A kapitalizmus illúziója, hogy bárki meggazdagodhat, holott minden 8-10 évben törvényszerű a válság ami kiiktat minden reál értelemben vett vagyongyarapodást a felső 1% javára?

Úgy mondanám, vannak dolgok, amik egy mmarslakó szemével nézve érthetetlenek.

Ilyen braziliai meg egyéb délamerikai indiánok, egyébb őslakos közösségek nyomora. Kinek jó az? Az ország egészének nem, tulajdonképp egészében véve még a leggazdagabbaknak sem, mert egy szar országban rosszabb élni még aranypalotában is, mint egy jó országban átlagembereként. Mert még a legkényelmesebb lakópark is csak börtön, ha nem érzi az ember mellette a kicsinyek jólétét is.

Saját térségünkben nézve a lakhatási szegénység néz ki ilyen külső szemmel nézve afféle rendszerteremtette furcsa problémának. A törpök nem szaroztak ennyit, egyszerűen megszámolták, hányan vannak, aztán együtt valami terv szerint felépitettek ugyanannyi gombaházat, amennyi kellett, aztán mindenki kapott egyet és kész.

Végülis az ételt is valahogy így esszük meg egy-egy családban: nincs naponta botrány hogy feleannyi étel kerül az asztalra mint ahány családtag van. Kisközösségen belül nyiván debilségnek számítana efféle anomália, nagyméretben meg pont ez van.

Persze lehet hogy ez nagyban bonyolultabb, de azért nekem gyerekként meglepő volt látni, amikor 1990-ben mutatták a TV-ben, hogy hogyan dobálják utcára az eladott munkásszállóról az elküldött embereket. Nem értettem, mi ebben az állitólagos spórolás országos értelemben, hisz valahol az úgyis vissza fog ütni. Az az ember, akitől elhúzzák lakást, az az utcán él. Aki utcán él, az a télen megbetegszik. A beteg ember gyógyítása, rehabilitálása meg többe kerül, mintha nem is hagyták volna megbetegedni. Ez olyan, mintha valami debil családfő a gyerekei szóbájának fűtésén, aztán meg a gyógyszerein spórolna, aztán az asztalt ütné, hogy végül drágábban jön ki, mintha nem szórakozott volna farkságokkal.

Persze lehet hogy nagyban nézve ez a hasonlat hibás, hiszen azt is lehet tenni, hogy a kilakoltattakat külön nem gyógyitják, nem rehabilitálják, hanem simán csak meg van spórolva az állami kiadás. Ez afféle társdali ,,triázs'', ami Lánczi András is említett, a legsérülékenyebb rétegek bvallott vagy nem bevallott ,,,eldobása''. De azért ennek is megvan külön a maga társadalmi költsége. A végletesen kettészakadt társadalom ugyanis politikailag közönyössé válik, vagy szélsőségesen polarizálódottá, annak meg könnyen ,,state capture'' a vége. Ami Magyaroszágon mára végülis tényelgesen be is következett.

Persze én gyerekként azt vettem természetesnek, amit az NDK-ban láttam, hogy valami statisztikusok vagy más hasonló számolgatós fukcik valahogy kiszámitják születésekből vagy felmérésekből hány lakás kell, felépítik ilyen szovjet stílusú nagy házgyárakkal, kiosztják és kész.

Mondjuk mi itt a mai Magyaroszágon végülis azthiszem mégiscsak ráfizettünk. Ha a mai politikai ,,state capture''-t társadalmi értelemben vett kárnak, költségnek tekintem, ami végső soron mindenkinek rossz, akkor végülis ez arra látszik utalni, hogy jobb lett volna a társadalom kettészakadását megelőzni.

Másik olyan probléma, amiben végső soron nagyobb veszteséget nyeltünk be, mintsem azt gondos megelőzéssel kellett volna, az a cigányok sorsa.

[link]

Ahogy a fenti cikkből is látszik, a cigányok eredetileg a magyar nép szempontjából igen hasznos funciót töltöttek be. Ők őriztek meg olyan magyar népi, paraszti hagyományokat, amelyeket az 1970-es évekre már tudományosan nem is lehetett kutatni másutt, csak a cigányok között. Nemcsak a cikkben említett terep lehet plda erre, valójában az 1970-es 80-as években pl. édes Erdélyben is nagymértékű néprajzi gyűjtés folyt, még ha ezt akkoriban nem is hangoztatták. Innen vannak pl. olyan mesék, mint ,,A nap húga és a pakulár'', Nagy Olga gyűjtései. Itt igazából nem csak maga a gyűjtött mese az érdekes, hanem az is, hogy ennél sokkal dinamikusabb jelenségek is kutathatóak voltak: kik a népi mesemondók, kikből áll a hallgatóságuk, hogyan neveli ki a mesemondó az utódját, és hogyan vesz részt a hallgatósága mesélővel együtt közösen a mese elmondásában. Ezeket a dinamikus jelenségket a magyar parasztságnál nem lehetett kutatni ebben az időben, mert ekkorra már ezek a szokások a magyaroknál kihaltak, és csak a cigányoknál lehetett ezeket az eredetileg a magyaroknál is élő jelenségket felkutatni.

Nyilván a cigányoknak ezt a fajta hasznosságát nehéz lenne forintosítani, de végülis mégiscsak arról van szó, hogy népünknek kulturális értelemben felbecsülhetetlen nagy hasznot hajtottak, nélkülük ma nem lennénk azok amik vagyunk, és ezt a szolgálatukat sajna sem a piac, sem a gazdaság nem tudja közvetlenül figyelemebe venni. Sajnos e téren a szocializmus sem muzsikált valami jól, akkoriban is elég csökött gazdaságpolitika folyt, a finomabb értékekre ugyanúgy nem tudtak tekintettel lenni, mint a mai nyersebb korban. Mindenesetre a rendszerváltás utáni időkben a cigányok értékeinek, néprajzi tudásának pusztulása ugyanúgy tovább folyt, ma meg teljesen kifacsarva áll ez a nép előttünk.