Aki komolyan vallásos miért fél a haláltól? Ne írd hogy nem félsz, max. Azt, hogy nem gondoltál még bele elég mélyen, ami 25-30 év alatt elég nehéz is. Miért sír mindenki kivétel nélkül, ha meghal egy érzelmileg közeli hozzátartozója?

En komolyan belegondoltam, es nem felek a halaltol. Rossz erzessel tolt el, hogy mit hagyok itt, es hogy akiket szerettem hogy fogadnak, de ennyi.

Ugyhogy hiaba probalsz kerdesnek alcazni velemeny nyilvanitast, nincs igazad.

Nem mindenki fél a haláltól, aki komolyan vallásos és nem mindenkinek elég erős a hite. Ráadásul a halál így is-úgy is a nagy ismeretlen és az ismeretlentől általában félünk. Ráadásul nem igazán tudjuk uralni és általában ettől is félünk. Hogy valami történik velünk az akaratunktól függetlenül, amit nem is igazán ismerünk, általában szenvedéssel jár (haldoklás), nincs visszaút, nem tehetünk semmit.

Kevés az a vallásos ember, aki úgy igazán Istenre merné bízni az életét. Megszokjuk, hogy a döntéseink határozzák meg a sorsunkat (legalábbis befolyásolják). A halál kivétel.

A másik kérdésre: szinte mindenki szomorú, ha meghal egy hozzátartozója, még ha hiszi is, hogy valahol máshol, máshogy tovább létezik. Hiszen én már nem láthatom, nem érinthetem, nem beszélgethetek vele, nem ölelhetem át, legalábbis életem végéig biztos nem. Ez mindenképpen fájdalmas.

Két különböző dolgot vetettél fel, kérdező: olyasvalaki halála, akit szeretünk, fájdalmas, hiszen minden veszteség az. Az ember önző lény: legtöbben a temetésen nem a másikért, hanem magunkért sírunk, mert nem tudjuk, hogy leszünk képesek tovább élni a másik nélkül.

Korábban nyugodtan le mertem volna írni, hogy nem félek a haláltól - nem amiatt a bizonyos "tuti" miatt, hanem, mert sokszor úgy éreztem, a pokolban is boldogabb lennék. Bármikor eldobtam volna azt az üres, boldogtalan életet, amiben akkoriban volt részem. Most sem mondhatom, hogy félek, de már azt se, hogy nem, egyszerűen csak nem mondanék már le olyan könnyen az életről, amibe épp, hogy csak belekóstoltam, és a boldogságról, amivel épp, hogy elkezdtem ismerkedni.

34 éves vagyok, és nem félek a haláltól. Elég sokat gondolkodtam raja, mert már szinte midnen családtagomat elvesztettem, de én csak a szenvedéstől félek (pl nagyon csúnya rákbetegség stb.)

Édesanyámat nagyon szerettem, de nem sírtam, amikor meghalt. Fogtam a kezét és tudtam, hogy Istenhez került a lelke. Ahogy bízom abban, hogy az enyém is fog.

A megsemmisüléstől miért is félnénk, hiszen azt nem lehet megtapasztalni? Szerintem az egyetlen dolog, amitől a hívők félnek, az az,hogy vajon kegyelmet talál-e majd minden bűnük? Mert az utolsó pillanatban jövünk rá, hogy többet is tehettünk volna, jobbak is lehettünk volna.

Freya

A haláltól való félelem az isteni parancs: „Hozd kifejezésre Hatalmamat, Bölcsességemet, Szeretetemet !” segítőeszköze, mert ismerjük el, bizony nagyon sokan vannak köztünk akik, ha nem létezne olyasmi mint a haláltól való félelem, bizony nagyon hamar abbahagynák a küzdelmet az életért. Ez az isteni parancs az élni akarás, nem csak az emberben, hanem minden élőlényben.

A keresztények mélyen tévednek abban, hogy a mennyek országát – ami a tudat állapota – a halál utánra helyezik egy bizonytalan jövőbe, ha ez valóban úgy lenne, akkor semmi akadálya nem lehetne annak hogy minél hamarabb véget vessünk az életünknek; a halálfélelem értelmetlenné válna első sorban a vallásos embereknek.