Mi történik velünk, amikor meghalunk?

Máté 10:28 és Zsidók 9:27 megadja a választ, no persze nem ÚVFből, hanem Károliból.

Mit térítesz, buta Őrtorony-fan?

A JT-k általában a Prédikátor könyve egyes helyeire (főleg 9:5) hivatkoznak, hogy igazoljá keresztényellenes állításaikat. Pedig azt a Prédikátor mondja, akinek vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is.

A Préd 9:5 sokat idézett mondataa nem tanítja az öntudatlan létezést a halál után, csak hogy nincs részük semmiben, ami a nap alatt történik. Éppen ezt idézed te is a folytatásban, és én sem állítottam soha, hogy a halottak tudják, mi folyik a földön. De talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk?

Mer azt tán még te is elfogadod, hogy végső elemzésben mégsem minden hiábavalóság, és hogy van az embernek jobb dolga is, mint enni, inni és élvezni az életet. Ha elfogadod, nem érzed úgy, hogy ellentmondasz a Prédikátornak?

De lássuk sorra:

Prédikátor 3,19:

Azon igaztalanság - hogy az emberek testükre nézve valósággal egyenlő sorsot érdemelnek a barmokkal, hogy a halálnak átadassanak - miatt, melyben kisebb nagyobb mértékben minden embernek része van, az embernek egyenlő sorsa lett a barommal testére nézve; mert ha az igazságban megmarad, test szerint is halhatatlan maradt volna. – Hogy itt csak a test sorsáról van szó, és hogy a prédikátor nem akarta a lélek halhatatlanságát tagadni, kitűnik 12,7.-ből, hol világosan tanítja, hogy az ember lelke visszatér az Istenhez, ki azt adta.

A bölcs nem tagadja itt a lélek halhatatlanságát, mert nem a lélekkel (héberül nefes), hanem az éltető lehelettel (héberül ruach) foglalkozik. A lélek szerinte is a halál után az örömtelen alvilágba jut (9, 10), tehát nem semmisül meg ; a halál azonban véget vet a szerves életnek, és ebben a pontban nincs különbség ember és állat között. Részben ugyanazt a felfogást tükrözteti a 104. zsolt (29-30. vv), amelyben Isten úgy szerepel, mint aki az összes élőlények éltető lehelletét kiküldi, illetve visszavonja. Ez az éltető lehellet a szerves életnek és működéseinek összefoglaló megnevezése.

Prédikátor 9,5:

Először is a vers önmagában csak annyit mond, hogy az élők a jövőről csak annyit tudnak, hogy meg kell halniok; ez a leverő tudat azonban értékesebb, mint az alvilági állapot, amely a tudást teljesen nélkülözi. Az ószövetségi bölcs még nem tud a túlvilági jutalomról; a földi jutalom a halál után a halhatatlan hírnév lenne, de ez is csak hiúság, mivel az emberek hamar felejtenek. Tehát az élők érzékeik teljes használatában vannak, s még élvezhetnek; de az elhunytak, még a jámborok lelkei is, némi aléltságban és szomorú csendességben vannak együtt. A prédikátor itt az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Mielőtt Krisztus a váltságmunkáját véghezvitte, az ég be volt zárva; s ez idő alatt az elhunytak mind az alvilágban voltak együtt örömtelen bús létben, habár örök üdvre voltak is választva. Ennyiben életök szomorúbb volt, mint melyet e világon élnek az emberek. A pokol, az alvilág (Móz. IV. 16,30.33.), hol a megholtak mind összegyűltek (Jób 30,23.) mielőtt Krisztus az ő nagy munkáját végbevitte volna, a gonoszokra nézve, mint valóságos pokol, csakugyan a fohászkodás helye volt (Jób 26,5.); de a jámborokra nézve is, mint pokol tornácza, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé (Zsolt. 29,10. 87,13. Izai. 38,18. Préd. 9,10.), s ennyiben nem volt ama hely, hol az Isten magasztaltatik és dicsértetik, mint még a földön. Csak Krisztus által szűnt meg a halál szomorú lenni, mert ő megnyitotta a mennyet, azon helyet, hol Isten magasztaltatik és dicsértetik. Az imádkozó kereszténynek jusson eszébe a bűn halála, s az örök halál a pokolban, az elkárhozottak büntetéshelyén, hol az Isten nem áldatik és nem magasztaltatik.

