Jézust ki teremtette?

Valószínűleg Márk aki az egyiptomi mitológiából vette át a karakterét. Nem biztos, hogy ő találta ki a teljes történetet, de tudtommal ő volt aki először leírta.

Nem valószínű, hogy létező ember volt.

Van élet a Biblián kívül is.

Igaz a relativitáselmélet is,holott nincs benne.

A sok jehovásnak meg ajánlanék pár év sivatagi bolyongást.

Megint én(19:39).

Olyat is hallottam, hogy Máriát megerőszakolta valaki, mert elvileg már férjhez adása előtt teherbe esett. Az biztos, hogy nem valami isten, vagy szentlélek, vagy micsoda volt Jézus apja.

(Nem akarok ezzel senkit megsérteni. Elhiszem, hogy létezett, hogy orvos, tanító, stb. volt, de az is biztos, hogy az apja ember volt.

MIKET NEVEZÜNK SZENTHÁROMSÁGI EREDÉSEKNEK?

Válasz:

Szentháromsági eredéseknek a Fiú születését és a Szentlélek származását nevezzük.

Magyarázat:

Az Anyaszentegyház változhatatlan tanítása: „Az Atya senkitől nem lett: sem nem teremtetett: sem nem született. A Fiú egyedül az Atyától van: nem lett, nem teremtetett: hanem született. A Szentlélek az Atyától és a Fiútól van: nem lett, sem nem teremtetett, sem nem született: hanem származik.” (DS 75)

Mivel a szentháromsági személyek mindegyike Isten, Isten pedig öröktől fogva létezik, teljességgel lehetetlen, hogy bármelyik isteni személy időben megelőzze a másikat, vagy oka legyen a másiknak. A szentháromsági eredések (processio) tehát csak logikai egymásutánt jelentenek. A Szentháromság esetében négy vonatkozás (relatio) ismeretes: atyaság (paternitas), fiúság (filietas), lehelés (spiratio activa) és lehelődés (spiratio passiva), de ebből csak az első három személyalkotó vonatkozás (relatio subsistens). Ez az egyeden „különbség" a szentháromsági viszonyokban. Ahogy a Firenzei Zsinat fogalmazott: „Mindhármuké az egy lényeg, egy természet, egy istenség, egy mérhetetlenség, egy örökkévalóság, és minden egy, ahol nem merül fel a viszonyulások szembenállása (oppositio)” (DH 1330). Az Atya eredet nélküli. A Biblia a másik két isteni személynek tulajdonít eredetet, az Atyának soha.

A Fiú nemződés útján születik az Atyától, de a nemzést nem a hétköznapi értelemben kell érteni. „A Fiút az Atya tisztán szellemi nemzessél, lényegének korlátlan közlése révén származtatja” (DS 526). A Fiú születése tehát Isten értelmi tevékenysége.

A születést szűkebb értelemben kell venni. (Tágabb értelme ui., hogy ami nem volt, létrejön, a szűkebb azonban csak annyit tesz, hogy élő ered az élőtől, és e kettő azonos természetű.)

Önmegismerő tevékenységünk által megsejthetünk valamit a Fiú származásából. Amikor valamit megismerünk, kialakul róla egy képünk (ún. verbum mentale - belső ige). Az értelmi kép azonban sokban különbözik attól, aminek hasonmása. Minél tökéletesebb a megismerés, annál jobban kimeríti a tárgy megismerhetőségét. Ha pedig önmagunkat ismerjük meg, akkor egy belső képet alakítunk ki magunkról, mely nem azonos velünk. Az Atyában azonban olyan tökéletes értelmi tevékenység van, hogy a Fiú az Isten önmagáról alkotott lelki Képe (Verbum divinum — isteni Ige) azonos magával az Istennel. Az Atya értelmi tevékenysége akkora szellemi erejű megismerés, hogy nem pusztán egy képet hoz létre, hanem önmagának valódi képmását, és egy valódi Ige (Verbum - Szó) születik belőle. Az Atya tehát önmagát megértve, önmagát megfogalmazva szüli a Fiút, mintegy kimondja magát a Fiúban.

„A Szendélek az Atyától és a Fiútól, mint közös lételvtől egyeden leheléssel származik." (DS 1331) Keleten másképp fogalmaztak: „az Atyától a Fiú által." Ezért az „és a Fiútól” (latinul Filioque) betoldást a Hitvallásban sokan nem fogadták el a későbbi keleti keresztények közül, noha Szt. Ágoston, Szt. Ambrus és Szt. Hiláriusz is használták. Az is igaz, hogy nem minden egyházatya értette meg a tanítást (pl. Szt. Vazul és Nisszai Szt. Gergely), és attól féltek, hogy a Filioque-tan veszélyezteti az Atyának azt a szerepét, hogy forrása legyen a másik két isteni személynek. Attól is tartottak, hogy a Filioque két lételvet tulajdonít a Szendéteknek. Azonban az Egyház a félreértésekkel ellentétben mindig azt tanította, hogy a Lélek egyetlen akarással, egyeden leheléssel származik, mint az Atya és a Fiú megszemélyesedett szeretete. A lehelés tehát kettejük tevékenysége. Ez nem csökkenti az Atya méltóságát, hiszen a Fiú azt is az Atyától kapja, hogy lételv lehet. A Szentlélek akarati tevékenység útján származik, ezért eredése nem születés, hanem származás.

