Mi történik velünk, amikor meghalunk?

Nem vagyunk tökéletesek, ezért nem tudunk örökké élni.

Ha nem vagyunk tökéletesek, akkor bűnösök vagyunk.

Mivel bűnösök vagyunk, meghalunk.

Ha a halállal kifizettük a bűnünket, akkor már nincs miért szenvednünk, de jutalom se jár azért, mert adósként fizettünk. Se menny, se pokol, se langyos tisztítótűz.

Az életünk a feltámadás után fog folytatódni.

13:46 vagyok.

Azért gondolom negatív dolognak, mert egyikünk sem akar meghalni, csupa rossz érzéseink vannak a halállal kapcsolatban. Bűnért járó árnak pedig azért, mert Isten megmondta, hogy ha szembefordul a parancsával Ádám, akkor meg fog halni. De ő nem hogy szembefordult, hanem ráadásul a voksát Sátán mellett tette le. Ez a bűn.

= 1. A halát és a különítélet =

,,El van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és utána az ítélet'' (Zsid 9,27). A halál Ádám minden ivadékának közös sorsa. Vajon azok az emberek, akik Krisztus második eljövetelekor még élnek, meg fognak-e halni, vitás teológiai kérdés. 1Tessz 4,16 arra enged következtetni, hogy nem kell meghalniok: ,,Mi az élôk és meghagyottak, velük együtt elragadtatunk felhôkön Krisztus elé a levegôégbe s ekképpen mindenkorra az Úrral leszünk''. ,,Amint Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre fognak kelni'' (1Kor 15,22). A halál a bűn legijesztôbb és legszembetűnôbb következménye. ,,A bűn egy ember által jött be e világba, és a bűn által a halál s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett'' (Róm 5,12).

Ideiglenes, földi életünk a halállal bevégzôdik. Hitünk szerint azonban a halállal nincs mindennek vége, a halál csak átmenet a másik, a vég nélküli életbe. A halálra az úgynevezett különítélet következik. Ez eldönti az ember örök sorsát. Az a tény, hogy a léleknek a testtôl való elválása után már nem lehetséges a megtérés, a dolog természetében van és filozófiailag is átlátható. Minden akaratváltozásnak valamiképpen testi folyamattal kell összekötve lennie s tôle függnie. Ez a sors földi életünk mikéntjétôl függ. Idô és örökkévalóság tehát nem két teljesen szétválasztott terület: idô és örökkévalóság úgy viszonylanak egymáshoz, mint a vetés és az aratás, mint a csíra (mag) és a növény. Az idô célja az örökkévalóságra való elôkészítés. Miként megy végbe a ,,különítélet'', nem tudjuk. A liturgia (a gyászmise ,,Dies irae'' kezdetű sequentiájában) költôi módon könyvrôl beszél, amelyben mindaz benne van, amit az ember a földön cselekedett. Szent Ágoston ezt isteni megvilágosításnak minôsíti, ,,amely mindenkinek mind jó, mind rossz cselekedeteit emlékezetébe idézi'' (De civitate Dei, 20. könyv, 14. fejezet).

Az örök életet mindenesetre létünk meghatározott állapotaként kell fölfognunk. Minthogy egykor az emberi testek is részesülnek az örök életben, bizonyos, hogy ezeket is valamiféle hely fogadja be.

= 2. Az örök halál =

Aki nem a megszentelô kegyelem állapotában hal meg, akinek lelkében nincs meg az a tűz és fény, amelyrôl többször szólottunk, az lelkileg halott, abban nincs meg az élet. Minthogy az ilyen ember a Megváltót, akitôl egyedül nyerheti el az üdvösséget, tudatosan elutasította magától, örökké halott.

A pokol büntetésének örökkévalósága kétségtelenül bizonyos. Krisztus mondja: ,,Távozzatok tôlem, átkozottak, az örök tűzre'' (Mt 25,41)•Krisztus kiolthatatlan tűzrôl beszél, hol a féreg meg nem hal és a tűz nem alszik ki (Mk 9,44 sk.). Az a néhány egyházi író (Origines, + 254-5 körül; Nyssai Gergely, + 394 után), akiknek véleménye szerint egyszer majd valamennyi elkárhozott eljut az üdvösségre mindjárt igen erôs ellentmondásra talált. Erre a dogmára gondolva nekünk embereknek könnyen érzelemszerű gátlásaink támadnak. De mindig meg kell fontolnunk, hogy aki erre a kárhozatra jut, az tudatosan és makacsul visszautasította Isten kegyelmét, úgyhogy szíve egészen az Isten-gyűlöletig megkérgesedett. Ettôl a gyűlölettôl azután nem tud szabadulni az egész örökkévalóságon keresztül.