Az Őrtorony Társulat azt tanítja erre a bibliai versre hivatkozva, hogy, amikor egy ember meghal, akkor megszűnik létezni. A halott nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Nincs halhatatlan lelke az embernek, amely tovább élne a halál után. Ez az ún. annihiláció, ami teljesen szemben áll a keresztény tanítással.

Az írásmagyarázat egyik alapja, hogy nem lehet néhány sort vagy szót kimetszeni a teljes szövegből, és aztán ebből kihámozni valamit. A Bibliának nem az egyes mondatait kell nézni, hanem az egyes szakaszok, illetve könyvek tanítását. Hiszen így lehetne mondjuk akár a Sátán szavaira is hivatkozni, vagy a Bibliában szereplő gonosz vagy ostoba embereknek a szavaira is (pl. „Nincs Isten” Zsolt 14,1). Ugyanez történik ebben az esetben is. A JT-k, csakhogy alátámasszák az egyik tanításukat - amelyre szinte az egész lényegi tanításuk épül -, a Prédikátor könyvéhez folyamodnak, ahol egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva önmagával. Az egész Prédikátor könyve egy pont - ellenpont sorozat. Először kifejeződik a reménytelenség és az elcsüggedés, amire aztán jön a hit pozitív válasza. A Préd 9,5-re hivatkozni mint végső szóra, és bibliai tanításra, olyan, mintha pl. a pusztai megkísértésre építenénk fel egy dogmát anélkül, hogy belevennénk Krisztus válaszait.

A JT-k gyakrabban olvasnak csak egyes bibliaidézeteket, és a hozzájuk kapcsolódó Őrtorony-traktátusokat, mint magát a Bibliát. Itt is ez van, ugyanis, ha tovább olvasták volna a Prédikátor könyvét, illetve a 9,5 előzményét, akkor (talán) ők is észrevették volna, hogy mennyire hibás a kép. A prédikátor egy gondolkodó humanistaként fogalmazza meg először azokat a tételeit, amelyekben él, de amelyek nem nyújtanak számára igazi választ, amelyek nem Istenhez tartoznak: az élet értelmetlen (Préd 1,2); csak az a lényeg, hogy az ember egyen, igyon és érezze jól magát (Préd 5,17; 10,19); lényegtelen az erkölcsösség (Préd 7,16-17); látszólag nincs túlvilági igazságszolgáltatás (Préd 3,19-21; 9,2.6). Egy JT is biztosan csóválná a fejét és kézzel-lábbal tiltakozna, ha valaki azt mondaná neki, hogy „mindenkire egy sors vár: az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz. Egy sors vár mindenre. Senki sincs, aki örökké élne, s aki ebben bizakodhatna.” A JT tuti, hogy azt mondaná, hogy ezek nem Isten gondolatai, hanem egy kétségbeesett emberé, aki nem bízik az Úrban. Pedig ez a rész közvetlenül megelőzi a Préd 9,5-öt, mert ez a Préd 9,2-4-ből van. Tehát ugyanígy kell gondolni az 5-ik versre is.

A Prédikátor később elveti ezeket a gondolatokat, azzal az igenlő bizonyossággal, hogy: „az ember meg örök hajlékába tér és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 12,5.7.14)

Másrészről a prédikátor az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk.

A Krisztus előtti Alvilág (Seol, vagy Hádész) nem ugyanaz, mint a Krisztus utáni hármas állapot (pokol, tisztítóhely, menny), bár hasonlóságok vannak. A gonoszok számára valóságos pokol (a Gyehenna) volt, de az igazak számára nem volt az Istennel való egyesülés boldog állapota.