Az eredések tana felvet két problémát:

1. Ha az Atyát a másik két különálló isteni személy elé tesszük, hogyan egyeztethetjük ezt össze egylényegűségükkel?

2. Az Atyának az a sajátossága, hogy forrása a másik két isteni személynek, mintha bizonyos elsőbbséget adna neki.

Ezeket azzal lehet feloldani, hogy Szt. Bonaventúrát követve megértjük, hogy az Atya sajátossága éppen abban fejeződik ki, hogy nemcsak valamit, hanem önmagát is képes tökéletesen közölni (Bonavent. De Mysterium Trinitatis III). Vagy Szt. Hiláriusz szavaival: „Az Atya nagyobb az ajándékozó szeretet elsősége folytán, mégsem csekélyebb az, akinek a létét ajándékozza" (Hilarius: De Trinitate. II. 27).

Igazolás:

Az Atya eredetnélkülisége az írásból hallgatólagosan igazolható, vagyis sehol nem olvasható, hogy eredete lenne, de a Fiú születését illetően a Biblia már beszédesebb: „Fiam vagy, ma szültelek” (Zsid 5,5).

A Biblia Istennek nevezi Jézust és a Szendéiket. Az Ószövetség is Istennek nevezi a Messiást, úgy, hogy világosan megkülönbözteti személyét az Atyától: „Gyermek születik, Fiú adatik nekünk, s az Ö vállára kerül az uralom. így fogják hívni: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme” (Iz 9,5).

Az Újszövetség tanúsága azonban már kifejezett. Jézus elfogadja, hogy Isten Fiának nevezzék: „Simon Péter válaszolt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Sőt maga is Isten Fiának nevezi magát, aki mint Isten dicsőül meg: „Ennek hallatára Jézus azt mondta: »Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia«” (Jn 11,4). Ezeken a zsidók megbotránkoznak: „A főpap folytatta: »Esküvel kényszerítlek az élő Istenre, mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?« »Magad mondtad - felelte Jézus. — De mondom nektek, mostantól látni fogjátok az Emberfiát, amint a Hatalom jobbján ül, és amint majd eljön az ég felhőin.« A főpap erre megszaggatta ruháját s felkiáltott: »Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Magatok is hallottátok a káromkodást«” (Mt 26,63). A főpap ui. pontosan értette, mit jelentenek ezek a szavak, hiszen a zsidó szokásban a fiú örökölte apja nevét, címét és társadalmi pozícióját. Ha Jézus örökölte az Atya hatalmát, jogait és főleg a nevét, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus maga a mindenható Isten. Jézus ezt meg is erősítette. Az isteni hatalmát a csodákkal: „Lám, ma és holnap ördögöt űzök, és gyógyítok, csak harmadnap fejezem be” (Lk 13,32). Az isteni jogot a bűnök megbocsátásával és az isteni törvények módosításával: „Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására” (Mk 2,10). „Megmondatott a régieknek (...) Én pedig azt mondom nektek: (...)” (Mt 5,33). Az isteni nevet pedig azzal, hogy sokszor nevezi magát azon a néven, ahogyan Isten bemutatkozott Mózesnek a Hóreb hegyénél (Vagyok): „Ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűnötökben” (Jn 8,24). „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8,58). Krisztus ezzel örökkévalóságát is tanítja, mert azt mondja, hogy Ábrahám keletkezett, és időhöz kötött, Ο azonban független az időtől: „Van.” Jézus egynek nevezi magát az Atyával: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30).

Szt. Pál is kimondja, hogy Jézus Isten: „Övéik az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten, Amen” (Róm 9,5). Vagy máshol: „Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell” (Fil 2,6). Ismét máshol: „Ő a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,16). Szt. Pál apostol azt is kifejti, hogy ez a képmásiság nem átvitt értelemben veendő, hanem azt jelenti, hogy Jézus egyenlő az Atyával: „Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell” (Fii 2,6). Szt. János apostol költői ihletettséggel tanít az Isten megtestesüléséről: „És Isten volt az Ige. (...) És az Ige testté lett” (Jn 1).

A Szentlélek származását is közvetlenül tanítja a Szentírás: „Amikor eljön a Vigasztaló, akit én küldök nektek az Atyától, az igazság Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd bizonyságot énrólam” (Jn 15,26). Főleg ezért vetették el sokan a Filioque tant, mondván, a Szentírás csak az Atyát nevezi meg a Szentlélek eredeteként. Ez az igehely nem jelenti az Atya kizárólagosságát, mert Jézus csak a Szentlélek isteni eredetét kívánta ezzel a mondattal hangsúlyozni, és nem a szentháromsági eredések egy mozzanatát teológiai pontossággal meghatározni. Utal arra is, hogy Neki is köze van a Szentlélek eredéséhez, amikor azt mondja, hogy Ő küldi a Lelket. Ez a küldés nem jelenthet mást, csak eredést. Hiszen a küldés másik értelme egy hatalmi alá-fölérendeltséget feltételezne, ami a Szentháromságon belül nem lehetséges. Ezt támasztja alá, hogy Jézus máskor az Atyától való eredést is küldésnek nevezi: „Kérni fogom Atyámat, és Ő más Vigasztalót fog küldeni nektek, hogy veletek maradjon mindörökre: az igazság Lelkét” (Jn 16,7). Jézus azt is mondja, hogy „az én Atyám mindent átadott nekem” (Mt 11,27). Ez pedig azt jelenti, hogy azt is átadta, hogy a Szentlélek lételve lehet.

