Gyászoltál már el házat életedben?

Persze, nagyon remek, hogyha valami a "tiéd" - kérdés: meddig? Mert jöhet lakástűz, infláció, munkahelyváltás, leépítés, stb, és nagyon király, hogy "megvan álmaid háza", hogyha éhezel, mert a környéken nem találsz másik munkát.

Én albérletezek, sokkal egyszerűbb. Most épp bárhol dolgozhatok, de ismerőséknél bizony alakult úgy, hogy munkahelyváltás az konkrétan 80 km-rel odébbre történt, mert annyira nem volt a környéken semmi.

Ez egy albérletből sokkal egyszerűbben megoldható, mintha saját házad van, amit kiadni macera, a bérlők lelakhatják (mi jártunk így), stb.

Öreganyám házát, 8-9 éves lehettem mikor eladta a szép nagy házát hatalmas udvarral, és elköltözött.

Én maradtam itt a szülő falumba , a házat külföldi vette meg, teljesen átalakították, elcsúfították a rengeteg gyümölcsöst, virág bokrokat kivágták.

😔

Egy omladozó viskóban nőttem fel, 18 évesen elhúztam a búsba. Nem, nem sajnálom, letojom, hogy azóta már egy másik házat építettek a helyére. Minimális, néhány fénykép erejéig van emlékem van a gyerekkoromból, nincs egy ruhadarab, könyv, játék, semmi az égvilágon. Nem is akarok rá emlékezni egy percig sem, semmi, de semmi jó nem történt velem gyerekkoromban. Ami jó volt külső szemlélőként, abban mindig volt keserűség. (pl. anyám mindig sütött nekem szülinapi tortát, aminek az elfogyasztásához 3-4 osztálytársamat meghívtam, de nem volt mosdó, ahol a tortázás után kezet lehetett volna mosni, csak egy rossz lavór)

Szóval nem, nem ragaszkodok semmiféle tárgyakhoz, legyen az egy ház, vagy autó, akármi. Annak van jelentősége, ami a tárgyhoz kötődik, és az az emlékeinkben van! Akár jó, akár rossz emlék!

Két esetem van. A régi ház, amiben gyerekként felnőttem (előtte panelban laktunk kis koromban) szép emlékekkel tele volt, de nagyon rossz állapotban volt már a végén. Lebontották, újat építettek a helyére, gyakorlatilag vendégként megyek oda ,csak vendég szoba van, semmi sem maradt a régi dolgainkból. Engem nem bánt, az egy épület volt, annak az időszaknak vége.

A férjemmel megvettünk egy telket egy bontandó vályogházzal. Az örökösök adták el, a néni, aki itt lakott, csodaszép virágos udvart tartott fent, de rég meghalt. Az utcabeliek is jöttek szörnyülködni, hogy merjük lebontani a házat, felújítani kéne, és a kert helyére van képünk térköves kocsi beállót tenni?! Sajnáltam, de a mi döntéseink mögött nem szentimentális érzések voltak, hanem racionális okok.

Én valahogy nem tudok úgy szeretni egy házat a hozzá kapcsolódó emlékek miatt, mint az embereket, akikkel történt.