Az Őrtorony mindenekelőtt ószövetségi igehelyekre hivatkozik, különösen is a Zsoltárok és a Prédikátor könyvére, amelyek az ember múlandóságáról, Istennel való megszakított kapcsolatáról és a halál állapotában található teremtett világról szólnak (például Zsolt 6,5; 49,14; 115,7; Préd 3,18-22; 9,3-10). Ha elszigetelten olvassuk ezeket, és nem vesszük figyelembe helyüket az üdvtörténetben, akkor valóban olyan egyoldalú véleményre jutunk, mint Rutherford és utódai. Éppen ilyen egzegézis -, amely üdvtörténeti és teljes bibliai összefüggésükből kiragadja a szövegeket, és nem veszi figyelembe az előrehaladást - jellemzi az Őrtorony Társulat bibliamagyarázatát. A „Biblia" című részben már láthattuk, hogy ez mennyire problematikus. Mi a helye a Prédikátornak (qóhelet) az üdvtörténetben! Ez az ember ószövetségi kori ismeretének szintje, Jézus Krisztus feltámadása előtt. Az örök életről és a halálról itt - mint általában az Ószövetségben - még nincs olyan világos bizonyosság, mint az Újszövetségben. Akkor is, ha az Ószövetség egyes helyein ismételten felhangzik a halál utáni létezés (például Zsolt 88,11; 139,8; Ézs 26,19; Ez 37; Dán 12,1; Jób 19,25kk). (És 26,19 és Dán 12,lkk kivételével a többi vitatható - a kiadó.) A teljes bizonyosság csak Jézus Krisztus feltámadásával és általa, mint a halottak általános feltámadásának alapvetésével adatott. Ezzel szemben az Ószövetségben sok helyen találkozunk a fenyegető ítélettől és a földi élet múlandóságától való félelemmel, így a Prédikátornál is. A Qóhelet „még erősen a jelen világon tájékozódik", és „nincs bizonyossága az életre való feltámadásról" (Stoll 1993, 34. o.). Azzal számol azonban, hogy „a halállal még nincs mindennek vége (3,17; 12,7)", hogy „van ítélet". Préd 3,18kk például beszél „az Isten nélküli emberről, aki csak magával törődik, és az állatokkal összehasonlítva belátja és be is kell látnia, hogy a halálig menően nincs különbség". A vonalvezetés azonban „következetesen folytatódik a halált legyőző Jézus Krisztusig" (i. m. 76k). Ugyanez érvényes Préd 9,3kk-re: ,,'A nap alatti' elhelyezés újra felismerteti, hogy megfigyeléseivel a Prédikátor az élet józan valóságát Isten rendelése mellett elmenve uja le"(i. m. 139. o.). Amikor Jehova Tanúi ilyen helyekre támaszkodnak, nem veszik észre, hogy ezek kérdésekként szerepelnek, amelyek Jézus Krisztussal jutnak válaszhoz és beteljesüléshez. Amikor Préd 3,21 ezt kérdezi: „Ki tudja, hogy felszáll-e az ember lelke a magasba?", erre az újszövetségi hely, 2Kor 5,1 adja meg a választ: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk."

Ecclesiastes 9:5: . . . the dead know not any thing, neither have they any more a reward . . .

If the first clause is understood in an absolute sense, then so must the second clause be interpreted. Thus, the dead would have no "reward" as well as no consciousness. This would deny the resurrection and the rewarding of the righteous (see Rev 20:11-13, 21:6-7, 22:12,14). Obviously, then, a qualification of some sort has to be placed on Ecc 9:5. In the very next verse, we learn that:

. . . neither have they any more a portion for ever in any thing that is done under the sun.

In other words, in relation to this world, the dead know nothing, but they are in a different realm, where they do know something. As further examples of this limited sense of "not knowing anything" in Scripture, see 1 Sam 20:39 and 2 Sam 15:11, where an interpretation of unconsciousness would be ridiculous.

Does this rule out conscious life after death, as JWs claim? No, because it is part of a point-counterpoint debate between the godly view and the ungodly view. In verses 5 and 6 the ungodly speaker also denies any future "reward" or resurrection "forever." Basing doctrine on the ungodly side of this dialog is like relying on verses that quote what Satan the devil said.

The lesson of Ecclesiastes 9:5, 10, on the other hand, is distorted in a different manner — the same way a famous surgeon misused Scripture in a news conference announcing the first heart transplant. Exchanging hearts should be acceptable to Bible believers, Dr. Christian Barnard explained, because Scripture says that a man would give "skin for skin" to stay alive. Reporters failed to note, however, that those were Satan's words. (See Job 2:4.)