A Biblia utal rá, hogy volt idő, amikor Isten egyedül volt. Szeretetteljesen úgy döntött, hogy megosztja valakivel az élet ajándékát, és atyává vált, de nem úgy, ahogy az emberek. Isten hatalmas teremtő erejét használta fel, hogy megalkosson egy élő, értelmes szellemszemélyt, a ’teremtésének kezdetét’, akit ma Jézus Krisztusként ismerünk (Jelenések 3:14; Példabeszédek 8:22). Isten közvetlenül teremtette Jézust, amikor még teljesen egyedül volt, éppen ezért találóan hívják Jézust az ’egyszülött fiúnak’ és ’az egész teremtés elsőszülöttjének’ (János 1:14; Kolosszé 1:15).

Világos tehát, hogy ha Jézus volt a legelső, akit Isten megteremtett, akkor ő nem lehet a Teremtő, az ’egyedüli Isten’ (1Timóteusz 1:17). Mindazonáltal Isten számtalan kiváltságot adott a Fiának. Például Isten Jézus által teremtett ’minden mást’, még az angyalokat is. Ezekről az angyalokról szintén azt olvashatjuk, hogy „Isten fiai”, hiszen nekik is Jehova az Életadójuk (Kolosszé 1:16; Jób 1:6; 38:7).

Miután Isten előkészítette a földet az embereknek, valószínűleg az elsőszülött Fiához intézte a következő szavakat: „ Alkossunk embert a mi képmásunkra” (1Mózes 1:26; Példabeszédek 8:22–31). Jehova így a később Jézusnak nevezett szellemteremtmény által megteremtette az első emberi fiát, Ádámot is (Lukács 3:38).

Jelenések 3,14 - teremtmény-e Jézus, ahogy az Őrtorony Társulat tanítja?

Először is az "arché" szó, amit a "kezdet" szóval szoktak fordítani, nem csak ezt jelenti, hanem pl. az elsőség másik oldalaként főség, uralkodás, uralom, hatalom értelme is van. De ami ennél a versnél inkább áll, az az "alapelv", "princípium", "eredet", "forrás", "végső ok" értelem, vagyis Krisztus a teremtés végső oka, forrása és eredete, vagy "kútfője" (ahogy a Káldi Neovulgáta fordítja), azaz akitől és aki miatt lett, elkezdődött a teremtés. Az arché nem jelenthet kizárólag "teremtményt", mert pl. a Jel 21,6-ban ez a szó az Atyára vonatkozik. Találtam erről egy jónak tűnő oldalt, ez ad több érvet is:

[link]

Jel 3:14

Görög legei … hé arkhé tész ktiszeósz tu theu

ἀρχή,n {ar-khay'}: 1) beginning, origin 2) the person or thing that commences, the first person or thing in a series, the leader 3) that by which anything begins to be, the origin, the active cause 4) the extremity of a thing 4a) of the corners of a sail 5) the first place, principality, rule, magistracy 5a) of angels and demons

KIT is saying–…–the–beginning–of the–creation–of the–God

NWT says … the beginning of the creation of God

New Jesualem Bible ... the Principle of God's creation

Vulgata ... Principium creaturæ Dei

ÚVF ezeket mondja … az Isten teremtésének kezdete

A kezdet: Gör. arché, amelyből az angol architect (= építész) szó is származik. A szó szerinti jelentése a görög nyelv tudósai szerint: eredet, hatóok, forrás, teremtetlen alapelv (princípium). Tehát Jézus az építész, vagyis az Univerzum Teremtője, miként azt a Kol 1:16-17 nyilvánvalóvá teszi (vö. az előző bejegyzéssel). Ő volt kezdetben (arché) az Atyaistennel (Jn 1:2; Zsid 1:10). Ő teremtett minden lényt, és ő volt minden lény előtt, tehát Ő maga nem lehetett egy lény (egy teremtett entitás) A Jel 1:8-ban (gyakran Alfaként visszaadva) és a 21:6-ban (vö. Iz 41:4; 44:6; 48:12) az arché a Mindenható Úristenre (az Atyaistenre) van alkalmazva, tehát nem lehetséges, hogy teremtett lényt jelentsen, miként azt az ariánus hatás alatt álló szekták állítják. Egy hasonló terminológia is (első és utolsó, Alfa és Omega) vonatkozik Jézusra: Jel 1:17-18; 2:8; 3:14, és 22:13.16. Ennélfogva mind az Atya, mind a Fiú: Isten. A Szentírás tanítja a Szentháromságot: az egy Isten öröktől fogva három Személyben létezik: Atya, Fiú és Szentlélek.

Bevezetés

Nem annyira ez a fordítás a problematikus, hanem a társulati értelmezése, illetve hogy Krisztus teremtett voltának az igazolására használja. Az eredeti szövegben kettős birtokos szerkezet áll, amint ez az ÚVF formahű fordításából is látható. Ezt azonban másképp is lehet értelmezni, mint ahogy a Társulat értelmezi. A helyes változat(ok) eldöntésében a szótári adatok mellett csak a tágabb bibliai összefüggések segítenek.

