Volt, akit borzasztóan megviselt az első saját lakás eladása?

Amikor a lakásunkat megvettük, rengeteg volt "az úristen ez tényleg megtörténik" érzés. Negatív értelemben. Hónapokig úgy mentem haza, hogy nem éreztem otthonnak. Csak néztem a falakat és üresnek éreztem valahogy az egészet. Hontalannak, elanyátlanodottnak. Előtte többször költöztem albérletbe, úgyhogy ismertem az érzést, tudtam, hogy idővel változni fog, de borzasztó dolog üres érzéssel hazamenni. Évek után, amikor eladtuk és tovább költöztünk, az utolsó doboz után visszanéztem az üres falakra, az általam megálmodott és megrajzolt beépített bútorokra és elsírtam magam. Becsuktam magam mögött az ajtót, elfordítottam a kulcsot és nekem ez volt a búcsú. Közöltem a férjemmel, hogy nem vagyok képes átadni senki kezébe a kulcsainkat, a "mi lakásunk" kulcsait, úgyhogy a birtokbaadást oldják meg az új tulajdonossal.

Nagyon rossz érzés volt. Egész este fátyolos tekintetekkel mászkáltam az új házunkban ezer doboz, zsák között, amikbe az életünk volt becsomagolva. Csupasz falak, frissen festett szag, üres érzés. Hónapokig tartott megint az üres, otthontalan érzés. Akkor kezdett valamelyest változni ez, amikor helyére kerültek a bútoraink, az apró kis dísztárgyaink, növényeink, amit az előző lakásból hoztunk. Ahogy mindennek megtaláltam a helyét és odatettem én, személyesen, ahova szerettem volna, amikor kezdett elmúlni a festék szag és már a saját "otthon illatunkra" értem haza, na akkor kezdtem azt érezni, hogy szeretek itt lakni. Ma pedig imádom és értékelem és tudom, hogy a szívem szakadna meg, ha ezt is itt kéne hagynunk (de ide már egy életre tervezünk).

Szóval változni fog ez, de mi nők szerintem ragaszkodóbbak vagyunk általában, mint a férfi társaink. A férjem sosem értette mi bajom van, miért nem találom a helyem, pedig együtt szerettünk bele a lakásba is és a házba is. Mit ténfergek, miért van bizonytalan érzésem, miért nem érzem magam otthon. Szerintem ez természetes. A hitel is természetessé válik idővel, csak az elején stressz, amíg elintéz mindent hozzá az ember. Sok a változás és a változások miatti stressz most az életedben, de ne aggódj, idővel imádni fogod az új otthonotokat is! :)

Örülök, hogy rátaláltam erre a kérdésre.

Születésem óta éltem Budapesten, a saját lakásomban 12 éve. Három éve megismertem valakit és klasszikus távkapcsolatunk lett, hétvégente tudtunk csak együtt lenni a 80 km távolság miatt. Már jó ideje éreztük, hogy lépnünk kéne. Mivel a párom sokkal jobban keresett, mint én, és én már amúgy is el akartam jönni arról a munkahelyről, ahol 9 éve dolgoztam, így sokkal ésszerűbb volt, hogy én költözöm hozzá. Semmit nem akartunk elkapkodni, ezért hónapokig érlelgettük magunkban a gondolatot, hogy egyikőnknek se legyen túlságosan megterhelő. De túl sokáig sem akartunk várni, ezért megléptem a dolgot és felmondtam. A hirtelen rám szakadt sok szabadidőt arra használtam, hogy a saját lakásomból kiselejtezzek mindent, amit már nem használok. Közben elkezdtem állást keresni a másik városban, ahol párom él, gondoltam úgyis hosszú folyamat lesz, mert a szakmámban szerettem volna elhelyezkedni és az még Budapesten is nehéz, nem hogy Budapesttől 80 km-re. Ekkor még nem nagyon fogtam fel, hogy mi történik. Elküldtem az önéletrajzom egy helyre és azonnal felvettek. Ez egy pénteki nap volt és hétfőn már kezdenem kellett. A dolgot még tetézte, hogy a párom szétszedte a lakását és elkezdte felújítani, hogy mire odamegyek, kész legyen. Itt ültünk a párommal a lakásomban és néztük egymást. Tudtuk, hogy nincs visszaút, most jött el az idő. Bepakoltam pár váltás ruhát és a legszükségesebb piperedolgaimat és elmentem itthonról 80 km-re. Az otthonomból, amit a saját ízlésemre formáltam az évek alatt és ahova imádtam hazajönni; átmentem egy olyan helyre, ahol most minden fel van forgatva, szétszedve, romokban. Mindeközben az új munkahelyen is helyt kell állnom, elfogadtatni magam az új munkatársakkal és rengeteg új programot megtanulnom. Hiába van ott a párom, akiért mindezt teszem, rettenetesen hiányzik a saját környezetem. Pedig nem faluba költöztem, hanem városba, annak is a belvárosi részébe, így ha bármi kell, csak pár perc séta az Interspar, Rossmann, OBI, bármi. Soha nem laktam Budapesten kívül sehol. Úgy ismerem, mint a tenyeremet. Most, ahol élek, teljesen elveszettnek érzem magam. Az egyetlen dolog, ami nem hiányzik Budapestről, az a tömegközlekedés. Jelenleg a munkahelyem tíz percre van a lakástól.

Két hete költöztem oda. Jelenleg úgy oldjuk meg a dolgokat, hogy a párom hétvégente csinálja a lakást, én pedig szombatonként felhozom a lakásomba a szennyest, kimosok, intézem a saját lakásommal kapcsolatos dolgokat és vasárnap visszamegyek. Teljesen meg vagyok zavarodva. Tudom, még nagyon kevés idő telt el, de semmilyen szinten nem érzem még otthonomnak a másik várost és a lakást sem. Szeretek ott lenni, nagyon szeretem a páromat is, de teljesen elveszett a biztonságérzetem. Most, hogy itt ülök a saját lakásomban, olyan érzés fog el, hogy nem szeretnék visszamenni. Aztán a következő pillanatban mégis ... egymást váltják ezek az ellentétes érzések. Totális elveszettség van rajtam. Nagyon várom már, hogy ez elmúljon és beálljon egy rendszer és újra biztonságérzetem legyen. Bízom benne, hogy ez így lesz, csak türelmesnek kell lennem. Addig pedig maradnak az ilyen kérdésekhez hasonló kapaszkodók, amik nagyon sokat segítenek, mert így legalább tudom, hogy másoknak is meg kell küzdeniük ilyen dolgokkal és ez erőt ad.

Kérdező, nagyon sok boldogságot nektek az új házhoz és jó egészséget a babának és nektek is! :)