Gyászoltál már el házat életedben?

Nagyon keveseknek marad meg életük végéig a szülői ház.

Én "haza" tudok menni, mert a húgomék élnek a szülői "lakásban", amiben anyuval laktunk. Nyilván jó emlék, meg minden, de az élet megy tovább, történnek dolgok, emberek eladják a házukat.

A legelso hazat, amiben felnottem es 18 evig eltem, azt igen. Szomoru voltam, hogy azt el kellett adni, de azert nem akartam belehalni.

De azota mar 12 alkalommal koltoztem az elmult 9 evben, ugyhogy nem nagyon kotodtem egyik helyhez sem, megszoktam, hogy allandoan “uton vagyok”.

Bar most jelenleg vegre sajat hazban elek, talan ezuttal mas lesz, ha innen mennem kell, passz.

Volt egy olyan helyzet, amikor úgy éreztem, gyászolok. Nagyszüleimnek volt egy gyümölcsöse, kőházzal szép fekvésű helyen. Az unokák már nagyrészt nyaralónak használták, a gyümölcsöst benőtte a bozót. Mi a férjemmel próbáltuk rendbe tenni és később újratelepíteni a gyümölcsös részét is. Az volt az egyezség, hogy csinálhatjuk, de a házat közösen használjuk. Kiirtottuk a bozótost, karban tartottuk, terveztük a telepítést. Közben apám elkezdte hirdetni a házat (eléggé felkapták azt a területet), de ezt csak később, véletlenül, egy ismerősön keresztül tudtam meg. Kérdeztem, azt mondta, hogy csak az értékét szeretné felmérni, csináljuk nyugodtan a telket. Aztán mégis eladta, de azt is nagyon bénán kommunikálta.

Igazából a fájdalom fele az a kommunikációból adódott: hogy apám nem beszélt nyíltan, véletlenül tudtunk meg dolgokat, hogy egyfelől bátorított, csináljuk a gyümölcsöst, de amikor megvették, közölte, hogy úgysem tudtuk volna csinálni, de így legalább többet adtak a telekért (hát kösz, mi is tudtunk volna pihengetni amikor ott voltunk). Kérdeztük az eladás okát, de csak kamuindokokat mondott, a ténylegeseket kerülő úton, anyukámtól hallottuk. A ház kiürítésében segítettünk, még a férjem is elzokogta magát. Rengeteg időt töltöttünk ott, akár munkával, akár pihenéssel, barátokkal, családdal, a nagyszüleimnél gyerekként ott nyaraltam. A férjemmel ráadásul évekkel korábban hasonlót eljátszott a saját családja, csak nyílt lapokkal játszva (ő művelte, de nem volt beleszólása az eladásba). Azóta nagy részt talán túltettem magam ezen, de a férjemmel megfogadtuk, egyszer lesz egy saját telkünk, házunk, amit nem adhatnak el mások. Na, persze jól felmentek az árak, úgyhogy jegeltük pár évre a témát.

Megjegyzem, a szülői ház megvan, a férjeméknél is, mindketten kötődünk ezekhez.

Persze, sokan átmegyünk ezen.

Szerencsére a szülői ház még a családunkban van. Ritkán járok oda, de már nem nyitogatom a hűtőszekrényt, mintha muszáj lenne. Már sok fa ki van vágva azok közül, amiket anyukám ültetett. Megváltozott az egész. Sok rossz emlékem is van róla, de ha csak a pozitívumokat képzelem hozzá, akkor a nyugalom szigete. Ilyen otthont kerestem én is, de valahogy mindig hiányzott belőle az a fajta biztonság, amit gyerekként anyu jelentett. Pedig már lassan 50 leszek.

Volt egy másik hasonló veszteség is, ami ugyanúgy egy ingatlanhoz kötődik. Egy fiatalkori rossz döntés miatt beleragadtam egy igazán rossz és bántalmazó kapcsolatba. Volt egy házunk, amit saját magunknak újítottunk fel. Annyi munkám és pénzem volt benne, hogy amikor elveszettem, akkor azt hittem sosem jövök helyre anyagilag. Persze, rég túl vagyok rajta. De azért néha eszembe jut, hogy vajon aki most lakik ott értékeli a kertet, a növényeket. Törődik vele úgy, ahogyan én vagy már tiszta térkő az egész, hogy ne kelljen fáradozni vele?

Régi történet, de igen. Nagy, többgenerációs házban laktunk, szülők és felnőtt gyerekeik. Aztán lett egy stabil komoly párkapcsolatom és a településen belül, mésfél kilométerre a nagy háztól sikerült venni tóparton, teniszpálya és fenyveserdő közelében egy picike nyaralóépületet, amit felújíttattam és takaros kis msfél szobás+teraszos lakóház lett belőle, 500nm telekkel. Igazi kis mézeskalácsházikó volt, ketten laktuk a párommal (én: F, ő: N) meg a két spánielünkkel. De amikor beütött a válság 2008-ban, két évre rá el kellett adni és visszamenni apámhoz a többlakásosba, de mégis újra visszaállt a régi rend.

Na ezt a kicsi házat a mai napig bánom. Már se párom, se szüleim, se a nagyház (az is el lett adva már) de ez a kicsi nagyon hiányzik, pedig 14 éve, hogy eladtam. Oda akár vissza is költöznék, ha úgy adódna. Évekig nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá.

Két éve, mikor követte apám anyámat a halálba. Utána ránéztem öcsémre és hónapokig néztem a házat, hogy akkor ennyi volt. Végül megtartottam, de valószínűleg nem volt jó ötlet.

Ultra intenzív, egészségtelen stresszes szellemi munka mellé nem jó még hétvégén is dolgozni a házon és körülötte. A nevelés is olyan volt, hogy igény sincs ilyenre. 10 négyzetméteren elvagyok egy számítógéppel.

Nem. Az csak egy épület, ráadásul olyan szr környéken van, hogy ha fizetnének sem költöznék vissza :D

Ha pedig házat akarok venni - nem akarok -, akkor előtte alaposan végiggondolom, van-e rá pénzem és MARAD-E bőven megtakarításom, ha beüt a szr.

Amennyiben a második kérdésre nem - a válasz, nem vásárolok házat.