The words at Ecclesiastes 9:5 declaring that "the dead know nothing" (RSV), are not quoting Satan, but they do express a skeptic's hopeless despair. The entire book of Ecclesiastes is written in a sort of point-counterpoint style expressing such hopelessness and discouragement, and then eventually responding to this with positive expressions of faith. To take verses 5 and 10 as the final word on the matter would be akin to reading Luke's account of the temptation in the wilderness and then building doctrine on what the devil said rather than on Christ's response.

Those who try quoting Ecclesiastes 9:5 to prove the dead are unconscious should be invited to look at the rest of the verse and the immediate context. It goes on to state that those who die have no reward, no future — a thought obviously at odds with the rest of the Bible (Compare Revelation 11:18.) Verse 2 says that "one fate comes to all, to the righteous and the wicked, to the good and the evil." (RSV) Clearly, this is the skeptic's negative viewpoint, not God's view. The book of Ecclesiastes later concludes by refuting these thoughts with the positive assurance that "man goes to his eternal home…the dust returns to the earth as it was, and the spirit returns to God" who "will bring every deed into judgment, with every secret thing, whether good or evil." (Ecclesiastes 12:5, 7, 14 RSV)

Zsoltárok 146:4

Az annihilacionista neo-szadduceusok által sokat idézett Zsolt 146:4 éppen nem tagadja a tudat túlvilági létezését. Az eredeti szövegben az idézett rész így hangzik: "bajjóm hahú ávedú estónótáv" (ביום ההוא אבדו עשתנתיו), amely körül belül azt jelenti, hogy "azon a napon elpusztulnak/elvesznek (ragyogó) tervei / (fényes) gondolatai".

Az ilyen "egysoroknak" mindig az a problémájuk, hogy bármire felhasználhatóak. Ezzel mindenesetre nemtom, hogy lehet bármit alátámasztani. Max csak azt bizonyítja, hogy a tervei nem léteznek már, ami elég logikus, ha a pacák kinyúlt. :) Az estón nem az ember teljes gondolatiságát (elméjét) jelenti, hanem annak csak egy igen kis szeletét. Tk. "fényes, nagyszerű gondolatok", vagy ilyesmi. Hasonló szentírási versekkel összevetve sokkal valószínűbb, hogy a fényes gondolatok a földi élettel kapcsolatos tervekre vonatkoznak. A Szentírás rendkívül sok helyen szól arról, hogy az ember földi életre szőtt tervei, ha figyelmen kívül hagyják az Örökkévaló akaratát és a földi élet véges voltát, nagyon törékenyek tudnak lenni.

A kérdéses igehelynek tehát ez a helyes fordítása:

"Az élet elhagyja, visszatér a porba, s odavan minden terve."

Here, "thoughts" refer to "unaccomplished purposes" of a person on earth. Death puts an end to those purposes, as anyone would agree. In this sense, one's thoughts "perish" at death. Another similar use occurs at Isaiah 55:7:

"Let the wicked forsake his way, and the unrighteousness man his thoughts . . . "

This doesn't mean that unrighteous men must cease all thinking and become unconscious and nonexistent. Nor does Ps 146:4. Much of this sort of inadequate and erroneous exegesis results from a profound lack of understanding of the many literary forms and devices used in Scripture, as seen in these three examples. Much of the OT is poetry of one sort or another. One cannot interpret poetry in a wooden, literal way.

All man’s plans for life perish upon his death. He cannot accomplish his plans once he dies. Does not relate to unconsciousness.

Is that what the Bible writers meant to say? Reading, not just verses 3 and 4, but all ten verses of Psalm 146 together makes clear that the Psalmist is not speaking about the condition of the dead at all. Rather, he is contrasting the hope enjoyed by those who trust in God with the false hope of those who trust in human leaders. While "the LORD shall reign for ever" (vs. 10) to accomplish His will, the human prince dies and with him dies all that he had thought or intended to do. On the day of his death "his plans perish," as the Revised Standard Version renders the last words of verse 4; "all his schemes perish" (Jerusalem Bible). In their proper context, verses 3 and 4 of Psalm 146 do not teach that the dead are unconscious.

+ [link]