Szótári és nyelvtani adatok

Az itt „kezdet”-nek fordított szónak (arkhé) több jelentése van: (1) időbeli elsőség, azaz „kezdet”, lásd Jn 1:1, 1Jn 2:13; (2) eredet, azaz „kútforrás” (az Újszövetségben csak itt lehetséges jelentés); (3) rangbeli elsőbbség, azaz „felsőbbség” vagy „hatalmasság”, lásd Lk 2:20, 12:11, Róm 8:38, Kol 2:15, Tit 3:1; ez utóbbi jelentésével az arkhón szinonimája, ami „uraságot” jelent.

Értelmezésbeli lehetőségek

Pusztán Pusztán logikai szempontból az „Isten teremtésének kezdete” kifejezés egyaránt jelentheti azt, hogy (1) ő jelenti Isten teremtői folyamatának a kezdetét, tehát ő az első teremtmény (2) ő Isten teremtési folyamatának elkezdője, kútforrása, ti. aki által Isten elkezdődött kezdte a teremtést (3) ő a teremtett világ fölött rangban az első, felsőbbség vagy hatalmasság.

Amit a szöveg nem mond

A részlet konkrétan nem azt állítja, hogy mondja, hogy Krisztus „Isten teremtésének ura” (arkhón) lenne, de azt sem, hogy Krisztus Isten „Isten első teremtménye” (prótoktiszma), hogy Isten teremtésének „Isten teremtésének zsengéje” (aparkhé), vagy Isten teremtésének „Isten teremtésének elkezdője” (arkhégosz) lenne. Konkrétan azt sem mondja, hogy Krisztus „Isten teremtésének ura” (arkhón) lenne, de az arkhé és az arkhón rokonértelmű szavak.

A szövegkörnyezet

A szöveg mondanivalója, üzenete az, hogy kiként azonosítja magát Krisztus?

Tágabb bibliai összefüggések

Először is döntő a témához kapcsolódó szövegek (Jn 1:3, Kol 1:15-17) pontos fordítása. Másodsorban figyelembe kell venni a Bibliának a Teremtőről való tanúságtételét: csak egy Teremtő van, maga Isten (1Móz 2:4-7, ApCsel 14:15), Isten pedig mindent a saját kezével (Neh 9:6, Ézs 44:24, 45:12, 48:13, Zsolt 95:5-6) és szavával teremtett (Zsolt 33:6, Jn 1:3). eszerint a teremtés tehát egyedül és közvetlenül Isten műve (lásd a Kol 1:15 elemzésénél!).

Helytelen fordítások és értelmezések

Buday értelmezésében Krisztus „az isteni teremtésnek kezdete”, de a szöveg azt a személyt azonosítja, aki Isten teremtésének a kezdete, nem a teremtés milyenségéről, vagy eredetéről beszél.

Helyes fordítások és értelmezések

Angolul: „the beginning of the creation of God” (KJV, NKJV, NASB, NBV); „the beginning / origin of God’s creation (RSV, NRSV); „the (prime) source of all God’s creation” (NEB, REB); „the ruler of God’s creation” (NIV, NLT)

Magyarul: „az Isten teremtésének kezdete” (Károli, Soós, Masznyik, Raffay, Kecskeméthy, Czeglédy, Ökumenikus, Vida); „az Isten teremtésének kútforrása / kútfeje” (Békés-Dalos, Katolikus, Káldi); „az Isten teremtésének ősforrása” (Ravasz) vagy „az Isten teremtése fölötti hatalmasság”.

A Társulat tanítása és a fordítása közötti összefüggés

A Társulat szerint Isten Fia, Mihály arkangyal volt az első teremtmény, Isten első Fia. Azzal, hogy meghagyja a birtokos szerkezetet, lehetővé teszi, hogy kiadványaiban a saját meghatározásának („az első teremtmény”) igazolására használja.

Összefoglalás

A bibliavers formahű fordítása önmagában nyitva hagyja, hogy Pál mit is állít Krisztusról (Teremtő vagy a teremtés része?). Értelmezése a tágabb bibliai összefüggésektől függ.

Érdemes Jézus lényére koncentrálni, illetve Jézus tettére - ha ezek megvannak, a többi is meglesz.

11. Isten előre megmondta, hogy emberré lesz

Jézusból nem "utólag csináltak Istent", hanem már az Ószövetség is azt jövendölte, hogy Isten emberré lesz. Keresztelő János az ÚR számára készített utat. Ezt Isten először Ézsaiással (40:3) ígérte meg: "Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az ÚRnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek!" Ki érkezik? Az Úr. Kinek kell egyenes ösvényt készíteni? Istenünknek (vö. Mt 3:3). Végül az utolsó számon tartott prófétával, Malakiással (3:1) is megígérte: "Én majd elküldöm követemet, aki egyengeti előttem az utat. Hamar eljön templomába az ÚR, aki után vágyódtok, a szövetség követe, akit kívántok. Jön már! – mondja a Seregek Ura." (Mal 3:1 vö. Mt 11:10). Kinek a követe lesz János? Az Úré. Ki előtt egyengeti az utat? Az Úr előtt. Ki jön el templomába? Az Úr. Az Úr azonban Zakariással azt is előre megmondta, hogy mi fog történni vele a földön [pontos fordításban]: "...néznek majd rám, akit átszegeztek, és siratják őt, mint egyetlen fiút" (Zak 12:10 vö. Jn 19:37, Jel 1:7).

