Mit szólsz? Felháborító!

A pedofilia elleni harcnak mi lesz a következő állomása? Be fogják tiltani a családi életközösséget? " A szexuális zaklatásoknak több mint a fele a családban történik. Ez még inkább igaz az erőszakos cselekményekre"

http://www.gyakorikerdesek.hu/politika__torvenyek-jog__81883..

Szerintetek mennyi pedofil pap van, amik még ki fognak derülni, mert felbátrodtak az áldozatok?

És mennyi nem is fog kiderülni?

Mert biztosan vigyáztak, csak a nem elővigyázatos papok buktak le.

Szerintem nem csak 0,3 százaléka egyházi személy az elkövetőknek.

DE ez mind meg volt jövendőlve.

A hamis vallás vizei ki fognak apadni. (A hivek nagyon kevés százaléka jár templomba.)

A politika meg fogja utálni a hamis vallást.(Nincs szüksége az államnak katonák tobórzására az egyház segitségével, mert pénzel toboroz,

ezenkivül az egyház csak pénzébe kerül az államnak,

ezenkivül áll az egyházban a pénz, amire a kórmánynak nagy szüksége lenne,

plusz megvan a rossz hire is.)

Az egyház nem ad az embereknek egy erkölcsi tartást, nem mondja meg hogy óriási bün a paráznaság, csak az üdvösségről beszél, a megbocsárásról. Ennek nincs gyakórlati értéke, ez nem fog egy emberen sem változtatni, csak annyit ért, hogy nagyon távól van Istentől.

Miért támogatná tovább a kormány, és miért ne semmisitené meg?

A Bibliai jövendölés teljesedni kezd!!!

"Szerintem nem csak 0,3 százaléka egyházi személy az elkövetőknek.

DE ez mind meg volt jövendőlve."

Isten mindent tud. Jehova tanúi mindent jobban tudnak?

http://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__vallas__8..

Fletó csak nyugodtan lője le magát. :)

Amúgy a népességet figyelembe véve az a 0.3% átlagos, vagy átlag alatti? Hány százaléka a népességnek egyházi ember?

Az egyháznak kb. 600 000 alkalmazottja van, ami a lakosság mintegy 1,8 százalékát jelenti. Ha ezek körében 1995 óta 94 ilyen eset fordult elő, akkor ez a korábbiakhoz képest a helyzet drámai javulását jelentené. Ettől függetlenül a szexuális zaklatásoknak több mint a fele a családban történik. Ez még inkább igaz az erőszakos cselekményekre. A katolikus egyház körüli vitában oly gyakran összemossák a szexuális zaklatást és az akkoriban vitathatatlanul minden iskolában jellemző verésen alapuló nevelést, hogy az embernek olyan érzése támad, mintha csak növelni akarnák a számokat.

Vajon a mai kor, esetleg a hetvenes évek, netán bizonyos intézmények számára jelent különös problémát a gyerekek szexuális zaklatása, vagy egyszerűen ma tör felszínre ez a szörnyűség, amely mindig és mindenhol létezett?

– Nem csak erről van szó. Mindig is egyértelmű volt, hogy létezik ilyesmi, ezért csodálkozom a jelenlegi felháborodáson. Csak meg kell nézni a korábbi évek bűnügyi statisztikáit. Mindig akadtak például olyan esetek, ahol papokat ítéltek el. Most viszont a regensburgi dóm gyerekkórusának két olyan papja került a lapok címlapjára, akik már nem élnek, és akiket jogerősen elítéltek. Jóval a haláluk után. Miért? Azért, mert Georg Ratzinger is a kórus mellett dolgozott, és azt remélték, hogy így végre eljutnak a pápához. Amit végül más módon el is értek. De minden korban és minden pedagógiai területen fordultak elő ilyen esetek, iskolában, cserkészeknél, sportegyesületekben vagy éppen plébániákon. A falvakban is mindig akadt egy-egy fickó, akik nem tudott ügyelni a kezére. Ilyenkor azt mondták a gyerekeknek, hogy kerüljék el a cukros bácsit. Akkoriban másként kezelték az emberek ezt a dolgot: nem beszéltek sokat róla, hanem megpróbálták az illetőt olyan helyre irányítani, ahol nem okozhat kárt.

[link]

[link]

[link]

Ez az egész csak egy antikatolikus hecckampány. Leginkább az bizonyult be, hogy a papellenes hajsza a legnagyobb erőfeszítéssel, ferdítéssel, rágalmazással és gyanúsítással sem tudott több igazi hibát rábizonyítani a papokra és szerzetesekre, mint a németországi papok és szerzetesek nagy számához képest egészen elenyésző mennyiséget. Az egész erkölcsi pöráradat éppen ellenkezőleg csak azt bizonyította, hogy az egyházellenes propagandahadjárat a legnemtelenebb eszközöktől sem riadt vissza, csakhogy a papság jó nevét és tekintélyét a tudatlan nép előtt sárba tiporja, Örök szégyene marad az illető bíróságoknak, hogy eszközül adták oda magukat egy irányított, egyházellenes, politikai hajszának. Utóbb azonban a német igazságszolgáltatás is magára talált s az ártatlanul bebörtönzött papokat és szerzeteseket bűncselekmény híján szabadon bocsátotta. Erről persze az újpogány lapok mélységesen hallgattak. A német papi erkölcspörök mindent bizonyítanak, csak a katolikus papság erkölcsi alsóbbrendűségét nem.