Ebben a bensô meghasonlásban és az Isten életébôl való kizárásban rejlik a pokol büntetésének tulajdonképpeni lényege. Az elkárhozottak elméletileg megismerik ugyan, hogy Isten a legfôbb jó, de bensô lelki irányzódásuk miatt gyűlölniök kell Ôt, minthogy ellenük van. Ezért bensôleg meghasonlottak. Az üdvözültek boldogságáról is tudnak s tudják, hogy ôk maguk mindörökké ki vannak abból zárva. Ezekhez a lényeget kitevô fájdalmakhoz még pozitív (tevôleges) szenvedések is járulnak, amelyeket a tűz gyötrelmeinek nevével szoktak jelölni. Hogy milyen a pokol tüze, arról semmit sem mondhatunk. Bizonyosan más jellegű, mint a földi tűz. Mégis határozottan vallanunk kell azt, hogy a föltámadás után a kárhozottak teste is kínokat szenved.

A kárhozat büntetése a le nem vezekelt, azaz a meg nem bánt súlyos bűnökért jár, helyesebben: a megszentelô kegyelem és az Isten-szeretet hiányának természetszerű következménye. Ezért azt is sújtja, aki az eredeti bűnnel terhelten hal meg. Mindazonáltal aki személyes bűn nélkül csak az eredeti bűn állapotában hal meg, csak az Isten látásából való kizárással bűnhôdik, pozitív szenvedésekkel nem. A meg nem keresztelt gyermekek sorsáról semmi kifejezett kinyilatkoztatásunk sincsen. Csak az bizonyos, hogy Isten látására nem jutnak el. A firenzei zsinat (1438-1445) kimondotta, hogy az sem juthat a mennybe, aki csak az eredeti bűnnel terhelten válik meg az élettôl. Ez következik a gyermekek megkeresztelésének szükségességébôl is, amelyet még a trienti zsinat mondott ki. De hogy a keresztség nélkül meghalt gyermekek természetes boldogságban részesülnek-e, annak tagadására semmi alapunk sincs. Aquinói Szent Tamás mellette beszél.

A kárhozat büntetésének létezése megrázó valósággal mutatja, hogy Isten igazságos, és igazságossága jóságától nem választható el. Egyet még egyszer nyomatékkal hangsúlyozunk: a pokol nem valami végzetszerű, amelybe az ember váratlanul alázuhan, hanem magunkválasztotta és teljes mértékben megérdemelt sors.

= 3. Az örök élet =

Aki azonban Krisztus testének élô tagjaként, élô szôlôvesszôként a szôlôtôn, amely Krisztus, távozik az életbôl, az él, az nem veszhetik el, annak az örök élet lesz osztályrésze.

De a legtöbb e földi életbôl távozó ember persze nem elég megtisztult ahhoz, hogy Isten tiszta és szent színe elé léphessen. Ezért van megtisztulási állapot is, amelynek ezek a lelkek kénytelenek alávetni és -- joggal elmondhatjuk -- szívesen és készségesen alá is vetik magukat, minthogy fölismerik az Isten és saját lelkük között levô távolságot. Ezt az állapotot mi tisztítótűznek nevezzük. Ennek az állapotnak milyenségérôl azonban az Egyház tanítóhivatala semmiféle döntést sem hozott; a keletiek -- még a Rómával egyesültek is -- kerülik a tisztítótűz kifejezést. A tisztítóhelynek létezését nemcsak értelmünk ajánlja, hanem ez kifejezetten kinyilatkoztatott igazság is. Már az Ószövetségben, a Makkabeusok 2. könyvében olvassuk: ,,Szent és üdvös gondolat a halottakért imádkozni, hogy a bűnöktôl feloldassanak'' (2Makk. 12,46). Makkabeus Judás ezért elrendelte, hogy azokért az elesettekért, akiknél pogány bálványoknak fölajánlott tárgyakat találtak, Jeruzsálemben áldozatot mutassanak be. Bizonyos, hogy a tisztítóhelyen lévô lelkek szenvednek a nélkül, hogy érdemeiket gyarapíthatnák, azaz a szeretetben növekedhetnének. A tisztítótűz szenvedései kétségtelenül nagyon súlyosak. A tisztítóhelyen lévô lelkek leginkább az Isten látásából való kizáratásukat érzik emésztô keserűséggel. Biztos továbbá az is, hogy imádságunkkal, különösen pedig az áldozattal (szentmise) lehetünk segítségükre. De éppoly biztos az is, hogy üdvözülésük felôl teljesen bizonyosak s ebbôl nem csekély vigasztalást merítenek. A tisztítótűz kétségtelenül a szeretetnek és az Isten akaratában való megnyugvásnak a helye.