1. Jézus példátlan dolgokat tett

Rendkívüli, csodás jeleivel megmutatta, hogy uralkodik a természet erői (Mt 8:26-27, Lk 5:4-11), az anyag törvényei (Mt 14:19, Jn 2:1-11), a tér korlátai (Jn 4:46-54), a démoni hatalmak (Mt 8:16-17,28-32, Mk 1:27,34, Lk 4:35 vö. Kol 2:15), a betegségek (Mt 9:20-22, 32-33, 12:9-21, Lk 4:39-40, 5:12-15 stb.) és a halál (Mt 9:18.23-26, Lk 7:11-17, Jn 11:1-44) fölött. A prófétákkal ellentétben azonban "kenetét" (felhatalmazását) részben a tanítványaival is megosztotta, hogy azok is jeleket tegyenek "az ő nevében", tehát a tőle kapott küldetésként és az ő igazolásaként (Mt 10:1, Lk 10:17-19, Mk 9:38-40, 16:15-20). Mózes és Illés is tettek nagy csodákat, de ezek végső soron nem őket, hanem az Istent igazolták Izrael és a népek előtt. Jézus csodái azonban olyan "jelek", amelyek Jézusról tanúskodtak, arról, hogy ő az, akinek mondja magát, és hogy róla szóltak a messiási jövendölések.

12. Jézus nem hétköznapi csecsemő volt

Jézusnak nem volt emberi apja. Édesanyja, Mária szerint Istentől fogant (Lk 1:32,35 vö. 2:19,51). Keresztelő János anyja, Erzsébet a Szentlélek ihletésére úgy szólította Máriát, hogy "az én Uram anyja" (Lk 1:41-43), és nyilvánvalóan nem az anyósára gondolt, hanem Istenére vagy Messiására, ami – a fentiek alapján – ugyanaz. Férje, Zakariás azt jövendölte Keresztelő Jánosról, hogy "az Úr előtt" fog járni (Lk 1:76). Az Úr angyala is azt jövendölte Zakariásnak születendő fiáról, Jánosról: "Izráel fiai közül sokakat megtérít az Úrhoz, az ő Istenükhöz, és őelőtte jár az Illés lelkével és erejével … hogy felkészült népet állítson az Úr elé." Egyértelmű volt, hogy ki érkezett meg közénk az első karácsonykor.

13. Jézus szerint ő már emberi élete előtt is létezett

Jézus maga utalt rá, hogy már születése előtt is létezett (Jn 6:62), hogy "nem evilágból" származik, hanem "fentről" jött (Jn 8:23), az Atyától (Jn 16:28). Kijelentette, hogy már Ábrahám előtt (Jn 8:56-58), sőt a világ kezdete előtt is létezett, dicsőségben az Atyánál (Jn 17:5).

14. Jézus közvetítőnek tartotta magát Isten és ember között

A jeruzsálemi Templom az Isten és ember közötti kapcsolat egyetlen földi helye volt, de Jézus szerint az ő személyében még a Templomnál is nagyobb volt jelen (Mt 12:6). Úgy tekintett magára, mint aki a látható és a láthatatlan világ között közvetít, mint aki Jákób lajtorjája (Jn 1:51 vö. 1Móz 28:12). Kijelentette, hogy az Atyához nem juthat senki, csak általa, mert ő az út (Jn 14:6). Tanítványai is így látták (ApCsel 4:12).

15. Jézus szerint Isten őbenne ismerhető meg, sőt látható

Jézus szerint senki sem ismeri az Atyát, csak ő, a Fiú (Mt 11:27, Jn 10:15), az Atyát csak általa lehet megismerni (Lk 10:22), és csak aki őt ismeri, az ismeri az Atyát (Jn 8:19). Nincs ember, aki az Atyát valaha is látta volna vagy láthatná (1Tim 6:16), Jézus mégis azt állította, hogy ő látta az Atyát (Jn 6:46, 1:18). Sőt, boldog az, aki őt láthatja (Lk 10:23), mert aki őt látja, látta az Atyát (Jn 14:9), hiszen ő az Atyában van, és az Atya őbenne (14:10).

16. Jézus a "Vagyok"

Kijelentette, hogy ő nem evilágból származik, és aki nem hiszi, hogy ő a "Vagyok", az a bűneiben hal meg (Jn 8:23-24), ahogy saját elárultatását is azzal az indokkal jövendöli meg, hogy amikor az megtörténik, tanítványai elhiggyék, ő a "Vagyok". Ez a kifejezés nem más, mint Isten ószövetségi önmegnevezése: "Vagyok, aki vagyok" / "A Vagyok" (2Móz 3:14, héber ehjeh, LXX görög egó eimi). Isten az Ézs 43:10-ben is így fogalmazza meg Izrael kiválasztásának célját: "...hogy tudjátok, és higgyétek, és megértsétek, hogy én vagyok [az] (héber aní hú, LXX görög egó eimi), előttem nem lett Isten, és utánam sem lesz". Jézus a Jn 8:24-ben és a 13:19-ben szó szerint ugyanezt mondja saját magáról ("hogy én vagyok [az]", hoti egó eimi). A Gecsemáné kertben a Jézust kereső katonák megkérdezték, hogy melyikük Jézus, és amikor ő megszólalt: "Én Vagyok [Az]" (egó eimi), azok hanyatt estek (Jn 18:5-6).

