A vallásos ember igazából nem jó ember?

Jó ember nincs. Csak jobb, mint amilyen önmagától lenne, de rosszabb, mint amilyennek lennie kellene.

Jobbnak lenni önmagunknál pedig egyénfüggő, hogy valósítja meg. Van, aki magától, van akinek vallásra van szüksége hozzá.

Sok vallásos ember arroganciája már más tészta.

Hogy ki mi miatt nem teszi meg a "rosszat", a túlvilági (egyes vallásos emberek), vagy az evilági (ateisták) törvényektől való félelme miatt, erkölcsileg szerintem egykutya. Félelem-félelem.

Mert ugyanígy mondhatjuk, hogy az ateistának meg írott törvényekre van szüksége, hogy ne öljön, lopjon, stb.

Nem valamelyik egyházhoz való tartozástól, vagy nem tartozástól függ, hogy valamilyen megtorlástól való félelem miatt nem tesz meg valaki valami rosszat, vagy emberségből.

hogy mi a jó és a rossz emberi szemszögből is más és Isten szemszögéből is más

Ha olvastad a teremtési beszámolót ott kijelentette a jó és rossz tudásának fájához ember nem nyulhat, ami nem a fizikai evés tiltása volt a lényeg, hanem hogy egyedül a Teremtőnek van joga eldönteni hogy az embernek mi a jó és mi nem.

ugyan is az Isten másként tekinti az erkölcsi értékeket mint az ember,

s ugyan hogyan tartja be egy ezt nem ismerő ember azt hogy a házasság előtt nem élhet szexuális kapcsolatot, és ha nem ismeri hogyan tartja be azt amiről nem tud....

"Mert ugyanígy mondhatjuk, hogy az ateistának meg írott törvényekre van szüksége, hogy ne öljön, lopjon, stb"

Ez találó nagyon, én is vallásosként kezdtem a gyerek-kamasz koromat, de aztán nem éreztem már az igényt rá.

Magamtól is tudok jó lenni és tisztességes.

A vallásos emberek elfogadják az Istenük íránymutatását, Jehova, Isten, Buddha, Allahét stb, az ateistáknak pedig a saját önmérsékletük és a törvények mint amit idéztem.

A vallások régen is az emberek erkölcsi megtartásáért születtek, iránymutatás, hogy ne félemberek, elfajzott állatként éljék az életüket, hanem legyen egy erkölcsi tartásuk, mérce a normális életvitel felé és lelki törődés, közösséget stb ami a vallás szolgál.

A hit nem erről szól. Isten nem erről szól. Jézus sem erről szól. Amiről te írsz, az az álszent vallásoskodó emberekre illik, nem a hívőkre.

Egy hívő nem arra fókuszál és eszébe sem jut, hogy ő jó ember vagy ember, hisz pont az a lényeg, hogy a valódi hívő már meglátta a maga teljes bűnös mivoltját, belátta és megbánta. És folyamatosan tudatában van a bűn jelenlétének. Az, hogy ő maga is igyekszik küzdeni ellene, az egy dolog, de egy valódi hívő nem az, akiről írtál. Ugyanakkor viszont az, hogy te azzal vagy elfoglalva, hogy jósági sorrendet igyekszel felállítani, mintha verseny lenne, vagy másokat figyelsz, az megmutatja hogy jelenleg kit szolgálsz. Ne tedd. Van a bűnökre bocsánat, bármit is követtél el. A hitnek ez a lényege, hogy lásd meg bűneid, bánd meg teljes szívedből és kérd Isten bocsánatát, hogy a gyermeke lehess.

Egy hívő ugyanúgy követ el hibákat, mint más, ha valakitől az ellenkezőjét hallod, az hazudik. Csak épp mi már tudjuk, hogy mi a helyes út és igyekszünk Jézus segítségével rajta maradni.

Minden ember keresi a jót s kerüli a rosszat. A bankrabló is keresi pénzt kerüli a börtönt.

Te miért nem rabolsz bankot? Félsz a társadalom bosszújától? Vagy mert a társadalom jutalmát, elfogadását reméled? Semmiben nem különbözöl a vallásostól, csak más a félelmeid és a reményeid. A vallás többet ígér, de többet is követel. Elvileg a vallásos ember türelmesebb, nehezebben szánja rá magát a bankrablásra, több a veszíteni valója. Az ateista ha úgy érzi az aktuális társadalom nem javát szolgálja, vagy magasról leszarja társadalmat, az egyszer élünk lelkületű, az könnyebben megteszi. S ha statisztikát lehetne erről csinálni, akkor azt hiszem igazolna is.

Üdv!

Egész máshogy látom a helyzetet, és abból indulok ki, ahogy az erkölcsöt definiálom.

