Hogy lesz valaki istenhívőből ateista?

Ilyenkor látszik, hogy valakinek volt-e kapcsolata Istennel, vagy nem. Az illetőnek szinte biztosan nem, mert a mindennapi ima, meg a templomba járás egyáltalán nem jelent semmit, ugyanis sokfajta hit és motívum van.

Ha ő komolyan gondolja amit mondott, akkor igazam van.

Ha valaki úgy fordul el Istentől hogy korábban ismerte, az szinte mindig nagyon drasztikus (szellemi-erkölcsi) romlással jár.

Az Isten ismerése alatt nem egyházhoz tartozást meg ilyesmiket kell érteni, hanem kétoldalú kapcsolatot, amiben Isten is aktívan kommunikál.

Sok vallás valóban arra jó, hogy az embereket elnyomásban tartsák vele. Míg mások leginkább megtévesztés által működnek, de a megtévesztés az előbbiekben is hat.

Szóval ha az első eset igaz, akkor szinte törvényszerű, hogy a mai világ szellemi erotereben az ember ide jut, viszont a második eset kicsit durvább. Ahhoz ugyanis gonoszság kell.

Egyébként nem egészen világos szamomra, hogy miképp lesz valaki biztos abban, hogy nincs isten. Én személy szerint nem tudnék ilyet komolyan gondolni még akkor se, ha nem lennének saját tapasztalataim a szellemvilagrol.

Valószínűleg időközben felnőtt (lélekben is) és elkezdett komolyan, érdemben gondolkodni.

Ha ez neked nem megy, akkor viszont inkább maradj hívő, mert jobban jársz vele.

Kérdező, a párod valószínűleg rájött, hogy nem valami felsőbb hatalom irányítja az életét, hanem saját maga. Igaza van, hogy régen és még minidig a vallást használják sok helyen, hogy az emberek megvezethetőbbek, könnyebben befolyásolhatóak legyenek.

Személy szerint én akkor döntöttem el, hogy nem leszek istenhívő, mikor túl sok bizonyíték, érv szólt a létezése ellen. Miután rájöttem, hogy mennyi gyűlölet van a vallások jó részében, és, hogy továbbá a biblia nagy része mekkora ostobaság.

Ne hallgass az olyanokra, mint az első válaszoló (már csak a 23%-ból is látszik), azt gondolják, hogy aki nem vallásos az rögtön rossz ember. Mondok valamit, a történelem során megannyi ateista volt akinek a munkássága és értelme példaértékű. A vallás nem határoz meg semmit, csupán azt, hogy a vallásosaknak szüksége van valamire amibe kapaszkodhatnak az életük során, szükségük van egy biztos pontra egy változó világban. (Sajnos ez ártalmas is lehet.)

Nem vagyok konkrétan ateista, de az mostanában látszódhat a hozzászólásaimon, hogy míg bigott katolikusként kezdtem a fórumon pár éve, ma már erősen szkeptikus vagyok, és a materializmus mellett szoktam érvelni. Nálam ez úgy kezdődött, hogy Jehova tanúi meggyőztek arról, hogy lélek nem létezik, ezért az ezzel kapcsolatos korábbi nézetemet felül kellett bírálnom. Aztán ahogy rájöttem, hogy ebben tévedtem, felmerült, hogy mi van, ha másban is, és így kezdtem szépen újragondolni az egész valláshoz való viszonyulásomat. Nem lettem Jehova tanúja, nehogy azt higgye valaki, hogy téríteni akarok. Egyszerűen miattuk éreztem rá arra, hogyan legyek szkeptikus magammal szemben is.

Arra jutottam, - és gyanítom, hogy az élettársaddal is hasonló dolog történhetett - hogy a vallásos emberek teljes mértékben nélkülözik az önkritikát, vagyis nincs önkontroll, nincs visszacsatolás, és ezért a vallásos nézeteik szabadon csaponghatnak, és ezért rukkolhatnak elő lelkiismeret furdalás nélkül mindenféle eszement hipotézisekkel. Nem az a kérdés, hogy Isten valójában van-e, vagy nincs, hanem az, hogy aki olyan magabiztosan állítja, hogy van, ő vajon honnan szedi, és mitől tudja jobban, mint más, aki szerint nincs, és miért biztos benne, hogy pont olyan, és nem másmilyen, mint amilyennek leírja. A válaszok meghökkentően együgyűek: megálmodták, hallucináltak, hangokat hallottak, másik embertől hallották, vagy olvastak róla, "jeleket" tapasztaltak, amiket félreértettek, pl. teljesült, amit kértek imában. Szóval igazából teljes vaktában lövöldözés. Aztán szembesülni kell vele, hogy ők ezt nem így látják: a tűzbe mennének ezekért a nézetekért, és tűzbe küldenének más nézeteket vallókat. Egyszerűen nem vették még észre, hogy nincs mód a nézeteik ellenőrzésére, illetve ha van, nem állják ki a próbát, és ilyenkor belátás helyett a kognitív disszonancia jelei figyelhetők meg. Vagyis a vallások megbízhatatlanok, mert ellenőrizhetetlenek, és mégis agresszívek, tehát nem puszta találgatás szintjén állnak, hanem a hívek abszolút igazságként próbálják lenyomni mások torkán.