Ezek olyanok, mint az orvos perek. Nem lehet -szinte- orvosi műhibát igazolni, mert elképesztően összetartóak tudnak lenni az orvosok ilyen esetben. Ráadásul laikusok állnak velük szemben.

Vajon miért nem kerülnek nyilvánosságra papi erkölcstelenségek?

Nomen est omen.

A régi korokban az emberek a névadással kivártak a keresztelőig. Nem abajgatta a bába a kismamát azzal, hogy nevezze néven a gyermeket.

A névben a személyiség lényege, titka foglaltatik bele. Gondoljunk csak az indiánregények „beszédes” neveire, de nézhetjük bármely kor, bármely emberi kultúráját, akár a legprimerebb népekét is. A névadással az Abszolútum mar belénk. A név egyszerre kimondható és kimondhatatlan. A névadás egyben az Istennek való fölajánlás is. Ezzel válik „teljes emberré”, alannyá, személlyé a mikrokozmosz. Eszembe jut erről, hogy mennyit fejtegetik pl. a 666 jelentését. A Gonoszság lényege az elszemélytelenítés, ami fölér a biológiai halállal. Az Antikrisztus egy Szám, míg Isten egy ki ugyan ejthető, de kimondhatatlan Név. A Szám reprodukálható, tárgyiasítható – a Név nem. Nem véletlen, hogy a gyűjtőtáborokban az embereknek csak számuk volt, nevük nem – élőhalottá váltak.

Ez a helyzet állt fönn az adventi időszak zsidóságánál is. Jézust „kiskarácsonykor”, nyolc nappal születése után metélték körül, s adták neki a Gábor angyal által Máriának s Józsefnek is megadott nevet.

Nem volt ez másképp Simeon bar Jona esetében sem.

Tu es Petrus…

Isten zsenialitását mi sem bizonyítja jobban a humoránál. A világtörténelem talán egyik leginkább ingatag, sziklaszilárdnak nem nevezhető alakját Kőszálnak elnevezni. Igazat kell adnom Chestertonnak, ennek a kiváló tollú angol konvertitának, aki Heretics című munkájában így ír erről:

Amikor Jézus egy jelképes pillanatban meg akarta alapítani az ő nagy társaságát, szegletkőnek nem a briliáns Pált, nem a misztikus Jánost választotta, hanem egy ötölő-hatolót, egy sznobot, egy gyávát – egyszóval egy embert. És erre a sziklára építette Anyaszentegyházát, és a poklok kapui nem vesznek erőt rajta. Minden birodalom és királyság elenyészett a velük járó és folytonos gyengeségük miatt, vagyis azért, mert erős emberek alapították erős emberekre. De ez az egy valami, a történelmi keresztény Egyház gyönge emberre lett alapítva és ezért elpusztíthatatlan. Mivel egyetlen lánc sem erősebb a leggyengébb láncszemnél.

Ezért szoktam mosolyogni, mikor a pápák bűneiről beszélnek. Ezek nemhogy eltántorítanak, hanem jobban hozzákötnek a katolikus hithez. Jézus Krisztus ugyanis objektív intézményt alapított meg Péter személyében, mely a szubjektív kvalitásoktól független. Ebben rejlik az ereje. Eszembe jut, amit egy atya mondott nekem egyszer, hogy az Egyház isteni eredete mellett nincs nagyobb bizonyíték, minthogy bűnös pápák sem tudták szétverni, hanem megújult a szentekben. A pápa „tévedhetetlensége” csupán arra vonatkozik, amikor dogmát nyilatkoztat ki rajta mint eszközön keresztül a Szent Lélek, avagy a Szent Lélektől megerősítvén nyilvános hitvallást bocsát közre. Minden egyéb esetben a páli parrhesia – nyílt beszéd – szellemében lehet konstruktív kritikával illetni a pápát.

