Mit kezdjek ezzel az egésszel? Tényleg olyan rémes vagyok?

Albérletben lakom most, tavaly kolis voltam. Azért akartam albiba jönni, mert nem bírtam a kollégiumot. Nem nekem találták ki egyszerűen. Nekem szükségem van arra, hogy egyedül legyek. Azontúl elég elviselhetetlen szobatársam volt. Szépen kérni nem tudott, de parancsolgatni igen. Meg cetliket írt, ha valami nem tetszett neki.

Most a volt osztálytársnőm keresett albérlőtársat és beköltöztem hozzá. Az a ciki, hogy a szobák külön is nyílnak de egybe is. Ajtó van a 2 szoba között. A hangszigetelése nulla. Meg úgy mindennek. A szobámmal közös a fürdő fala. Elég kellemetlen, mikor hallom, ahogy pisil. A fenti szomszéd is nagyon hangos. Ezen még a lakótársam is ki van bukva.

Amin viszont én vagyok kibukva az az, hogy mivel minden áthallatszik egyik szobából a másikba, nem érzem azt, hogy tényleg saját szobám lenne. Nem tudok filmet nézni és zenét hallgatni. A fülhallgató egy olyan dolog, amit nagyon nehezen viselek el. Egyszerűen mert akadályoz a mozgásban. Ülve filmezni nekem egy kínszenvedés, zenét hallgatni meg még inkább mert tornázni szoktam rá. A koliban nagyon elegem lett belőle, sokat híztam is, sajnos. ( Nyáron nem volt időm arra, hogy a fogyással foglalkozzak, mert végig melóztam. ) Sajnos itt sem teljesül a vágyam, és ez így még drága is.

Arról nem is beszélve, hogy annyira negatív a lakótársam, hogy az hihetetlen. Nem erre a szakra akart jönni és elege van belőle. Minden nap egy csomót telefonál és elég sokat sír közben, vagy veszekszik. És ezt mind hallom, természetesen. Volt, aki azt mondta, hogy foglaljam el magam már valamivel, mert nem igaz, hogy ennyit sem bírok eltűrni. Hát nem tudom, minden nap ezt hallgatni, meg utána még meg is kér, hogy beszélgessünk, állandóan csak panaszkodik. Nagyon nincs rám jó hatással. Nem vagyok erre kiképezve. Türelmes vagyok, és segíteni is szeretek másoknak. Sosincs az, hogy nem hagyok valakit beszélni. De már nem tudok mit mondani neki és amúgy se nagyon érdekli, ha van is valamilyen tanácsom... Nekem viszont sok dolgom lenne, és elég nehéz bármire is koncentrálnom, mikor épp depirohamai vannak.

Azontúl hogyan rendezkedjek itt be, ha a lány elmegy innen félévkor ( vagy előbb ) tuti nem maradok itt. Nem hiszem, hogy idejönne valaki is az ajtó miatt, meg én sem laknék így olyannal, akit nem ismerek. Egyedül meg nyilván nem tudom fizetni.

Arról nem is beszélve, hogy szúnyoghálók nincsenek, és ha kinyitjuk az ablakokat bemásznak/repülnek a poloskák. Rengeteg van belőlük, de hogy a csudába? Egyszerűen undorítóak. Egyik nap sírógörcsöt kaptam, mert két órám elment azzal, hogy őket vadásszam le. Mostanra már kezdek immunis lenni rájuk, de attól még gusztustalanok.

Nem tartom magam hisztisnek, de nincs sok nyugalmam így. :( Nem tudom, hogyan tudnám a hozzáállásom megváltoztatni.

(Jelzem otthon is egy 2.5 szobás ház félszobájában lakom, ott még ráadásul át is kell trappoljak anya szobáján, ha be akarok jutni a sajátomba. Annyival egyszerűbb otthon, hogy család vagyunk, nála konstans megy a tévé napközben, telefonálni is szokott, úgyhogy ő is kénytelen eltűrni, ha én zenét hallgatok meg filmezek bent. Ettől függetlenül nem valami kényelmes a dolog. Pláne ha ő 10-kor alszik, de én nem ilyen vagyok, és bizony éjfélkor is ki kell mennem néha, időnként szomjas leszek éjjel, vagy WC-re kell mennem, és mondanom sem kell, hogy mindig perpatvar van ebből, mert felébresztem... Ám a lakótársammal a közös ajtó sokkal kényelmetlenebb, mint anyummal. Tényleg kezdem azt érezni, hogy szörnyű vagyok, aki képtelen alkalmazkodni... de nem erre számítottam. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, tuti nem jövök ide. :/ )