Ateisták ti hogyan vélekedtek a halálról és az azt körülvevő ceremóniákról?

A halál az élet része és nincs benne semmi különleges.

Egy egészséges ember szomorú, ha meghal valaki, aki közel állt hozzá, és ezt a szomorúságot, gyászt enyhíti, ha megosztja a fájdalmát másokkal.

A (vallásos) ceremóniáknak azonban nincs semmi jelentösége, legfeljebb mint szokásnak, mások miatt.

Nekem teljesen mindegy, hogy a halálom után mit csinálnak a hátramaradottak, tarthatnak nagy temetést, ha nekik ez könnyebbség, de akár szét is szórhatják a hamvaimat, ahol akarják, nekem nem számít semmit.

Mivel a halállal megszünik az életem és a tudatom, ezért lényegtelen, hogy mások mit tesznek.

A halál nem kötelező része az életnek, de egyelőre még nem tudjuk elkerülni.

Addig pedig jót tesz az élőknek, ha vannak ceremóniák, mert ezek segítenek elfogadni a halált, és továbblépni.

A halál az élet pont annyira elkerülhetetlen, mint amennyire fontos része. Az, hogy korlátozott időnk van élni, attól kap súlyt mindaz, amit teszünk. Motivál minket, hogy jól használjuk ki az időnket.

Nyilván ami él, az élni akar. A halál gondolata sok emberben félelmet kelt, sokszor kvázi tabuként is kezeljük. Egy szerettünk halála mély fájdalmat tud okozni. Ez kétségtelen, mégis igaz, hogy a halál az élet lekerülhetetlen és fontos része.

A ceremóniákat is fontosnak tartom. Nem csak a halállal kapcsolatban, sok más eseménynél is. Egy ceremónia formát tud adni érzéseknek, történéseknek, hozzásegíthet ahhoz, hogy az ember megélje azt, amit meg kell élnie, legyen szó örömről, bánatról, vagy éppen magasztos érzésről. A ceremónia vezetni tudja az embert az érzéseiben és gondolataiban.

~ ~ ~

Sok hívőt pont az elmúlástól való félelem erősíti meg a hitében. Mert ugye nem lehet, hogy minden szenvedésünk, igyekezetünk, erőfeszítésünk után a semmi következik, hiszen akkor az egész hiábavaló. Pedig éppen fordítva van. Az első csók, az első bál, az első munkahely, az első akármi pont attól kap magasabb értéket, mert egyszeri, megismételhetetlen és soha vissza nem térő. Utána is vannak persze csókok, bálok, munkahelyek, de nincs bennük az a megismételhetetlenségből, soha vissza nem térésből származó kitüntetett jelleg, ami az elsőt magasabbra emeli. Sokszor a dolgoknak nem az örökkévalósága, hanem pont a pillanatnyisága ad valódi értéket, súlyt.

A mennyország koncepciója ezen belátás mentén volt számomra mindig is ellentmondásos és ha ijesztő nem is, de meglehetősen groteszk. Öröklét… Ezer év, tízezer év semmi az örökléthez képest. De mi az a dolog, amit ezer év után is még jó érzés lehet csinálni? El nem tudom képzelni. Pl. szeretek sakkozni. Ha megérem, és szellemi képességeim birtokában leszek még, valószínű 50 év múlva is szeretni fogok sakkozni. Ha korlátlan időm lenne a mai szellemi képességeimmel, lehet 100 esetleg 200 év után is szeretnék még sakkozni. De ezer év után milyen élményt kapnék a sakktól? Milyen súlya lenne egy ezer évnyi sakkozás utáni és meglehet kényszerűségből további ezer évnyi jövőbeli sakkozás között lejátszódó sakkjátszmának?

A hinduizmusban, buddhizmusban ott az öröklét gondolata, a szamszára, a létforgatag, az születés és halál körforgása. De ez nem egy vidám, inkább egy nyomasztó kép, a buddhizmus bizonyos értelemben pont ebből a körforgásból való kiszabadulást nyújtja, mint „megváltást”. Sok film is érinti az öröklét nyomorúságát, hogy csak a Hegylakó című filmet említsem.

Az öröklét a földi, emberi tudatunkkal akárhogy is telne, maga lenne a pokol. Ha a mennyország egy jó hely, és az öröklétet nyújtja, akkor a tudatunkból, személyiségünkből, mindabból, amire azt mondjuk, hogy „ez vagyok én” muszáj, hogy meghaljon valami, hogy az öröklét elviselhető legyen. Az idő érzékelése hal meg? Az ember vágyai, félelmei halnak meg? Akárhogy is, az emberrel valami fontos lelki, szellemi tényezőnek is halandónak kell lennie, amivel mi önmagunkat azonosítjuk, hogy az öröklét ne a leghatalmasabb kín legyen. (Nota bene, a reinkarnációban a lélek öröklődik, de az emlékek, a személyiség jó része nem, az ugyanúgy halandó. Az az X. Y., aki ettől félt, azért, harcolt, amabban reménykedett, ezt szerette, azt ki nem állhatta, aki azzá tette X. Y.-t, aki, az a testtel együtt hal meg.)

Ennek fényében a halált jónak, fontosnak tartom. De nem vágyok rá, nem várom. Lehet, hogy a haláltól, mint történéstől való félelmemet nem tudom teljesen félretenni, de az elmúlástól nem félek. Az én életem semmivel sem értéktelenebb attól, hogy 500 él múlva semmilyen formában nem fogok létezni, senki nem emlékszik majd a nevemre, a tetteimre, a gondolataimra. Nyilván kaptam valamit az előttem élőktől, és tovább is adok valamit az utánam következőknek, de túl nagy változásoknak nem leszek elindítója. Ettől még az én életem itt és most fontos része annak, amit életnek hívunk, pont annyira fontos, mint bármelyik másik ember élete. Lehet csak egy elenyészően kicsi láncszemnek tűnik az életem az emberiség történetében, de egy ekkora a láncban minden láncszem apró és jelentéktelen, még a nagyobbak is. És bár mindegyik láncszem emiatt kihagyható lenne a láncból, ha mindegyiket ténylegesen ki is vennénk a láncból, a lánc megszűnne.

Az, hogy egy nap majd meghalok nem nagyon hat meg, inkább az érdekes számomra, hogy a halál mennyiben befolyásolja magát az életet. A halál az életünk mozgatórugója; ha örökké élnénk, és nem futnánk versenyt az idővel, akkor szerintem a többségben nem lenne késztetés, hogy bármit is csináljon.

Úgy gondolom, hogy a halált körülölelő ceremóniák fontosak, de nem az elhunytnak, hanem a hozzátartozóknak. Ateistaként nem hiszek benne, hogy nekem szükségem lenne arra, hogy imádkozzanak, meg misét tartsanak értem, viszont a hozzátartozóimnak egy temetés és egy halotti tor segít majd, hogy megbirkózzanak a gyászukkal.

Úúúr Isten! Ezen az oldalon értelmes emberek is vannak? 2*Sü nevű felhasználó: köszönöm a fejtegetésed, nagyon tetszett, érthető, elfogadható, világos, és még a helyesírásod is majdnem tökéletes.(Bocs, kézirat-előkészítő voltam, emiatt mindenhol észreveszek egy-két elírást, vesszőhibát stb. A sajátomban is, persze, utólag.:-)))

Még talán annyit tennék a témához, hogy tulajdonképpen nem a haláltól félünk, hisz az már megváltás. Az élet utolsó rúgásaitól retteg az ember fia, hisz nem mindenkinek adatik meg a csendes, békés, elalvásos távozás egy "másik dimenzióba".

A halott körüli ceremóniáknak véleményem szerint megvolt a hasznunk, de ahogy sok minden más, ezek lényege is kezd elmúlni. Nem beszélve arról, hogy - ahogy a Föld is túlnépesedik - a temetők is túlnépesednek és emiatt egyre nagyobb üzletté válik egy talpalatnyi kis föld, akár az ingatlanpiacon. Hol van a kegyelet, ha egy lakópark építése miatt a felszámolt temetőből a Duna partjára hánytak ki anno maradványokat?

Engem is szórjanak vagy biournába tegyenek egy fa alá. Legalább "táplálkozhat" belőlem, és hasznosan "forgok vissza" a természetbe.

> Ezen az oldalon értelmes emberek is vannak?

Igen? Hol? :-)

> köszönöm a fejtegetésed, nagyon tetszett, érthető, elfogadható, világos, és még a helyesírásod is majdnem tökéletes.

Köszönöm. (A helyesírásom természetesen nem tökéletes. De hozzá kell tennem, nyelvtanból középiskoláig hármasra, néha négyesre álltam. Az akkori fejemmel nem is értettem ennek a jelentőségét, erre csak később jöttem rá. Azóta fejlődtem arra a szintre, amin vagyok. A sok olvasás, meg a tudatos törekvés segített. Mind a mai napig van, aminek a helyesírásával nem vagyok tisztában, de igyekszem észrevenni ezt, és utánanézni. Amúgy ha nem lenne gépi helyesírásellenőrző, lehet az én írásom is pocsékabb lenne. Igen, ejtek helyesírási hibákat, sőt mint látható, néha fogalmazási hibákat is, de igyekszem ebben is fejlődni. Néhány helyesírási szabály van csak, ami ellen tudatosan lázadok, például az ellen, hogy az „stb.” rövidítés elé – mivel benne van rövidítve az „és” szó is – nem kell vessző. De számomra ez annyira furcsa, zavaró, szokatlan, stb. (sicc!), hogy inkább tudatosan használom a hibás formát.)

> Hol van a kegyelet, ha egy lakópark építése miatt a felszámolt temetőből a Duna partjára hánytak ki anno maradványokat?

Érdekes kérdéskör ez. A temetés, a sír, annak meglátogatása, gondozása fontos része a gyász feldolgozásának, megélésének. Az ember ha gyászol, sokszor tehetetlennek, céltalannak érzi magát. Ezek a hétköznapi rituálék, hogy nagymama kimegy minden délután a nemrégiben elhunyt nagypapa sírjához, ezek valahogy célt adnak a gyász idejére, hozzásegítenek, hogy az ember elfogadja a szerette elvesztését.

De idővel a gyász elhalványul, az élet megy tovább, és persze vannak szomorú, magányos pillanatai, de vannak örömteli, boldog, magasztos pillanatai is. Az ember mégis valahogy olyan, hogy van ezzel kapcsolatban egy indokolatlan szégyenérzete, hogy ő az, aki tovább és, és a másik az, aki eltávozott. És… És nem fordítva. Az ember érez efelett valamiféle igazságtalanságot, aminek azzal, hogy él, kvázi a tettestársa lett. Nem mintha kellene éreznie ilyet, mégis érez.

Nekem mindig is visszatetsző volt, ahogy a halottak napját ünnepeljük. Végigjárjuk a temetőket, a sírokat, ami leginkább arra a gyászra emlékeztet, amit a temetésen átéltünk. Illetve magára a szerettünk elvesztésére, és nem arra emlékezet, hogy viszont egészen addig együtt volt velünk.

Én is úgy vagyok vele, hogy jobban szeretném, ha a halálom után aki szeretett és még él, az ne a temetőbe menjen ki, szomorú arccal, szomorúságba öltözött lélekkel, hanem üljenek le közösen egy sör/bor/tea mellé, és elevenítsék fel inkább azt, aki addig voltam, amíg éltem.

A nagymamám régen meghalt már. De úgy vagyok vele, hogy nem vagyok hajlandó szomorúságot érezni emiatt. Méltatlan lenne hozzá. Jó ember volt, életében arra törekedett, hogy boldogabbak, gondtalanabbak legyünk. Ha lenne valahol a halála után, ő is jobban örülne annak, ha egy-egy vicces történést felelevenítve, nevetgélve emlékeznénk vissza rá, mintsem a temetése napjának hangulatában.

> Engem is szórjanak vagy biournába tegyenek egy fa alá. Legalább "táplálkozhat" belőlem, és hasznosan "forgok vissza" a természetbe.

Én is így gondoltam sokáig. Én meglehetősen ateista vagyok. Hogy mi történik a halálom után a testemmel, az számomra mindegy. Erről döntsenek saját belátásuk szerint azok, akik túléltek. Ha nekik úgy tetszik, akkor kerüljek sírba, ha úgy tetszik, akkor szórják szét a hamvaimat. Sőt – elnézést a morbiditásért – én még azt sem bánom, ha kutyaeledel lesz belőlem. Ha mégis létezik túlvilág és a keresztény hit szerint, akkor ha a mennyországba kerülnék, annyira nem érdekelne, hogy mi történik a földön a testemmel, hogy ihaj. Ha meg a pokolra, akkor is ez lenne a legkisebb problémám.

~ ~ ~

Van még egy furcsaság a keresztény hit és a halál, az azzal kapcsolatos ceremóniák kapcsolatában. Ha valaki jó ember volt, akkor az ember meg kellene, hogy győződve legyen, hogy a mennyországba került. A hit szerint – erősen lebutított megfogalmazásban – kvázi ez a legnagyobb jutalom, és a legáhítottabb cél. Hát nem örvendetes, hogy végre valaki megszabadult a földi élettel óhatatlanul együtt járó szenvedésektől? Az elhunyt nem szűnt meg, ami a valódi létét adta – a lelke – az egy sokkal jobb minőségbe került, kvázi él és virul, jobban érzi magát, mint valaha. Nyilván nem fogjuk tudni tartani vele a kapcsolatot, a hétköznapjainkban nem lesz ott, de ez csak ideiglenes, amíg mi is nem csatlakozunk hozzá, de ő addig is létezik, boldog (megboldogult). Az, hogy nem ezzel a szemlélettel búcsúzunk el a halottainktól – a hithű keresztények sem –, mintha azt sugallná, hogy még a keresztények sem igazán hinnék el a mennyország koncepcióját. Hisznek benne, ha megkérdezed őket, de az a fajta hit mintha nem lenne meg, ami ennek a túlvilág koncepciónak a valódi megértését, és az ennek mentén való viszonyulásunkat jelentené.