Mostanában olvastam Giulia Farnese – a „Szép Júlia” – VI. Sándorhoz írott leveleit. A „méregkeverő borgiák”, a megtestesült macchiavellisták, hát biza szükség volt a reformációra…

Szükség volt-e? Megújulásra biztosan. Ám Luther Márton, ez az ideggyenge ember, nem tudott egészséges distinkciót tenni, és a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket. Nem a templomot tisztította ki, hanem újat – emberit – emelt. Eszembe jut a pár éve vetített hazug propagandafilm Lutherről, amiben már-már egy második Szent Ferencként jelenik meg. Egy katolikus pap is azt mondta nekem a film után, hát igen, van miért szégyenkeznünk… Ebben lehet igazság, de ezt ne egy olyan ember mondja meg, aki azt mondta, hogy „az asszonyok vagy házasságra, vagy szajhának valók”, s aki – mint Hesseni Fülöp kettős házasságát megáldó – azt hangoztatta bőszen, hogy „ha feleséged nem akar, hát jöjjön a cseléded, ha feleséged még akkor sem akar, hát bocsásd el”.

A filmben meg már-már egy romantikus szerelemnek állítják be a kígyó Bora Katalinnal szövődő románcukat. Bora Katalin – a fönnmaradt ábrázolások szerint is – olyan nőies volt mint Attila a hunok királya, úgyhogy ha egy ilyen akaratosan bajszos nő úgy reám erőszakolja magát, mint a wittenbergi doktorra, inkább visszamentem volna szerzetesnek. Arról nem is beszélve, hogy mindennél többet mond, hogy egy kiugrott szerzetesnőt vett el Luther, ahelyett, hogy egy tenyeres-talpas thüringiai parasztlánnyal kötötte volna össze éltét.

Szégyenkezni tehát nemcsak nekünk lenne okunk. Ám mi nem is istenítjük VI. Sándort, nem úgy mint egyesek Márton doktort.

Mindig is óckodtam az affektáló, rajongó papolátriától, amely az igaz katolikus hittől idegen. Ez ahhoz hasonló, mikor az olaszok a kedvenc vallásos személyek közül első helyre Pio atyát, és az ötödik helyre Jézus Krisztust tették. II. János Pál pápát VI. Sándorral állítom egy sorba, mert ha erkölcstelen kicsapongásairól nem is tudunk, struccpolitikájával hozzájárult a hit válságához, mikor mindent ráhagyott a sokszor simóniával hatalmat szerző hivatalnoki gárdára. Ifjonti színészi tehetségének maradványai pedig nem kápráztatnak el, amivel néhány jól szervezett performanszot adott. Ez nem feledteti a szégyenletes koráncsókolást, síratófalazást, ökumániás gesztusokat.

Fülembe cseng mindeközben Jézus szava: „Az én gondolataim, nem a ti gondolataitok.” Isten bölcsessége VI. Sándor erkölcsi gyöngeségén, és II. János Pál hitbeli gyöngeségén is megnyilatkozik.

Szeretem II. János Pál pápát. Szeretem, hisz Péter is megtagadta Mesterét, Antióchiában is botrányt okozott, sőt Rómából is el akart menekülni a vértanúság elől. Azonban a Kőszál, nem a „test s vér” nyilatkozott meg mikor a szándékos emberölést, a magzatgyilkosságot, az eutanáziát objektíve súlyos bűnnek nyilvánította. Megnyilatkozott Péter rajta keresztül, mikor a nők pappá szentelhetetlenségét dogmává emelte. Beteljesedett Jézus ígérete: „Imádkoztam érted, hogy megerősítsd a testvéreket a hitben…”

Ez a szeretet reális szeretet, nem cukormázas szentimentalizmus. Kritikám csakis a páli „nyílt beszéd” őszinteségét tükrözi. A hivatalt tisztelem, amennyiben tisztelendő a hit szerint, a valós embert pedig szeretem a maga gyengeségeivel, hibáival, bűneivel együtt Szent Ágoston nyomában: „Szeresd a bűnöst, a bűnt vesd meg.”

A „santósubitós” enyelgést, bulizgatást meg meghagyom a pattanásos tinilányoknak. Férfiaknak ez nem való.

Milyen igaza is volt Thomas Babington Macaulay angol történésznek, aki 1840-ben így írt:

A római egyház látta mindazoknak a kormányoknak és egyházi intézményeknek a kezdetét, amelyek ma a világban léteznek; és nem lehetetlen, hogy arra hivatott, hogy meglássa valamennyiük végét. Nagy és tisztelt volt, mielőtt a szászok Britannia földjére léptek, és mielőtt a frankok átkeltek a Rajnán, amikor a görög ékesszólás még virágzott Antióchiában, és amikor még bálványokat imádtak Mekka templomaiban. És életerős lehet még akkor is, amikor egy új-zélandi utazó megáll egy széles pusztaság közepén a London-híd egy tört ívénél, hogy lerajzolja a Szent Pál-katedrális romjait.

Fülembe cseng a tegnapi evangéliumi szakasz (Lk 5: 1-11), melyben Péter Jézus lábaihoz borulva így szól: „Menj ki tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” Jézus azonban az Egyházat, Péter csónakját nem hagyta el, hanem így szólt: „Ne félj! Ezentúl már embereket fogsz.”

Ezért hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházban!