Ti hogy bírjátok ki?

Albérletbe költöztem tanulmányaim folytatása miatt egy másik városba, 18 éves vagyok. Nagyon vártam a változást, ide sem köt már sokminden úgy, hogy kijártam a gimit, megjártam az itteni bulikat stb, jó volt, elég volt. Most viszont okjre járok egyelőre bizonyos okból, inkább a fősulit vártam, és az egy külön életmód is. Barátkoztam már ebben a suliban is, de itt nem ugyanaz, nem sz olyan közösség, nincs élet, szerintem így barátaim sem lesznek. Így olyan jól nem ismerek itt senkit, kicsit egyedül érzem magam. Nem nagyon szeretem a változásokat, és ez egy nagy változás. Nagyon szeretem a szüleim és az otthonom, most tudom igazán értékelni. Csavarogni szerettem mindig is, de most jövök rá mintha még nem lennék kész erre, fiatal lennék. Sokszor fel akartam nőni, most meg lelassitottam volna az időt és kihasználnám minden percét. Sokminden hiányzik és sokmindent pótolnék. Hétvégente hazajövök, de félek h örökre elszakadtam és nem lesz az igazi már. Mire befejezem a sulit.. meg annyi támogatást kapok a szüleimtől akárhogy is ment eddig, valahogy szeretném majd viszonozni. Meg még úgy érzem rengeteg tanulni valóm van tőlük is. Ahhoz képest nagyon picinek érzem még magam. Így a nagybetűs életre. Remélem azért elérem majd céljaim és boldog leszek.A kérdésem az lenne hogy ti hogy bírjátok a hiányt? Magamról gondoskodni meg tudok, de még az étel sem ízlik úgy mint anya főztje mert az az igazi. Nem vagyok anyám asszony katonája egyszerűen most ezt hozta ki belőlem a félig meddig elköltözés és a szeretet ami visszahúz.