17. Jézus mint a Fiú, az Emberfia és az Isten Fia

A Biblia "istenfiaknak" (héber b'né Elohim) nevez angyalokat (Jób 38:7, Zsolt 36:9) és Isten "fiának" nevezi a zsidóságot kollektíve, mint egész népet (Hós 11:1). Ugyanakkor egy zsidó sem nevezhette Istent személyesen az ő saját apjának, mint aki magától Istentől származik, mert ezzel magát is Istenné tette volna (vö. Jn 10:33).

Jézus két sajátos kifejezéssel utalt önmagára: ő az "Isten Fia" és az "Ember Fia". A "… fia" szerkezet más nyelvekhez hasonlóan többnyire a héberben is rokoni viszonyt fejez ki (pl. Jóna fia, Simon), de sajátos héber nyelvtani jelenség is, amely nem rokonít, hanem minősít, például "az engedetlenség fiai" (Ef 2:2) azok, akik engedetlenek, ahogy a "halál fia" pedig halott.

Egyrészt tehát amikor Jézus "az Ember Fiának" vallotta magát (Mt 16:13), ez először is azt jelenti: "aki Ember". Másodszor, ez a kifejezés egy ószövetségi apokaliptikus látomás alakja, aki "a Hatalmas jobbján ül", és aki a földre visszatérve a népek királya lesz (Dán 7:13-14 vö. Mt 26:63-66, 25:31). A reakciókból ítélve Jézus kortársai pontosan értették, hogy az Ember Fia címmel Jézus milyen hatalmat igényel magának.

Másrészt Jézus "az Isten Fiának" is vallotta magát, ami azt jelenti: "aki Isten". Az Atyához való viszonyát tekintve ő Isten egyetlen Fia (Jn 3:16; "egyszülött" = egyetlen), ezért ő a Fiú (1Jn 1:3, 2:22-24, 3:17, 4:9,14, 5:12 stb.), akinek Isten személyesen a saját Atyja (Mt 11:27, Lk 10:22, Jn 10:32-38), aki által az Atya tanít és cselekszik (Jn 14:10-11). Mint mondta: "minden, ami az Atyáé, az enyém" (Jn 16:15), hiszen "én és az Atya egy vagyunk" (Jn 10:30). Jézus önmagáról tett kijelentéseit a zsidók azért értették úgy, hogy "ember létére Istenné teszi magát" (Jn 10:33), mert a szavait ószövetségi és héber füllel nem is lehetett másként érteni.

Megjegyzendő, hogy az Újszövetség szerint a hívők is "Isten fiai" (Gal 3:27), de míg A Fiú eleve, örökké, saját természete szerint Isten, a hívők az ő isteni természetének – jellemben, halhatatlanságban, dicsőségben – csak a részeseivé válnak az Isten kegyelméből (2Pt 1:4, 2Kor 3:18, 1Jn 3:2, 1Kor 15:53-54).

18. Tanítványai is hitték, hogy benne Isten lett emberré

Ő az "egyszülött Isten" (monogenész = egyszülött, azaz egyetlen, Jn 1:18), aki "Istennél" volt és "Isten" volt (Jn 1:1-2), aki "Isten formájában" volt (morphé = az alak, amelyről valaki felismerhető) és "Istennel egyenlő" volt (Fil 2:6, iszosz = egyenlő, mint a mérleg két karja). Előbb létezett mindennél, minden általa lett teremtve, és minden általa áll fenn (Jn 1:3, Zsid 1:3, Kol 1:16-17), tehát Teremtő és Megtartó (vö. Ézs 44:24, 45:12).

Mégis "testté lett" (Jn 1:14, 1Tim 3:16), mindenben az "emberekhez hasonlóvá" lett (Fil 2:7, Zsid 2:14). Közben nem adta fel Isten voltát, hanem felvette emberségünket, ezzel önmagát mintegy "megüresítve" (Fil 2:7) ideiglenesen lemondott például dicsőségének állandó sugárzásáról (Mt 17:1-8) és mindentudásáról (Mt 24:36). Tanítványai a feltámadása után "az Istenükre és az Urukra" ismertek benne (Jn 20:28), és később így is írtak róla (Jn 1:1,18, Róm 9:5, Ef 5:5, Tit 2:13, Zsid 1:3, 1Jn 5:20).

A Jézusban megjelent Fiú a láthatatlan Isten látható "képe" (eikón = látható kép, Kol 1:15, 2Kor 4:4), az Isten lényének (hüposztaszisz) a "képmása" (kharaktér = bevésés, lenyomat; mint pénzen a kép), és az Isten dicsőségének a "kisugárzása" (apaugaszma, Zsid 1:3), ezért Isten dicsőségének ismerete a hívő számára Krisztus "arcán" (proszópon, 2Kor 4:6) ragyog fel. Őbenne valóban "velünk [van] az Isten" (met'hémón ho theosz, Mt 1:23).

19. Mindezt a teljes Biblia összefüggései igazolják

Az Úr Isten, Jahve Elohim mindenütt jelenlevő szellemi lény (Zsolt 139, Jn 4:20-26, ApCsel 17:28). Jézusban mégis maga az Úr, az "Első és Utolsó", azaz Egyetlen Isten halt kínhalált megváltásunkért (Ézs 44:6 vö. Jel 1:8, 22:13 és 1:17-18, 2:8), tehát Isten valóban "a saját vérével" váltotta meg egyházát (ApCsel 20:28).