Mármost ha a lélek ezen a tisztító folyamaton keresztülment vagy minden bűn nélkül, avagy bűnéért járó büntetés levezeklésének terhe nélkül hal meg, a mennyország boldogságába jut. Néha valamely ember példás életének és halálának alapos megfontolása után kijelenti az Egyház tévedhetetlen tanítóhivatala, hogy az illetô ember a mennyország dicsôségét élvezi és ,,szent''-nek tisztelhetô. Helyes és üdvös ezeknek az embereknek erényeit tisztelni, utánozni és segítségüket kérni (,,szentek tisztelete''). Valóban a régi Egyház szentekként tisztelte már a vértanúkat és a IV. századtól kezdve más nagy, Istennel egyesült embereket. Ôsrégi és természetes szokás a szentek ereklyéit (,,reliquiáit'') és képeit tiszteletben tartani. A szentek ereklyéi és képei iránt tanúsított tisztelet maguknak a szenteknek szól, nem pedig az élettelen tárgyaknak.

A mennyország boldogságának lényege Isten látása. Hogy ez az Isten-látás tulajdonképpen mit jelent, mi, földi emberek, nagyon nehezen tudjuk elképzelni. De ez végsô eredményben nem is szükséges; elég tudnunk, hogy magának Istennek boldogságával azonos. Isten boldogító látása tökéletes eggyé-levés Istennel a saját személyiségünk megszűnése nélkül; részesülés a Szentháromság életében. Teljesen belekapcsolódunk tehát az Atya, Fiú és a Szentlélek életének körébe. Isten boldogsága a miénk is lesz. Miként Isten boldogsága lényegét tekintve nem más, mint saját magának vagy a három személynek kölcsönös megismerése és egymás iránti szeretete, éppúgy mi is megismerhetjük Istent úgy, amint van s benne az egész teremtett világot, és örökké szerethetjük Ôt. Akkor már nem lesz többé semmiféle rejtély sem számunkra, semmi sem szomorít meg bennünket. ,,Isten majd letöröl szemükbôl minden könnyet, és halál nem leszen többé'' (Jel 21,4). ,,Most tükör által homályban látunk; akkor pedig majd színrôl-színre. Most rész szerint ismerek, akkor pedig úgy fogok ismerni, amint én is ismert vagyok'' (1Kor 13,12). ,,Szem nem látta, fül nem hallotta, ember szívébe föl nem hatolt, amiket Isten készített azoknak, akik ôt szeretik'' (1Kor 2,9).

Teremtett javak is tartoznak a mennyország boldogságához: a barátság a többi üdvözülttel, a szentekkel és angyalokkal, szeretteink viszontlátása, különösen pedig a test megdicsôülése is. A Krisztussal egyesültek boldogan és dicsôségesen támadnak föl. ,,A mi hazánk azonban a mennyekben van, ahonnan várjuk Üdvözítônket is, az Úr Jézus Krisztust. Ô újjáalakítja gyarló testünket és hasonlóvá teszi az ô dicsôséges testéhez azon erejénél fogva, amellyel hatalma alá vethet mindent'' (Fil 3,20 sk.). Föltámadásunk zálogául az Eucharisztiát adta nekünk az Üdvözítô; föltámadásunk oka pedig Krisztus föltámadása: ,,Ámde Krisztus feltámadt halottaiból, az elszenderültek zsengéje. Mert amint ember által van a halál, úgy ember által is van a halottak feltámadása; és amint Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre fognak kelni'' (1Kor 15,20-22).

A boldogságnak is vannak fokai. Aki jobban szereti Istent, nagyobb része is lesz benne. Mégis mindenki tökéletesen kielégül, olyanféleképpen, miként a remekműben az talál több élvezetet, aki rokonlelkű vele, de más is talál rajta valamit, ami ôt boldogítja s ezért tökéletesen boldog. Az örök boldogságban az emberi természet is tökéletesen kiteljesedik. Csak az Isten életének elnyerésében bontakozik ki valamennyi benne rejlô erô, akár a megismerés, akár az élmény vágya, vagy bármi más legyen is az.

Maga az Üdvözítô az örök boldogságot örömlakoma, menyegzô, az atyai házba való visszatérés s hasonlók képében szereti leírni.