Tudomásom szerint az erkölcs lényegében ugyanaz, mint azt ösztön, csak az ösztön veleszületett, az erkölcs pedig tanult tulajdonságunk. Az erkölcsöt mindannyian tanuljuk, vallásosak és nem vallásosak, mert nevel minket a környezetünk, nem csak a család, hanem az egész kultúra, ami körülvesz életünk során. Mivel az erkölcs tanult, ezért önkényes, nem csoda, hogy térben és időben széles határok között változik.

Ebből a tézisből kiindulva, szerintem egyetlen keresztény sem azért erkölcsös, mert fél a büntetéstől, vagy vágyik a Mennyországra. Onnantól kezdve, hogy egy erkölcs berögzült, az dolgozik a tudattalanban, és hatást gyakorol a tudatra, és ugyanolyan elemi erővel lép fel, mint az ösztönök. Elsajátított erkölcsi parancsot nagyon nehezére esik áthágni egy embernek, gátlást érez, és bűntudatot, lelkiismeret furdalást. Alapvetően azért tartja be az erkölcsöt, mert ezeket akarja elkerülni, úgy érzi jól magát alapjáraton, ha ezeket a szabályokat megtartja.

Mindazonáltal, hogy az erkölcs tanult, nyilvánvalóan teljesen önkényes. Erkölcsi parancsnak azt tehetünk meg, amit akarunk, bármit. Ez lehet bibliai erkölcs, de ugyanúgy lehet ateista illemtan is, vagy valami elborult dolog. Mivel keresztények és ateisták egy társadalomban élnek mifelénk, ezért egyikünk erkölcsi rendje sem független a másikétól, komoly átfedések vannak, ezt könnyű belátni. Hiába utasítja el valaki a Bibliát, attól még nem mentesül az alól, hogy a kultúránkat sok-sok generáció óta krisztusi erkölcs formálja. Az erkölcs generációról-generációra átadódik, létezett egy erkölcs már azelőtt is, hogy a Bibliával találkoztunk, ezt a Biblia átformálta, de ami már addig is volt, és átfedett vele, azt meghagyta, és éppen így, ha valaki elveti a Bibliát, attól még az azzal átfedő saját erkölcsét a Biblia nélkül is át fogja adni az utódainak, és ha ő nem, akkor a környezete.

Végezetül pedig nyilván nem ennyire mechanikus a dolog, hiszen nem úgy működik az emberi agy, hogy csak szabadon programozzuk, és beleteszünk dolgokat kedvünkre. Egy ember erkölcsét a nevelés és a környezetével való interakció formálja, de végeredményben mégis csak az lesz a döntő, hogy mit sikerül befogadni, és mit nem. Ezért az emberek még azonos nevelés esetén is különböző erkölcsi szinteken állnak.

"A vallásos ember igazából nem jó ember?"

Az az ember jó, aki aszerint az erkölcs szerint él, amit a környezete közösségi szinten elfogad. A környezet persze lehet a szűkebb család, az egyházi közösség, egy iskolai osztály, munkahely, lakókörnyezet, állam, vagy akár elvileg az emberiség is, ha létezik teljes körű közmegegyezés akár csak egyetlen dologban is. Viszont a tapasztalat azt mutatja, hogy az értékítélet más és más. A vallásos ember a vallási környezetében akkor jó, ha a vallása erkölcsei szerint él. A kereszténység figyelmeztet a képmutatókra, nem csak köreiken kívül keresik az ellenséget. Ateista környezetben a fenti emberünk akkor jó, ha nem kerül összeütközésbe a saját vallásos erkölcsével az ottani közfelfogással. Például jól látszik, hogy keresztények és ateisták sok erkölcsi kérdésben egyetértenek, mert hatnak egymásra. De amiben nem értenek egyet, abban már komoly viták kerekednek, és jelzők is elhangzanak. Ateista szemmel felháborító lehet, amikor valaki leszól, fenyeget és diszkriminál embereket a homoszexualitásuk miatt. Akkor ő nem tűnik jó embernek. Az sem véletlen, hogy a hívők nehezen bírják elfogadni, hogy hitetlen sem csak gonosz lehet, mert náluk a jóság forrása Isten, az ateisták pedig pont ettől vágják el magukat. Ha egy ateista nem válik elvetemült gazemberré, az megkérdőjelezi a vallásuk igazságát, mert ezek szerint nem Isten a jóság forrása, hanem az aktuális közmegegyezés, amit nem lehet csak úgy levetkőzni, ha az ember benne születik, nevelkedik és él.

"Az ateista ember igazából nem jó ember ?"

Kb. ennyi értelme van a kérdésnek.