A megbocsátás, szelíd élet nem okoz hirtelen dühkitöréses örjöngést?

Jó kérdés.

Én magamra erőltetem a tűrést, megbocsájtást, elnézést (párom kérésére leginkább, mert hogy haragot ne gyülemleltessek magamban senki iránt) de a végén egy balhénál sokkal rosszabbul tolerálom a feszültséget, mintha már "akkor" kiadnám magamból. Van, hogy őrjöngve üvöltözöm olykor és alig nyugszom meg... Nem vagyok rá büszke...

Helytálló a fenti hipotézis. Tapasztalat.

Én is egy hirtelen haragú, impulzív, heves érzelemkitörésekre hajlamos fickó vagyok (kos). Ami a szívemen, az a számon. Nekem nagyon nehezemre esik türtőztetni magamat és nem azonnal helyretenni egy konfliktust, hogy túlléphessek mielőbb rajta. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni a folyamatában fennálló, elhúzódó problémákat, konfliktusokat. Én az "azonnal, mielőbb, gyorsan oldjunk meg mindent a lehető leghamarabb" elv vallója vagyok.

Ha az élet más szerepre kényszerít, akkor egy darabig tűrök, aztán morózus leszek, aztán elkezdem fekete humorral és kifejezetten abszurd viselkedéssel kompenzálni a felgyülemlett feszültség frusztáló hatásait, majd pedig, mint végstádium: kitörök, mint a vulkán és akkor aztán nem ismerek se Istent, se embert. Szerencsére ritkán borítja el a szar az agyamat, de ha igen, akkor borzasztó tudok lenni. Viszont önmarcang és "nem vagyok büszke" szöveg helyett azt tudom mondani, hogyha nem kényszerít senki arra, hogy eddig eljussak, akkor meglepően békés és jó partner tudok lenni. A világtól cserébe a szelídségemért csak azt kérem, hogy ne kelljen örökké mindent magamba fojtanom.

Hhh...

A magam részéről úgy vagyok vele, hogy aki nem tud uralkodni magán és civilizált formában fejezni ki és kezelni az érzéseit (FIGYELEM! EZ *NEM EGYENLŐ* AZ ELFOJTÁSUKKAL!), annak bizony sok még a tanulnivalója.

Elvégre egyebek mellett épp az különböztet meg minket az állatoktól, és épp az teszi lehetővé, hogy civilizációban és komplex társadalmakban éljünk, hogy tudunk uralkodni magunkon, tudjuk kezelni az érzéseinket. Ez sokszor tényleg nem egyszerű, és tanulni, gyakorolni is kell, de lám, nagyon is megéri.

HANGSÚLYOZOM ÚJFENT: AZ ÉRZELMEK KEZELÉSE *NEM EGYENLŐ* AZ ELFOJTÁSUKKAL!!!

Ez mindössze annyit tesz, hogy pl. egy adott helyzetben ahelyett, hogy leordítanám a másik fejét, és össze-vissza csapkodnék, erőt veszek magamon, és esetleg erőteljesebb hangsúlyozással, de még mindig normális és kulturált hangnemben adom elő neki, hogy mégis mi a probléma, mit sérelmezek és miért, és hogy hogyan és miképp is kellene azon változtatni. Így KIFEJEZEM, HOGY MIT ÉRZEK, MEG IS ÉLEM AZ ÉRZÉSEIMET, és még esélyt is adok rá, hogy konstruktív, érdemi megoldás szülessen az ügyben, és ne könyveljenek el idióta bunkónak, aki képtelen uralkodni magán.

Mivel pedig nem fojtok el semmit, mindent kinyilvánítok, csak épp egy civilizált formában, ezért dühkitöréses őrjöngéseim sem lesznek. Ilyen egyszerű.

A rossz dolgokat meg nem tűrni kell, hanem tenni a jóra fordításukért.

Hasonlóképp, a megbocsátás sem arról szól, hogy lenyelem a békát, és hagyom, hogy tovább kihasználjon, hanem arról, hogy túllépek a múltbeli sérelmeken ÉPP AZÉRT, HOGY NE EMÉSSZEM MAGAM TOVÁBB MIATTUK és ezzel együtt odahatok az illetőre annak érdekében, hogy a jövőben már csináljon újra ilyesmiket.

Szedresi Anna válasza:

Tudtommal őrjöngeni elmebetegek szoktak.

Nagyon nagy fizikai, és lelki elnyomás kell ahhoz, hogy valaki így megőrüljön, de ha valaki megőrül, azt sajnálni tudom.

Üdv: Anna