Ezért Jézus a mi "nagy Istenünk és üdvözítőnk" (Tit 2:13 vö. 3:4-6), és ahogy "nincs más üdvözítő", csak Jahve (Ézs 43:11), úgy "nincs üdvösség más névben" (azaz másban), mint Jézusban (ApCsel 4:12), akinek a neve azt jelenti: "Jahve az üdvösség" vagy "Jahve üdvözít". Egyedül az Úr "nevére", azaz előtte hajol meg minden térd (Ézs 45:23), és Jézusnak ez a "minden név fölött való név" (ti. a Legnagyobb Név: JHVH) adatott, hogy előtte hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és a föld alatt, elismerve, hogy Jézus Krisztus Úr (Fil 2:6-11, Róm 14:11 vö. Jn 20:28). Az ószövetségi ígéret (Jóel 3:1-5) is úgy szólt, hogy Isten kiönti a Lelkét; ezt a Messiás tette meg (ApCsel 2:7 vö. Jn 14:16-17, 16:7), akinek a feladata a Szentlélekkel keresztelés (Mk 1:8, ApCsel 1:8, 2:4).

2. Jézus példátlan tekintéllyel és tekintélyigénnyel lépett fel

Nincs ember vagy (ark)angyal, aki joggal követelhetett volna magának olyan tekintélyt, amilyet Jézus követelt magának. Azt állította, hogy az Atya az ő kezébe adta a végső ítéletet (Jn 5:22,27), és hogy az emberek az alapján fognak megítéltetni, hogy elfogadják-e az ő tanítását (Jn 12:48-50). Azt hirdette, hogy aki benne bízik, az nem megy ítéletre, hanem már most átment a halálból az életbe (Jn 5:24). Kijelentette, hogy ő itt és most, még ebben az életben képes megszabadítani embereket a bűn rabságából (Jn 8:34,36). Egyeseknek megbocsátotta a bűneit, pedig ezt egyedül Isten teheti meg (Lk 5:19-26, 7:36-50, Jn 8:1-11). Egy embernek a másik ember elleni bűnét ugyanis csak a sértett fél bocsáthatja meg; mivel azonban minden ember elleni bűn egyúttal Isten elleni bűn is (1Móz 39:9, Lk 15:21), Isten a maga részéről azt a bűnt is megbocsáthatja, amiért a vétkes már nem tudott bocsánatot kérni, vagy a sértett nem akart megbocsátani. (Ezzel összefüggésben tanította azt, hogy aki nem bocsát meg másoknak, annak Isten sem bocsát meg, Mt 6:14-15). Tudni kell, hogy akkoriban még működött a Templomban az állatáldozati rendszer, az isteni bűnbocsánat elnyerésének egyetlen, törvény szerint járható útja (Zsid 10:1-10).

Jézus szerint azonban őbenne még "a Templomnál is nagyobb" volt jelen (Mt 12:6), Ábrahám is előre látta "az ő napjait" (Jn 8:56-58), és a próféták és a királyok is őt szerették volna látni (Lk 10:23-24). Azt állította, hogy csak ő látta az Atyát (Jn 6:46), és aki őt látja, az látta az Atyát (Jn 14:8-10 vö. 1:18), és csak aki őt ismeri, az ismerheti meg az Atyát (Jn 8:19). Kijelentette, hogy őt is úgy kell tisztelni, mint az Atyát (Jn 5:23). Elfogadta emberek imádatát (Mt 4:10 vö. Jn 9:38, Mt 28:9, Lk 24:52), pedig az imádat csak Istennek jár, azt nem fogadhatja el sem ember (ApCsel 10:25-26), sem angyal (Jel 19:10). Sőt, kijelentette, hogy hozzá lehet imádkozni, mert aki majd az ő nevében őtőle kér valamit, azt ő megadja neki (Jn 14:14 vö. ApCsel 7:59).

Jézus nem egyszerűen beszélt az Istenhez vezető útról, az igazságról és az életről, a feltámadásról, a helyes erkölcsről és gyümölcsöző szolgálatról – ezeket mind saját magával azonosította ("Én vagyok..." mondások). Ő az Atyához vezető út, a való igazság és az élet (Jn 14:6), az egész világ számára ő maga a világosság, azaz a helyes erkölcsi mérce (Jn 8:12, 9:39-41), nélküle nem lehet gyümölcsöző módon szolgálni Istent (Jn 15:1-8), és aki benne bízik, annak örök élete van, mert azt ő fogja feltámasztani, aki maga a feltámadás és az élet (Jn 5:21, 6:40, 11:25-26).

3. Az adopcianizmus és az arianizmus

Ezek az irányzatok az előbbiekkel szemben látják a helyettes váltság szükségességét, de az egész üdvösséget egy felmagasztalt embernek (adopcianizmus) vagy egy félisteni-angyali lénynek tulajdonítják (arianizmus). "Üdvözítőjük" tehát teremtmény, akinek azonban szerintük is bűntelennek kell lennie, hogy mások helyett bűnhődhessen.

Ami az emberi megváltó elképzelését illeti, egy ember elvben képviselhetné az emberiséget. Ezen túl azonban egy olyan feltételnek sem tudna megfelelni, amely a Biblia szerint a megváltótól elvárható.