Mindezen jelenségek felismerése erősen kiábrándító. Kiderül, hogy amit eddig hittél, azt azok is csak elhitték, akiktől te tanultad, és a sor végén nem bizonyítékok, csak tekintélyek vannak: tekintélyes hittudósok, vallásfilozófusok, akiknek meggyőző ereje a másként gondolkodók máglyára küldéséből eredt. Prófétáktól, akik szintén csak bemondás alapján hirdették az igét. Le van írva a Bibliában, hogy a próféta attól próféta, hogy a jövendölése utólag igaznak bizonyul. Vagyis a sok mellélövöldözésből csak utólag kiválogatták azokat, akik pont beletrafáltak. Ez lenne az ő tekintélyük, igazat jövendöltek, vagy talán csak jól tippeltek. Kétséges, hogy történeteik egyáltalán eredetiek-e. De az ószövetségi időkben is csak kivégezték Mózestől fogva azt, aki nem hitte el, tehát megint csak a tekintély győz az észérvek helyett. Valaki egyenesen ki is mondja, hogy Isten segítsége miatt tudja a vallásos megsemmisíteni a kételkedőt.

off

Kedves Ozmium!

Azt írod vallásos voltál. Mit jelent ez? Állításod szerint, aki hívő, abban nincs önkritika. Nyilván magadból indultál ki (vagyis az akkori énedből), de úgy gondolom, hogy nincs igazad minden hívővel szemben.

Sok vallásos ember, aki pusztán hisz egy isten létében, mert abban nevelkedett, vagy mert ezt tartja mértéknek, tényleg nem önkritikus(inkább csak kritikus), de azért nem az, mert nincs rá oka, vagyis benső idittatása. Aki elindult a hit útján, annak önkritikusnak KELL lennie, hiszen erre neveli a hit. Leírom miért. Bizonyára hallottál Jézusról- s igazából az a probléma, ha az ember csak hall róla és elzárkózik, elkülöníti a saját valóságát Tőle. Ha hűséges akarok lenni Hozzá, ugyanakkor élni akarom az életemet, felmerül a kérdés, hogy hogyan tegyem? HOgy higgyek a transzcendesben és éljem át és hogy éljek egy materiális (immanens) világban egyúttal? De a világ csakugyan materiális? Valamint hogyan törekedjek a bűnök legyőzésére (hogy formáljam magam jobb emberré) úgy, hogy közben csak egy ember vagyok (tehát önmagamban tökéletlen)? A hit elsősorban önkritikára nevel (ha az ember komolyan átéli), mert be kell látnia, hogy mire képes, és be kell látnia, hogy milyen is valójában. Először a magam szeméből kell kivenni a gerendát... már ha tudnám, ugye.

A hit, elsősorban olyan valóság ami az embert keresztülvezeti rengeteg válságon lelki szinten- önmagával szemben. És olyankor nagyon meg kell látni, hogy ki is vagyok, és azzal szembesülni nem mindig jó élmény, csak úgy lehetséges mindezt jól megélni mégis, hogy az ember nem egyedül vészeli át, hanem Istennel.

A Tanúkkal folytatott vitákra pedig csak annyit mondanék, amit a sivatagi atyák mondtak: az embernek nincsen hasznára az elméleti/ szellemi teológia, mert csak összezavarja, hanem a lelkit és a szívbélit kell gyakorolni.

off vége

Kedves kérdező!

Ha valaki hívő létére elveszíti hitét, annak sok oka lehet, de ezt már kifejtették. Az egyik, hogy valójában nem hitt igazán, csak "vallásos" módon.

A másik pedig, hogy nagy csalódás érte. A hit egy küzdelem is, de egykönnyen nem lehet elveszíteni, ha valaki komolyan hívő, mert nem egyedül küzd. Természetesen ez az ő döntése is, vagyis ha ő nem küzd, helyette Isten nem tud. Ugyanakkor ha ilyen nagy trauma érte, lehet hogy érdemes volna beszélgetni arról, hogy pontosan mi történt.

Attól hogy az élettársad elhagyta Istent attól Isten ,volt van és lesz is.Nagyon erősnek kell lenni ahhoz hogy a hite megtartson bárkit is.A világ dolgai gyengítik meg az emberek hitét és feladják ezért a kis időért amit kapott.A mennyek országa nem e világba van nem itt kell keresni .Majd ha eljön az idő és kitartunk a megpróbáltatásokban hittel Istenben, akkor megláthatjuk Őt .

Kitartás...