Volt, akit borzasztóan megviselt az első saját lakás eladása?

Jobb az új? Kényelmesebb? Szebb?

Ha igen, akkor mi a gond?

Ha nem, akkor miért vettétek meg?

Egy percet nem jelentett elengedni az előző lakást, mivel minőségileg jobba mentünk.

Még annyit:

Kezdj el pakolni, csinálj a lakásból otthont, mert dobozokon ülni egy üres hodályban biztos nem barátságos és meghitt.

Ez nagyon nehéz lehet. Számos oka lehet annak, hogy miért érzed most úgy, hogy maradni szeretnél. Itt a sorszámnak talán nincs jelentősége. Kérdés, hogy vissza lehet-e csinálni az egészet (tartok tőle, hogy nem). Próbáld összeszedni, hogy mi lesz jobb az új lakóhelyen, mint eddig. Pl. lesz kert, közel lesz a ..., szebb a kilátás, jobb a közlekedés, a férjed elégedettebb lesz, lehet vendégeket hívni, lehet gyereket vállalni vagy kutyát tartani, stb. Írj listát most kizárólag arról, mi lesz jobb. Végtére is azért döntötteted így, mert jobbat akartok magatoknak.

De teljesen megértelek a félelmeid miatt, én 10 éves kori költözés után (amiben ugye engem meg sem kérdeztek) voltam évekig depressziós.

Voltam azon a ponton hogy amikor lefoglalózták és elkezdtünk kicuccolni akkor vissza akartam lépni mert fájt hogy ott kell hagynom azt a lakást ahol gyerekként laktam és felnőttem. Lényegében a szülői lakást örököltem meg, a szüleim vettek másikat és ők költöztek oda. Ez nagyon fájt, de eleve olyan helyen laktunk ahol nagyon kevés a munkalehetőség és a párommal oda akartunk költözni ahol jóval több lehetőségünk van, főleg azért mert ő ott nőtt fel, rengeteg ismerőse van, és persze azért kellett eladni hogy a párom kitudja vásárolni tesóját abból a házból amit ketten örököltek meg. Gyakorlatilag enyém lett az a rész tehát tudtam hogy cserébe egy családi házban fogok lakni ami nagy álmom volt, de akkor is rossz volt átélni ezt az egészet. De nem bántam meg, mert rengeteg új élmény fűz a házhoz, plusz szeretek itt lakni mert jó élményeim vannak, viszonylag jó állásom, új barátaim lettek akik sokkal többet érnek mint a régiek.

Szóval borzalmasan nehéz volt megválni a lakásomtól, és nagyon féltem attól hogy megfogom bánni, e szerencsére nem így lett.

Mi egy 1,5 szobás közepesen lelakott panel lakásból (albérlet) költöztünk a feleségemmel a saját, 70nm-es hiper-szuper modern ikea katalógus jellegű lakásunkba. Mi újíttattuk fel, minden egyedi, az asztalosmunkáktól kezdve tényleg mindent mi találtunk ki, hogy hol legyen a gardrób, melyik szoba legyen egybenyitva, stb.

Egy hétig azt éreztük amit Te, főleg az első este. Nekünk tetézte, hogy a bútoraink is újak voltak, semmit nem vittünk magunkkal pár ruhán, tévén, számítógépen kívül. Aztán szép lassan elkezdtük otthonnak érezni. Minden egyes reggel egyre jobb lett, szerintem ott van minden nap a fordulópont amikor felkelsz, aztán fontos amikor megjössz munkából, hazamész bevásárlásból, ilyesmi. Ezek a dolgok azok amik tudatosítják, hogy mi az otthonod.

Mi 6 évig laktunk abban az albérletben egyébként, sok mindent éltünk meg ott, mármint nem konkrétan a lakásban, de amíg ott laktunk. Az első 1-2 napon ha túl tudsz jutni, akkor utána már egyre könnyebb ahogy visz magával előre a hétköznapok rutinja. Mindenképp lakjátok be a lakást, barátokat, rokonokat is hívjatok át, legyen minél több jó élményetek a lakással minél előbb.

Biztos van aki nevet az ilyen gondokon, én is nevetségesnek érzem, de attól még rossz érzés. :)

Nem viselt meg, de rossz érzés volt. Pedig jó az új is. Hasonló környék, ugyanolyan szép, csak nagyobb.

Nekem az fájt, hogy sajnáltam, hogy majd nem fognak úgy vigyázni rá, lelakják, amihez persze nem lesz már közöm, de akkor is rossz érzés volt.

A másik meg, hogy sok jó dolog is történt velem, amíg ott éltem, és valahogy ahhoz a lakáshoz kötöttem.

De elmúlt, már nem vágyom vissza oda, csak valahogy az eladás után még úgy éreztem, hogy az az enyém, akkor is, ha már jogilag nem az volt.

Csak viccből:

na igen, egy lakást könnyebb fenntartani takarítani amíg a férj csavarog vagy tévézik, mint egy házat XD ezért a rossz vétel érzése

Na de: ha nem érezted magad jól a házba hogy beléptél akkor miért vettétek meg.