Az emberek megváltójának például bűntelennek kell lennie, olyannak, ki maga nem szorul megváltásra. Nincs azonban ember, aki ne vétkezne (Róm 3:23, 5:12), és az ember egyetlen vétkével is az egész törvény ellen vét (Jak 2:10). És mivel Istennek senki sem adhat váltságot önmagáért (Zsolt 49:8, Zsid 5:1-3, 9:7), logikus, hogy másokért sem.

Ha a megváltót az különböztetné meg a megváltandóktól, hogy a kivételes kenete vagy istentudata által bűntelen tud maradni, akkor kérdés, hogy Isten miért nem adja meg ezt mindenkinek? Ha azért nem, mert ennek a feltétele a kivételes életszentség, akkor meg az a kérdés, hogy azt hogyan érhetné el ezt bárki is kivételes kenet vagy istentudat nélkül?

Ami a félisteni-angyali megváltó elképzelését illeti, a Biblia említ emberi formában megjelenő angyalokat. Angyali lény azonban emberfeletti hatalom birtokosaként sem maga Isten, és embernek tűnve sem ember, az emberiségnek nem része.

Az ariánus modell szerint a megváltóban az emberi lélek helyét egy "tökéletes" félisteni-angyali lélek foglalta el, emberi része csak testruha volt. Jehova tanúinál is Isten Mihály arkangyal "életét" helyezte Mária méhébe, hogy "tökéletes ember" jöjjön létre. A tökéletesség (bűntelenség) e rendszerekben azt van hivatva biztosítani, hogy a megváltó Isten számára elfogadható engesztelő áldozat lehessen.

Egy részben angyali, ezért nem teljesen emberi lény azonban hiába bűntelen, nem képviselheti az emberiséget. Ehhez bűntelennek és teljesen embernek is kell lennie. Ez azonban – a fentiek alapján – csak úgy történhet meg, hogy nem csupán ember, hanem annál több. Ez a "többlet" viszont nem lehet egy másik, nem emberi teremtmény vagy annak egy része (egy angyal vagy annak elméje, lelke, életereje), mert ettől még ez a lény ugyanúgy kívülálló marad, akinek semmi köze az ember és az Isten közötti drámához.

Krisztus embersége és istensége azonban egyaránt valóságos és teljes volt, mert – és ezt nagyon fontos meglátni – egyik sem lényének egy-egy "része" volt, hanem lényének két természete. Egyszerre és teljesen Isten és ember, ezért valóban közvetíthet Isten és ember között. Isten pedig, aki a teljes emberségünket magára vette, ezért a teljes emberségünket képes helyreállítani, sőt saját isteni természetének részesévé tenni. Ez az, amit a protestáns teológia "megdicsőülésnek", az ortodox teológia pedig "átistenülésnek" hív.

A Biblia szerint tehát az emberiség megváltójának egyfelől szükségszerűen embernek kell lennie (Róm 5:15,18-19, 1Kor 15:21-22, 1Tim 2:5-6). Miért? Mert ha nem lenne teljesen és valóságosan ember, akkor nem lehetne az emberiség jogos képviselője, és mert akkor helyette egy kívülálló harmadiknak kellene kiengesztelnie Istent, ami azonban etikailag elfogadhatatlan. Ha ugyanis Krisztusban nem Isten, a Fiú lett volna emberré, akkor a bűnök bocsánatáért a köszönet nem az Atyát, hanem ezt a harmadik kívülállót (embert, angyalt vagy angyalembert) illetné. Eben az esetben azonban

az Atya igazságtalan lenne, ha egy ártatlan kívülálló rovására, és nem a saját kárára venne magának elégtételt (ha elengedjük más tartozását, az a mi kárunk marad),

vagy erkölcsileg tehetetlen, ha az ártatlan kívülálló magától jelentkezett volna "megoldani Isten problémáját" (a konfliktus feloldására a sértett és a vétkes között van szükség),

vagy mindkettő: igazságtalan és erkölcsileg tehetetlen despota lenne, ha az ártatlan kívülállót annak akarata ellenére jelölte volna ki a feladatra.

A Biblia szerint az emberiség megváltójának Istennek is kell lennie (Jn 1:1,29, 1Kor 2:8, 5:7, 15:45,47). Miért? Mert ha nem lenne Isten is, akkor nem lenne képes teljesen megmenteni a benne bízókat.

Hogyan lett volna képes egy teremtmény elviselni Istennek az egész világ bűne által kiváltott haragját és bosszúját? Jézus ugyanis ezt tette (Ézs 53:2-10, Jn 1:29, 1Pt 2:24, 2Kor 5:21).

Hogyan lenne képes egy teremtmény egyszerre a világon minden hívő életére, tettére, szavára és gondolatára odafigyelni, és szükség szerint mindentudó emlékezettel, bölcsességgel, teljhatalommal cselekedni? Jézus pedig ezt teszi: tanítványaival van minden nap a világ végéig, akárhol is járnak (Mt 28:20).

Valóban neki adatott (vissza) minden hatalom a mennyen és a földön (Mt 28:18, Ef 1:20-23, Fil 2:6,9-11). A mindenütt jelenvalóság, a mindentudás és a mindenhatóság azonban kizárólag Isten képessége. Teremtmény (ember, angyal) egyszerre csak egy helyen tud lenni, nem tudhat mindent, és a hatalma is korlátolt. Ezért teremtmény egyszerűen képtelen lenne bibliai értelemben véve megmenteni a benne hívőket.