami kicsit meg akarnak őrizni, akkor nincs más, valahogyan el kell határolják tőlünk magukat.

Nem tudom, érted-e, amit mondok, de ha nem, akkor hozzáteszek még valamit.

Én már nemhogy azt nem akarom, hogy az elcsatolt területek magyarok legyenek újra, azt sem, hogy az a terület magyar legyen, ahol én élek. Nem egyszerűen nem érdekel: nem AKAROM. Nem akarom, hogy minden egyes alkalommal, ha ki kell töltenem egy kérdőívet, azt kelljen az állampolgárság rublikába írni: hungarian. Nem akarom, hogy közöm legyen ehhez a rohadt és undorító valamihez, mert nem akarok rohadt és undorító lenni. ÉS MÉGIS KÖZÖM VAN. Egyszer talán világgá megyek, de valószínűleg attól sem lesz jobb.

Nem, én nem a népszavazás óta érzem így.

Amikor megtudtam, hogy lesz ilyen, nem értettem, minek erről szavazni, hát nem triviális? Én nem ismertem olyan embert, akiről feltételeztem volna, hogy nemet mondana.

Nem is törődtem túl sokat a témával.

Tévét nem néztem, újságot nem olvastam, akkoriban már a rádióval is be voltunk sokallva, olyan életet éltem, hogy örültem, ha napi 4 óra alvásra jutott időm.

És aztán egyszer hazafelé a távolsági buszon valamiért felébredtem, és kinéztem az ablakon, sötét volt már. A puszta közepén egyedül csak a kivilágított óriásplakát látszott, a "felelősségteljes döntés" feliratú.

Olyan volt, mintha a saját ürülékemmel öntöttek volna nyakon.

Pedig nem én írtam oda, nem értettem egyet vele, nem szavaztam azokra, akik odaírták és egyáltalán, semmi más közöm nem volt hozzájuk, csak annyi, hogy ők is "magyarok", mint én.

És mégis, csak azt tudtam gondolni, hogy ha el tudom intézni, hogy másnap hajnalra valami idegen ország fővárosában ücsörögjek a bevándorlási hivatal ajtaja előtt állampolgárságért könyörögve, vagy legalább fel tudok jutni egy repülőre, ami addigra elhagyja a magyarnak nevezett légteret - akkor talán még ember vagyok, ha nem, akkor ugyanolyan koszos és mocskos senkiházi ordenálé jószág, mint azok, akik kitették a posztert, és akik elmentek mellette anélkül, hogy letépték volna.

Nem szerveztem meg. Meg sem próbáltam. Nincs ezen semmi meglepő: magyar vagyok, vagy mi.