Valóban jóságos a keresztény Isten?

Amennyire én tudom, a Bibliában két lehetséges kimenetele van az életnek. Vagy Mennyország, vagy Pokol.

Ezzel ellentétben a történet egy olyan Istent jelenít meg előttünk, aki úgy szereti az összes gyermekét, mint a legjobb szülő, és szereti őket akkor is, amikor azok bűnt követnek el, vagy éppen őt magát, mint atyát elutasítják.

Most akinek van gyereke az gondoljon bele: Ha a kamasz fia/lánya meg akarná őt tagadni, hagyná, hogy csak úgy lelépjen és az utca "pokla" feleméssze? Egy egészséges szülő nem hagyná ezt, akárhogy sérti meg őt a saját gyermeke aki még éretlen. Lehet, hogy a gyerek utána napokig nem áll szóba a szüleivel, mégsem "kárhozik el". Akkor sem, ha sosem kér bocsánatot.

Elvileg az Istentagadás önmagában is elég bűn, nem kell mellé mást is elkövetni, hogy a pokolra kerüljön az ember. A példa kedvéért tegyük fel, hogy én felnőttként szakítom meg a szüleimmel a kapcsolatot és nem valami kamaszos ostobaságból, ebben az esetben jogos, hogy ha a szüleim megsértődnek, és nem kívánnak többet fogadni a szülői ház "mennyországában" Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy ebben a példában én teljesen tisztában lehetek azzal, hogy kik a szüleim, és nem egy könyv alapján tanította meg nekem egy mosolygós bácsi. Azért lényeges különbség!

És ha már könyvek: Számtalan könyv hívatott választ adni arra a kérdésre, hogy ki az én mennyei atyám. Ám ha a sok közül rossz könyvnek hiszek, akkor az igazi atyát megtagadtam és a következmény elkerülhetetlen. Olyan ez, mint egy lottó. Van vagy 100-féle vallás a világban, de csak egy jó megoldás létezik. Azt hiszem ez rosszabb, mint az orosz rulett. Jóságos az az Isten, aki ilyen játékot játszik velünk?

És így a végén hadd térjek ki magára a Mennyországra. Kikkel találkozhatunk a Mennyországban? Tegyük fel, hogy egy ateista családból egyvalaki megtér, ám bárhogy imádkozik, a család többi tagja nem követi ezen az úton. Bármilyen tökéletes is maga a Mennyország, lehet boldog valaki egy örökkévalóságon keresztül a családja nélkül?